Repository index

Napjainkban egyre több kontextusban merül fel a „keresztyén nyugati kultúra” kérdése; miközben a politikai közgondolkodás előszeretettel beszél a keresztyén nyugat alkonyáról, aközben a teológiában nem lehet elhallgatni azokat a korábbi 20. századi felismeréseket, amelyek eleve fenntartásokkal közelítettek a kérdéshez, s egyáltalán a keresztyén nyugat realitásához. Ugyanakkor az egyházon belüli spirituális és liturgiai útkeresés során éppen úgy, mint az egyház társadalmi és kulturális szerepét, vagy éppen szolgálatát tekintve szintén megkerülhetetlen kérdés, hogy miként tekintsünk a kultúrára a teológia módszertanával. Az előadás átfogóan foglalkozik a 20.

Mint a XX. században is, a hagyományos egyházaknak a XXI. században új kihívásokkal kell szembenézniük. A modern kor ember már nem elégszik meg az egyház szigorú és kötött tanaival és vallási gyakorlataival. Gyakran a közösség helyett az egyéni boldogulást keresi, a való munka, helyett az én felemelkedésére törekszik. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy valaki spirituális, de nem vallásos, a 90-es évektől már gyakoribb a reflexió erre a kijelentésre. Míg több ezer évig a vallás és spiritualitás kéz a kézben járt, úgy tartozott össze, mint forma és tartalom, mint tanrendszer és megélés, a XX. század második felétől ez a magától értetődőség egyre problematikusabbá vált. Két fő álláspont jelent meg a század végére: a vallás mint a hit és a gyakorlat intézményi keretben rögzített és ellenőrzött rendszere az egyik oldalon, míg a másikon a hit és a gyakorlat lazább, kreatívabb, nyitottabb, az egyénnek a maga módján megélt „lelkisége”.

Ebben a részben főleg a szociológus és filozófus Zygmund Bauman (1925–2017) társadalomról alkotott felfogásáról lesz szó. Elöljáróban néhány gondolat erejéig az ő személyéről és az úgynevezett likvid modernitás fogalmáról szólok.

Szentlélekről lévén szó, azzal a legyőzhetetlen akadállyal találkozunk, hogy lehetetlen a szokásos értelemben vett beszédmód. Nem beszélhetünk róla sem úgy, mint emberről, sem úgy, mint látható tárgyról, ugyanis emberi tapasztalati világunkon kívül esik. Itt különösképpen igaz a Kálvin megállapítása, hogy véges nem foghatja föl a végtelent.

Talán nem meglepő, hogy protestáns teológusként, illetve református teológiai tanárként a reformáció 500 éves jubileumi évében a reformációról kívánok elmélkedni, vagy inkább fogalmazzak így: a reformációról kívá- nok önök előtt hangosan gondolkodni még akkor is, ha a reformáció témájáról számtalan előadást, értelmezést hallhattunk már ebben az évben. Mégis válla- lom a kockázatot, mert sajátos és talán szokatlan szemszögből kívánok közelí- teni a témához, s olyan kérdéseket szeretnék ma feszegetni, amelyek a jubileumi év felfokozott hangulatának elmúltával várnak majd válaszra, kiértékelésre. Szemlélődésem kiinduló kérdése ez: vajon miben sajátos ez a mostani, a mi nemzedékünk által megélt reformációjubileum?

Mindkét szövegezés egyaránt fontos az egyéni kegyesség gyakorlásában éppúgy, mint a gyülekezeti közösség használatában. A vizsgálódás azért időszerű, mert az 1998. évi új Ágendáskönyv: A Magyar Református Egyház istentiszteleti rendtartása a hagyományostól többé-kevésbé eltérő fordítást tartalmaz s ez mindmáig sok egyháztagot zavar mind imaéletében, mind pedig hite megvallásában.

Az ezredvégi keresztyénség, ezen belül pedig, kiváltképpen a keresztyén alkotóértelmiség, amennyiben helyzetét a hit és élet, a kultúra és lelkiség viszonylatában szemléljük, ahhoz a divatdiktátorhoz hasonlít, aki egyik pillanatról a másikra, az események számára észrevétlen alakulása folytán megrendelések nélkül marad.

A könyvben megjelent tanulmányok jó része előbbi tanulmányok folytatása. Mivel a szerzőtől egyebet nem olvastam, teljes értékű, átfogó bírálatot felelősséggel nem mondhatok, de bizonyos vonatkozásokban határozott véleményem alakult ki. Ezt próbálom most összefoglalni.

Erdély szerte sem ismeretlen a Hit Gyülekezete. Egyre nagyobb teret hódítanak, evangelizáló csoportokat működtetnek. Anyagi problémák hiányában a helységek megszerzése sem jelent akadályt számukra. Városainkban – falvainkban egyre több helyen hirdetik óriásplakátok a gyülekezeti alkalmakat. Fiatalok tömegeit vonzzák a hatáskörükbe. A mozgalom tevékenysége egyelőre feltérképezetlen, így nagyon nehéz dolga van annak a lelkésznek aki felekezetében azt tapasztalja, hogy hatáskörében teret próbál hódítani.

A témaválasztásom indoka licenciátusi dolgozatom értelemszerű következményében ölt formát. Mivel a szektafogalom egyes nézőpontjára és meghatározására korábban igyekeztem a teológia vizsgálati elveit rávetíteni, úgy gondoltam, hogy a sepsiszentgyörgyi Hit Gyülekezete és Jehova Tanúi közösségei esetében is hasznos lenne mindezt megvizsgálni az 1989-es rendszerváltást követő időszakban, kiegészítve egy szociológiai szektaszemlélettel. Ezt abból a megfontolásból tehetjük, miszerint ezt a folyamatot vizsgálva rálelhetünk azokra a tényezőkre, amelyek nélkülözhetetlen foglalatát képezik a lelkipásztori identitásfejlődésnek. Feltételezésünk szerint a szektásodás folyamatát nemcsak a szociális és kulturális környezet befolyásolja, hanem nagymértékben a lelkipásztor személye, viszonyulása a gyülekezet tagjaihoz, és nem utolsósorban a lelkipásztor hitelessége.

Bemutatásunkban – a pillanatnyilag rendelkezésünkre álló eszközök segítségével – röviden ismertetjük és vázoljuk azon értelmezésre szoruló témákat, amelyek nélkül elképzelhetetlen annak az egyesületnek a megismerése, amely az Árkádia Fényeinek Spirituális Egyháza címen jegyeztetett be jogerősen Magyarországon a Fővárosi Bíróságon 2005. augusztus 11-én. Úgyszintén Romániában, Erdélyben is sor került a bejegyzésre, azáltal, hogy a minimális 300 romániai lakos belépése a hitközösségbe megtörtént. E bejegyzés által az új szervezetnek rendszerezett lehetősége nyílt papi tevékenységeinek hivatalos keretek közötti elvégzésére, lelki gyakorlatainak tartására, Magyarország, illetve az Európai Unió egész területén.

Választott témánkban is az utolsó tudományos cikk unitárius körökben 1979-ben íródott Gellérd Imre unitárius lelkész, tanár, teológiai szakíró tollából. Ez a tény késztetett arra, hogy 35 év után ismét vizsgálat tárgyává tegyük a prédikáció időszerűségét. Noha az unitárius szakirodalomnak híján is voltunk, azért Gellérd Imre imént említett tanulmányát vettük alapul és emellett átfésültük a többi protestáns felekezet (evangélikus, református) e témában írt tanulmányait, amelyek a XX és XXI. században jelentek meg.