Repository index

În cartea sa Biografie van de dominee, teologul practic olandez Heitink dedica un capitol special dezvoltării oficiului pastoral protestant. El se întreabă când a apărut pastorul protestant așa cum îl cunoaștem astăzi în istoria bisericii. Răspunsul la această întrebare ne duce înapoi în secolul al XVI-lea. În istoria Reformei, acesta este momentul când apare pastorul, însă nu ca preot hirotonit din sânul clerului, ci ca laic. Potrivit doctrinei reformate, membrii comunității lui Dumnezeu ocupă diverse oficii, iar în vârful acestora se află funcția de pastor. Comunitatea alege anumite persoane pentru această funcție după ce a constatat că aceștia au darurile necesare de la Dumnezeu pentru această slujire. Heitink consideră că, într-un timp relativ scurt după implementarea oficiului pastoral, pastorul a devenit un funcționar bisericesc. Această funcție, fie ea laică sau ecleziastică, a crescut în importanță de-a lungul timpului.

A homiletika területén az egyik legizgalmasabb kérdés a szöveg-lelkész-lelkipásztor hármaselemű dinamikája. Eezeket az alkotóelemeket gyakran egyénileg vizsgálják. Mi alkotja a szöveget? Ki a lelkipásztor? Mi jellemzi a prédikációt? A kortárs párbeszédben jól értjük ezeket az egyéni összetevőket. Mégis a homiletikai összetevők közötti kapcsolat megértése továbbra is bizonyos mértékig nehezen átlátható. Ez a tanulmány a Wilfried Engemann által kidolgozott homiletikai megközelítést elemzi, különösen a "kompetens homiletika" témáját. Engemann megközelítése részletesebben és finomabban foglalkozik az alkotóelemekkel és igyekszik feltérképezni ezek bonyolult kapcsolatrendszerét. A szöveg-lelkész-lelkipásztor hármasa mellett a tanulmány foglalkozik a hermeneutikai szöveg-szerző-olvasó háromszöggel. Fontos felismerni azt, hogy az előbbi dinamikáját és hatékonyságát jelentősen befolyásolja az utóbbi működése.

Közismert, hogy Huszár Gál debreceni énekeskönyve (1560/61) a 16. századi magyar református istentiszteleti éneklés gazdag, kottás dallamközlései révén is megkerülhetetlen forrása. Most úgynevezett rubrikái, rövid, vagyis itt-ott hosszabb liturgikus utasításai kerülnek a vizsgálat középpontjába, amelyek egyrészt kirajzolják a korabeli istentisztelet lefolyását, másrészt tapinthatóvá teszik az egymást követő liturgikus pillanatok mind teológiai, mind érzelmi-poétikai értelemben vett tartalmát. Segítségükkel lehetővé válik az énekek istentiszteleti műfajok szerinti csoportosítása is. A tanulmány a jelenkori református istentisztelet régóta esedékes, reformátori szellemű megújításához kíván hozzájárulni, alapvetően fontos információkkal is, de az inspirációs bázis feltárásával is.

Dolgozatom a mára már nagy népszerűségnek örvendő érzelmi intelligencia témakörét járja körül. Vizsgálódásom fő célja, hogy felhívja a lelkipásztorok figyelmét érzelmi intelligenciájuk fejlesztésének fontosságára a szolgálatban. Feltételezésem szerint a lelkipásztorok többsége nem számol tudatosan az érzelmi intelligenciával, ezért nem fordít hangsúlyt a fejlesztésére sem. A célom eléréséhez először kvalitatív kutatási módszerként a mélyinterjút alkalmaztam, majd ennek tükrében kvantitatív kutatást végeztem, kiértékelő kérdőív segítségével. Felmérésem célcsoportja az Erdélyi és Királyhágómelléki Református Egyházkerületek lelkipásztorai voltak. A két Egyházkerületből összesen tizenkét lelkipásztorral készítettem mélyinterjút. A kiértékelő kitöltésében százhetvenegy lelkipásztor vett részt, amely a két Egyházkerület lelkészeinek több mint húsz százalékát teszi ki.

Hasznos dolognak tartom, hogy az, aki vezetői szerepre készül vagy kényszerül, az legyen tisztában a különböző vezetési formákkal, azoknak előnyeivel és hátrányaival. Megkülönböztetünk többféle személyiségtípust, és ezekhez tartozóan többféle vezetési formát és vezetési stílust.

A törvény: méltányosság. A folytatás őre. És persze alkalom az önhitt moralizálásra. Az evangélium: jó hír. A lehetetlenné vált folytatás folytatásának a jó híre. És persze alkalom az olcsó kegyelem igénylésére.

Dolgozatom tárgyát az Újszövetség azon női szereplői képezik, akik valamilyen formában gyülekezeti szolgálatot töltöttek be, illetve olyan megnevezések társulnak nevük mellé, amelyek gyülekezeti szolgálatra utalhatnak.

Ebben a tanulmányban a Gal 2,15–4,7 exegézisén keresztül kívánjuk bemutatni a törvény és a Krisztusba vetett hit közötti kapcsolatot, megkeresve azokat a pontokat, amelyek segítségünkre lehetnek e kettőről szóló bibliai tanítás dogmatikai és etikai értelmezésében, illetve alkalmazásában. Bár tudjuk, hogy a hit és törvény viszonyát nem csupán A galatákhoz írt levél tárgyalja, ugyanis ennek jelentős párhuzamai vannak például A rómaiakhoz írt levélben, e tanulmány keretében csak A galatákhoz írt levél fentebb jelzett szakaszaival van módunk foglalkozni.

Abból az egész Magyar Református Egyházra nézve is érvényes megállapításból – „az Egyház Krisztus teste, ezért egyedüli fejének az Úr Jézus Krisztust vallja” – egyenesen következik, hogy az egyház vezetésének Jézus Krisztus kezében kell lennie. Krisztus testének tagjaiként kötelességünknek kell ismernünk, hogy ajándékainkkal a többi tagok javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgáljunk (Heidelbergi Káté 55). Tehát az emberi feladat csakis a többi tagok javára végzett szolgálat lehet. Egyértelmű tehát, hogy ha valaki a vezetés, kormányzás kegyelmi ajándékát kapta, azzal nem uralkodnia, hanem szolgálnia kell.

János evangélista előszeretettel használ kettős vagy többszörös értelmű szavakat. Perikópánkban két ilyennel is találkozunk, amelyek döntően befolyásolhatják a szöveg értelmét. Eddig ezt az igerészt és azon belül e két kritikus szót: katalambano és anamarthetos egyféleképpen fordítottuk és értelmeztük, ezért egy összetett, sokrétű, több síkon mozgó történetet próbáltunk meg egysíkúan értelmezni. Ezeket a rejtett dimenziókat fel lehet és fel kell tárni azáltal, hogy a többértelmű vagy több mindenre utaló szavak üzenetét megfejtjük, és komolyan vesszük

Ford. Fazakas Enikő, Kovács Zoltán, Kun Lajos, Némedi Gusztáv, Oláh Attila. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke, Debrecen 2001, 132. old.

A magunk, az egymás lelkigondozásának a kérdése azért kerül elő mostanában elég gyakran, mert csődbe jutott lelkipásztorok élnek mellettünk, sokszor egészen közel hozzánk, akik nem csupán mellőlünk, hanem belőlünk dőlnek ki, hiányoznak. Amikor hallunk róluk, vagy éppen közelükbe kerülünk, nem térhetünk ki a kérdés elől: miért nem segített válságba került társán a lelkipásztori közösség? Ezek a bajok, nyomorúságok, vagy éppen bűnök megvannak, fájdalmasak, de egyben szégyenfoltok is a lelkészi közösség testén. A fájdalmas tény, hogy nem tettünk meg mindent, vagy éppenséggel semmit sem tettünk társainkért, el kell hogy vezessen a lelkiismeret-furdalásig, ahonnan még egy keresztyéni lépést kell megtennünk, a bűnbánatig. Ez azonban még csak a mélység, ahonnan el kell indulni felfelé, egyelőre a kérdésig: mit tehetünk egymásért, hogyan vehetjük körül gondoskodásunkkal a mellettünk élő lelkipásztor-testvért?

Előadásom első részében három, magunkig vezető úton fogom magammal vinni hallgatóimat; a másodikban arról lesz szó, hogy mikor volt és mikor van alkalmas és mikor alkalmatlan idő.

A szórványgondozó lelkipásztorról szólva, beszélni szeretnék először a szórványgondozó lelkipásztor helyzetéről, másodszor felkészültségéről és harmadszor speciális feladatairól.

Minden gyülekezetet meghatároz az, hogy milyen lelkészi vezetésben részesül. A lelkész „tükröződik” egyházában, amit tesz annak súlya és nyoma van, amit nem annak pedig hiánya. Mégsem mondható az, hogy a gyülekezeti élet teljes mértékben a lelkésztől függ, mert vannak kiváló képességű lelkészek, akiknek gyülekezete nem prosperál és vannak akiknek igen. Mi a siker titka? Mit tudnak egyesek, amit mások nem? Nincs titok, legalábbis nem olyan, ami „varázslatos” lenne. A kulcs az, ami mindenkiben potenciálisan benne van: személyiségjegyekkel fuzionált tudatosságból fakadó, szervezett alapokon álló kemény munka.

Úgy gondolom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit az Apostolok Cselekedetei elején olvasottak, illetve a többi újszövetségi iratokban található ősgyülekezetről szóló híradások nem csupán csodálatra indítanak, hanem mély vágyat is keltenek bennem a felől, hogy mai gyülekezeteinkben ugyanaz a lelkesedés, buzgóság, Isten megismerése utáni vágy legyen jelen, mint az első gyülekezet életében volt.

Hogyan van jelen a keresztyén ember életében Isten törvénye? – tettük fel a kérdést dolgozatunk bevezetésében, és ahogyan azt kijelentettük, kutatásunkban elsősorban Jakab apostol törvényszemléletét vizsgáltuk, különösen nagy hangsúlyt fektetve „a szabadság (tökéletes) törvényének” gondolatára. Az itt feltárt eredmények arra vezettek bennünket, hogy tegyünk egy kis kitérőt, és tekintsük át Jézus Krisztus törvényértelmezésének főbb szempontjait is. Mindehhez még hozzávettük Jakab vélt riválisának, Pál apostolnak a törvénnyel kapcsolatos meglátásait, végül pedig összevetettük Pál és Jakab álláspontját.

Máté evangéliumának görög szövege rendkívül izgalmas módon közvetíti számunkra Jézus törvényértelmezését. Máté evangéliumának szerkesztése során arra is odafigyeltek, hogy minél többet tudjunk meg Jézus és a törvény szerepéről, azoknak egymáshoz való viszonyáról. Ez is elválaszthatatlanul kapcsolódott össze e dolgozaton belül, akár a törvény és az igazság a Hegyi beszéd elején. Jézus maga a hermeneutikai kulcs a törvény kérdését illetően. Máté evangéliuma fokozatosságot mutat a történet vezetésében. Ennek csattanójakét láthatjuk beteljesedni a törvény eredeti értelmét, az engedelmességet Jézus passiótörténetében, és a feltámadás csodájába. Ugyanezt az emelkedett szerkezeti mintát láthatjuk akkor is, ha Jézus törvényértelmezését követjük végig az evangéliumon. A tanítások, Jézus tettei és szavai mind, egy törvényre, a szeretet kettős parancsolatára mutatnak.

Milyen az Isten szíve szerint való pásztor? Milyen feladatkörei vannak, illetve ezekben hogyan állhatja meg Isten szerinti módon a helyét? Többek között ebben igazít el a három, személyre szóló, ugyanakkor mégis általános érvényű tanítást megfogalmazó pásztori levél. Pál hasznos – lelkipásztori kézikönyvként is helyét megálló – leveleket küld igaz fiainak, Timóteusnak és Titusznak a levél bizonyságtétele szerint, hogy segítse őket a közel sem könnyű gyülekezetvezetésben. Ezek alapján követjük nyomon a pásztor személyének, illetve szolgálatának vonásait.

Jelen dolgozatban Ambrosius erkölcsi értekezéseiből válogatva néhány főbb témát akarunk bemutatni az olvasónak. Célunk megérteni, hogy az egyházi szolgáknak voltak és vannak olyan kötelességeik, amelyek nem évülnek el. Az egyházat megvédtük a múltban minden külső és belső ellenségtől, tanainkat magyaráztuk a gyülekezeti tagoknak. Erre törekszünk a jelenben is. Ennek részese mindenki, aki kötelességének tartja és elhívatást nyert az egyházi szolgálatra, legyen az: lelkész, püspök, esperes, tanító, presbiter, vagy egyszerű gyülekezeti tag. A dolgozat arra próbálja rávezetni az elhívott szolgákat, hogy az egyház képviselői a IV. században sokszor ütköztek ugyanazokba a problémákba, mint a XXI. század egyházi szolgái.

A dolgozat két részre oszlik, az első fejezet történeti áttekintés arra nézve, hogy a református igehirdető szerepe hogyan alakult különböző korszakokban, mi volt az elvárás, milyen volt a jó igehirdető és mi számított hibának. A második fejezetben pedig az igehirdető jelenkori, XXI. századi szerepe kerül felvázolásra. Ennek a dolgozatnak az a célja, hogy betekintést nyújtson az igehirdetői kép alakulásába a korszakok folyamán, annak pozitívumaival és negatívumaival együtt, és elgondolkoztasson minket, hogy mit is jelent igehirdetőnek lenni, és valójában hogyan is élhetnénk meg legjobban igehirdetői szerepünket.

A lelkipásztor egy gyülekezet vezetőjeként a közösség középpontjában áll, és így számtalan elvárással találja szemben magát, mely elvárásokhoz való viszonyulása nagyban befolyásolja szolgálatát. Az, hogy hogyan viszonyul a lelkész a vele szemben támasztott elvárásokhoz, nagyban összefügg a gyermekkori tapasztalataival, ezért a gyermekkori tapasztalatok megvizsgálásának fényében vizsgáltam a lelkipásztor igehirdetési szolgálatával kapcsolatos elvárásokat. Az igehirdetési szolgálat két megnyilvánulási formáját (gyülekezeti igehirdetés, személyes lelkigondozás), s az ezekkel kapcsolatos (normatív/problematikus) elvárásokat vizsgáltam, továbbá ezen szolgálatok helyes végzését segítő, rövid szolgálati útmutatóként szolgáló anyagot gyűjtöttem.

A bevezető részben betekintést nyerhettünk az I. században élő nők helyzetébe, így láthattuk, hogy életmódjuk eltérő volt a különböző országokban, tartományokban. Általános következtetésként azonban levonható az, hogy a férfi jellemétől megkülönböztetett, alacsonyabb státuszt tölthettek be, s így kevesebb joggal rendelkeztek. A második részben azokra az igeversek megvizsgálására került sor, amelyeket Pál apostol és az 1Tim szerzője intézett két különböző gyülekezethez, s amelyekben hallgatásra inti az asszonyokat. A gyülekezetek helyzetét, valamint a kutatók magyarázatát összevetve az 1Kor 14,33–35-tel azzal a magyarázattal értek egyet, miszerint a nők kíváncsi természete, fecsegő beszéde zavarta a gyülekezeti alkalmak rendjét, s így akadályozta az ige magyarázatát. A másik fontos ok, amelyre az apostol már korábban is utal a nyelveken szólás kapcsán, az az „avatatlanok” megbotránkoztatása.