Jelen dolgozat a köztes állapot teológiáját, kiemelten a lélekalvás tanának dogmatikai és pasztorális jelentőségét vizsgálja. A kutatás fő célja a halál és a végső feltámadás közötti állapot értelmezése a református és a hetednapi adventista teológiai álláspont összehasonlításával. A munka rámutat a téma gyakorlati hatására a gyászolók vigasztalásában. A dolgozat dogmatörténeti és összehasonlító módszerrel elemzi a trichotóm, dichotóm és monista antropológiai modelleket. Megállapítja, hogy az eltérések mögött sajátos antropológiai előfeltevések állnak. Míg az adventista teológia a halált az egész ember öntudatlan állapotaként, azaz lélekalvásként értelmezi Krisztus visszajöveteléig, addig a református tanítás szerint a hívő lelke a halál után is tudatos közösségben marad Urával, a test végső feltámadására várva. A kutatás következtetése, hogy a köztes állapot felelős értelmezése elengedhetetlen a hiteles keresztyén vigasztaláshoz. A református reménység magva, hogy a hívő a halálban sem szakad el Krisztustól.