Teológusoknak, igehirdetőknek, mindnyájunknak éreznünk kell, hogy a barthi teológia erdélyi elfogadása nem a teológiai tudományágak egyikét-másikát érinti, hanem az egész teológiát. Akkor is így van, ha ez ma már csupán szellemtörténeti vagy tudománytörténeti eseménynek látszik. Hatásával akkor is számolnunk kell, ha egyesek ma már magát a kérdést időszerűtlennek látják.
Kutatásom témája a valláslélektan és a vallásos néprajz körét érinti, amely jórészt felfedezetlen terület. A néprajzkutatás előszeretettel kutatja és tárja fel az életfordulókhoz (les rites de passage) kötődő szokásokat és rítusokat, viszont kevés olyan munka született, amely egyháziteológiai szempontból vizsgálná és írná le a református népi vallásosság évszázadokon át ápolt szertartásait.
A folyamatteológia nem úgy épül fel, mint a hagyományos rendszeres teológiák. Az „Istenről”, „Jézusról”, „Szentlélekről” és az „Egyházról” fejezetcímek távol állnak a folyamatteológiai gondolkodástól még akkor is, ha a folyamatteológiai munkák esetenként önálló fejezeteket, sőt önálló könyveket is jelentenek a fent említett kérdéskörökben. A folyamatteológia ugyanis filozófiai teológia, és tartózkodik a „kijelentéspozitivizmustól”. Ezért csupán arról beszélhetünk, hogy e teológiai megközelítés miként használja az „Isten” szót.
Minden jel arra utal, hogy a vallásos gyökerek ellenére az európai emlékezetkultúra és emlékezetpolitika modelljei jól érvényesülnek az intézményes vallás nélkül is, sőt a zsidó-keresztyén vallási és a szekuláris emlékezés különbségein túl ez az emlékezetkultúra megteremti a saját vallási dimenzióit.