Repository index

Nebukadneccar egyik terjedelmesebb felirata a brisai sziklafelirat, az észak-libánoni térségből. A tanulmány ennek a feliratnak az akkád nyelven írt verzióját és annak magyar fordítását tartalmazza, bevezetővel és mindenekelőtt az Ószövetség olvasóit szem előtt tartó jegyzetanyaggal. A brisai felirat egyrészt a babiloni fogság előtti korszak története, másrészt általában a bibliai történetírás és szellemtörténet szempontjából is fontos kordokumentum. A felirat helyenként reflektál az Újbabiloni Birodalom nyugati térséggel kapcsolatos ténykedéseire és politikájára is.

Az ember az Istennel való együtt járásában létezik („létrejön”, pontosabban identitása ebben „jön létre”), következésképpen mind a lelkigondozó, mind a gondozottja identitása is, antropológiai értelemben (mint szerény kalauz / kísérő a klienssel való együtt-haladása sajátos történetében), e dinamikus reláció kontextusában valósul meg, azaz létezik, és abszolút értelemben ezt nevezhetjük terápiának, illetve bármilyen legitim lelkigondozói intervenció sajátos útjának és a lelki „egészség” teológiailag indokolt helyreállításának (azaz Istenképűségünk eszkatológiailag anticipált helyreállításának). A kliens gyógyulása ugyanígy „jön létre” és válik apró emberi története részévé az „Isten nagy történetének”, és ezzel mintegy a szabadulástörténetnek konkrét részesévé.

A csodaelbeszélések a mindenkori gyülekezetek életében szólaltak meg, az adott kor történelmi keretei között, a teljes evangélium, kor, ha-tások és Biblia összefüggésében. A gyülekezetek megértési folyamata épített a keresztyén közösség hitfelfogására, krisztológiájára és teológiai gondolkodására, az átélt tapasztalatokra, és reménységére. Az elvégzett tárgyalás megmutatta, hogy a történeti kutatás eredményei az új hermeneutikai felismerések között és az új írásértelmezési szempontok által is hasznosíthatóak, és felhasználásuk nélkülözhetetlen a tudományos igénnyel végzett teológiai munkában, amely az igehirdetés szolgálatában áll.

Jelen tanulmányban arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi a záróevangélium liturgiatörténeti háttere, és mi az evangélikus liturgiában betöltött szerepe és teológiai jelentése.

Jeromos – Szent Jeromos, teljes nevén latinul: Sophronius Eusebius Hieronymus (Ιερώνυμος) (347–419/20) műveltségét a család, a korabeli római társadalom, a római tanulmányok, majd a kutató-könyvkereső útjai, a szerzetesközösségek-ben szerzett tapasztalatai, valamint a barátaival és ellenségeivel folytatott levelezése és polémiái határozzák meg. Életében, érzelemvilágában a görög, latin, héber, arám, szír nyelvi kultúra, valamint a pogány és a keresztény kultúra ötvöződik, vagy éppen küzd egymással. Mivel Afrikát, Hispániát és Britanniát leszámítva csaknem az egész Római Birodalmat bejárta, önmagában ötvözte a különböző kultúrákat. De életmód tekintetében is nagy tapasztalatokkal rendelkezett, meg-ismerte a pogány Róma, a filozófus Athén, a teológiai viták központjának számító Konstantinápoly és a különböző remeték és szerzetesek világát Galliától Szíriáig, Palesztinától Egyiptomig.

Az 1560-as évek közepe táján és a második felében volt némi nyugodt időszak Szegedi életében, amikor alaposabban foglalkozhatott tudományos művei megírásával. A Locit is ekkor fejezhette be. És talán ekkor
fejezte be a másik terjedelmesebb munkáját is, amelyet alább ismertetünk: Tabulae analyticae, quibus exemplar illud sanorum sermonum de fide, charitate, et patientia, quid olim Prophetae, Evangelistae, Apostoli literis memoriaeque mandaverunt, fideliter declaratur.

Az alábbi repertórium rövid, de számunkra meghatározó időszakot ölel fel. Köszönhetően az időközben kiépülő intézeteknek, jó kezdeményezéseknek, lelkes fiatal kutatók és restaurátorok munkájának, ma tisztábban látunk, mint három évtizeddel korábban. Nyitva áll a folytatás lehetősége, és ennek eredményeként az első fél évszázadban épített, majd újra felfedezett hangszerörökségünk további növekedése várható.

Ez a tanulmány a Gal 3,6 és Gal 3,8 szövegének elemzését tartalmazza, az ószövetségi idézetek fényében.

A vallás nem megoldás. A vallás a probléma maga! – hangzik korunk vallás-kritikájának tenorja, amely világunk, s benne életünk, szabadságunk és békességünk veszélyeztetettségét és fenyegetettségét a fundamentalista vallási meggyőződés számlájára írja. Valóban, egyrészt nem kevés azon megnyilvánulások száma, amelyekben félelem tükröződik a vallásokkal, különösen az iszlám fundamentalizmussal szemben, amely egy isteni vagy vallási tekintély nevében abszolút engedelmességet és alávetettséget követel, s ennek eléréséhez az erőszak alkalmazásától sem riad vissza. De már az újkori vallási fundamentalizmus előtt is közkedvelt narratíva volt, hogy a vallás és politika szimbiózisa, illetve a reformáció által kiváltott konfesszionális ellentétek és brutális vallásháborúk csak pusztulást és romokat hagytak maguk után az öreg kontinens társadalmaiban.

Az úrvacsora parancsának végrehajtása nem passzív részvétel, vagy újra el-mondott, elismételt szöveg. Az úrvacsora nem egy tan illusztrációja. Nemcsak gondolati kapcsolatba kerülünk Krisztussal, hanem lényegi és valóságos kapcsolatba. Nemcsak rá gondolunk, hanem arra is, hogy a Szentlélek által belénk költözik. Ez a jele és záloga annak, amit ő itt és most tesz, hogy valóságosan közöttünk van. Nem tanról van szó, hanem arról az örök életről, amelyet Krisztustól kapok kereszthalála által.

A temetők legalább annyit beszélnek egy település történetéről, szellemiségéről, mint a történelemkönyvek és a levéltárak sárguló feljegyzései. Életünk irányultságát, életértékeinket nemcsak a „quo vadis”, a „hová mégy”, hanem az „unde venis”, a „honnan jössz” is egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul határozza meg. A „honnan” és a „hová” feszültségében egyéni életek és sorsok, de ugyanígy történelmi idők is megméretnek. Temetőnkben számos olyan egykor ismert személyiség pihen, aki erdélyi vagy partiumi kötődésű. Barangolásunk útvonalát a temetői parcellák szerint állítottuk össze. Az idők során néha szabálytalanul kialakított nyughelyek azonosíthatósága érdekében valamennyi sírt GPS-koordináták alapján tartjuk nyilván, ezeket a négyjegyű számokat zárójelben közöljük. *-gal jelöltem azokat, akik a Sárospataki Református Kollégiumban tanultak.

Kicsoda az ember? Hogyan került bele a hálóba? Azért nehéz kérdés ez, mert az ember esetében mindig ott van egy megfejthetetlen titok, nevezetesen az, hogy egyszerre teremtmény is, és ugyanakkor lelki-szellemi tulajdonságokkal bíró személy is. Az ember teremtmény volta azt jelenti, hogy teljességgel az őt körülvevő természet része. Annyira integráns része a világnak, hogy testiségében éppen úgy érvényesek reá a természettudomány által ismert törvények, mint bárhol ezen a világon. Ha viszont az ember személy voltát vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az embernek van cselekvési és választási lehetősége, döntési szabadsága, másik emberhez való viszonya, közösség iránti igénye, és még megannyi eshetőség, mint például a nemiségéből eredő vonzalom a férfi és nő között, sőt a transzcendencia iránti képesség is ide sorolandó. Persze ez mind benne van a Bibliában is, de azt más oldalról fogjuk bemutatni. Most maradunk a tudományos jellemzésnél.

Kolozsvár az erdélyi reformáció központjának tekinthető, s a legnagyobb magyar reformátor, Dávid Ferenc egyben az erdélyi reformátusok és az unitáriusok első püspökeként írta be nevét a vallástörténetbe. Ő ugyan fogságban, Déva várában hunyt el (†1579), de unitárius utódai mind Kolozsvárt székeltek, s itt is jutottak sírhoz a Házsongárdi temetőben. Sokuknak a síremléke fennmaradt, másoknak legalább lemásolták a feliratát. A református egyházban kialakult az a szokásjog, hogy a megválasztott püspök ott lakott és szolgált tovább, ahol a püspökké választás érte. Így rendszerint ott is került a sírba. Ezért aztán számos helyen tértek nyugovóra: Magyarigenben, Gyulafehérvárt, Nagyenyeden, Désen, Marosvásárhelyen. Az utóbbi város református temetőjében öten is pihenhetnek, de csak három püspöksírt tartanak nyilván1 és öveznek kegyelettel: Antal János (†1854), Bodola Sámuel (†1866), Csiha Kálmán (†2007).

The present study deals with the characteristic features of the ministry of teachers in the early church, contrasting them with the rabbis in the synagogues. As charismatic characters in the early church, teachers have played a role compa-rable to that of the apostles and prophets. In a different order of ideas, we would like to investigate whether the competence of charismatic teachers should be considered universal, or whether they played a rather local administrative role in the way bishops, deacons and presbyters did. At the same time, we shall analyse the content of their teaching aiming to define the place of teachers within the early church. We shall conclude with remarks concerning the development of the teachers’ status in the post-Pauline period.

Amikor 1968-ban a feleségemmel Romániába mentünk, az első másfél évben szinte egyetlen honfitársunkkal sem találkoztunk. Csak a hetvenes évek közepén vált szokássá, hogy ha az úton németalföldi jelzésű autó jött szembe, a fényszórónkat rávillantottuk vagy kézfelemeléssel köszöntünk egymásnak. De ha ugyanezt a kilencvenes években is így csináljuk, közveszélyt jelentettünk volna az utakon. Hiszen akkor folyamatosan csak köszöngethettünk volna egymásnak. Az akkor látott sok németalföldi között lehet, hogy volt néhány turista is, de túlnyomó többségük egyházi ember volt, aki partnergyülekezete felé tartott, vagy onnan hazafelé. Ezeknek az embereknek a többsége ismerte a Németalföldi Románia-tanács Alapítványt (Stichting Roemenië Beraad Nederland - SRBN), és ők egymást is az SRBN útján ismerték meg. Az SRBN 1993-ban jött létre Németalföldön. Mi volt ez az alapítvány, miért jött létre, és miben állt a tevékenysége? A következőkben erről lesz szó.

A rabbinikus és a korai keresztény iratok párhuzamosságait többnyire megmagyarázhatjuk a közös gyökereikkel és a közös ellenséggel. Van azonban egy olyan terület, amellyel kapcsolatban a Szentírás semmiféle iránymutatással nem szolgál, ez pedig a látványosságok kérdése, ennek ellenére ugyanazt a bibliai helyet (Zsolt 1,1) használják, amikor a pogány látványosságok ellen érvelnek. Ez lehet egy intenzív eszmecsere eredménye, de visszavezethető egy közös, szóban hagyományozott forrásra is.

A tanulmány Pál apostol emberi oldalát vizsgálja: lelki alkatát, társas interakciókban megmutatkozó személyiségjegyeit. Elemezve a megtérésével végbement változásokat arra juthatunk, hogy valójában nem más emberré vált, hanem igazi teremtett egyénisége bontakozott ki Isten szolgálatában. Pál apostol életmódjára egyfajta gyakorlati tanításként tekinthetünk, amely által követendő mintát ad elénk. Missziós útjainak kronológiáját követve röviden áttekintjük az apostol kapcsolati hálójának dinamikáját: megemlítve be- és kilépő társakat, nagy intenzitású és mérsékelt kötődéseket. A csoportlélektan kutatási eredményeire támaszkodva vizsgáljuk meg a körülötte formálódó missziós munkacsoportok jellemzőit, amelyek tükrözik a hatékony csoportműködésre vonatkozó legfrissebb ajánlásokat.

Ez a dolgozat a nem-nyugati keresztyénség jellegzetességeinek leírása során felmerülő fogalmakat tisztázza. A koreai protestáns keresztyénség sikerességének vizsgálatához – a történeti, társadalmi és politikai kontextus figyelembevétele mellett – mindenképpen szükséges a vallási-kulturális dimenzió vizsgálata is. A dolgozat arra az általános jelenségre igyekezik felhívni a figyelmet, hogy a koreai protestáns keresztyénség, közelebbről a Yoidói Teljes Evangélium Gyülekezet és a korábbi, őshonos koreai vallások kapcsolatának kutatását a tudományos nézőpont (vallástudomány-teológia), az adott fogalmak értelmezése és a szemé­lyes vallási beállítottság is befolyásolja.

A helyi gyülekezetek vizitációja során a bizottság egy sor kérdést intézett a helyi lelkipásztorhoz és a gyülekezethez. Az erdélyi református egyházban csak a 17. század végéről maradtak fenn az egyházmegyei vizitáció során rendszeresített kérdőpontok. Bár korábbi adataink nincsenek a vizitáció e részleteiről, mégsem lehet kizárni a kérdések korábbi megjelenését, mivel őseink európai mintára szervezték meg az egyházat, és európai gyakorlatot követtek sok más tekintetben is. Tehát amikor elérkezett a vizitáció napja – írja Wilhelm Zepper – az egész gyülekezetnek össze kellett gyűlnie az ellenőrző bizottság előtt, amely a helyi lelkészt nemcsak igehirdetési tevékenysége felől kérdezték ki, hanem teljes lelkipásztori tevékenységéről.

A kora újkori unitárius prédikációirodalom története Erdélyben és Magyarországon Kutatócsoport és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet 2021. április 30-án konferenciát szervezett Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, melynek témája a korai reformátorokhoz kapcsolódó prédikációk és a prédikációtörténet vizsgálata volt. Az alapvetően Erdélyre és Magyarországra, valamint a magyar nyelvű prédikációs anyagra koncentráló konferencia a 16. századi prédikációkkal kapcsolatban vizsgálta unitárius, katolikus, lutheránus és református prédikátorok, kötetek, korpuszok, kéziratos és nyomtatott források történetét. E kötet a konferencián elhangzott előadások bővített, írott változatát tartalmazza. Az első blokkban az unitárius, a másodikban a katolikus, míg a harmadikban a protestáns anyagra koncentráló kutatások, összesen tizenkét tanulmány részletes képet ad a 16.

In this study, I examine the works of ars praedicandi as used by the Unitarians. The paper focuses on the Unitarian use of the works of Bartholomaeus Keckermann, who attributed an important role to the exordium. The paper further registers an 18th-century Unitarian reader of Keckermann’s rhetoric, found in a composite volume in the Library of the Cluj-Napoca Branch of the Romanian Academy. This work’s earlier impact can also be studied in a Unitarian manuscript revision created as early as in 1653. There is another Unitarian work (Ms. U. 262) on sermon making from this period, a part of which contains examples of exordiums, that is, introductory parts of sermons. Based on all this, I argue that the exordiums were handled much more leniently by the Unitarians than by other Reformed denominations, and that from the late Renaissance to the 18th century, Unitarians were practitioners of a rather traditional type of preaching.

Francis David, or Ferenc Dávid, the first bishop of the Transylvanian Unitarian church, produced the only printed sermon collection published by the Unitarians in the 16th and 17th centuries. This folio-sized volume has an interesting publication history as it accompanied the most important Unitarian publications of the early period, such as Rövid magyarázat (Short explanation) and Rövid útmutatás (Short guide), De falsa et vera, Brevis enarratio, Dehortatio et descriptio Dei tripersonati, etc. This volume also ends an era of free printing, followed by a more than a century-long period of handwritten sermon collections. The paper focuses on the details of the writing and editing period, the features of the publication, and the afterlife of the work and the sermons within by examining the surviving cca. dozen copies.

Francis David’s selected sermons were published by the printing press of Alba Iulia (Gyulafehérvár) in 1569. These sermons are structured in an almost identical way: biblical text, brief summary, lessons and the proper sermon. most of the sermons, which adhered very strictly to the explanation of the text, were probably preached in the court of John Sigismund, prince of Transylvania, while others at services and workshops for priests who came to the religious disputes. As modern readers, we might posit the likelihood that bishop Francis David held training courses for pastors to prepare them for propagating the antitrinitarian doctrines whenever they had the opportunity. This paper examines to what extent Francis David’s sermons can be considered miniature encyclopaedias or repositories of useful knowledge as were the sermons of the 16th century.

The Disputation of Pécs (Pécsi Disputa) by György Válaszúti is a unique segment of 16th-century antitrinitarian literature. Since pécs was occupied by the Ottoman empire, Christians had to live by strict rules. They had to live outside the city walls, and they could only use one church. The dispute is a chronicle of a religious debate between the reformed citizens of tolna and the antitrinitarian citizens of Pécs.

Although György Enyedi’s (1555-1597) posthumous exegetical masterpiece Explicationes (Cluj, 1598) did not contain any explicit statements on political thinking, his Hungarian sermons testify his theoretical interest towards political philosophy. The paper focuses on sermons 67, 68 and 184, wherein Enyedi formulates his version of natural law. Due to his antitrinitarian theological presuppositions and his philosophical anthropology deeply inherent in the former, Enyedi’s position does not match fully the standard versions of natural law of his time. on the one hand, Enyedi’s approach proves to be much more intellectual in character than the voluntaristic correction of Thomist natural law in Scholastic-Suáresian theory. on the other hand, the antitrinitarian dismissal of original sin as a chief anthropological motif results in differences from the protestant natural law tradition, as Melanchthon developed it in the 1530s.

My study approaches Unitarian sermon literature from the perspective of church discipline. There are several reasons for this: 1) Historical records of reception are scarce because in the early modern age, only a handful of Unitarian sermons could be published. 2) it was uncommon among Unitarian preachers to use theoretical works (ars concionandi/praedicandi) until the end of the 17th century, they learned instead by observing the written and oral practices of their colleagues. 3) Because of the medium of the manuscript, most early modern Unitarian sermons did not survive beyond the 17th–18th century. Therefore, in our exploration of the rules and ideals of sermon literature as well as the attitudes of followers, preachers, and schoolmasters to the genre, we are forced to rely on inferences based on the norms, especially the offences recorded in (ecclesiastical) court protocols.

Miklós Telegdi, a Roman Catholic bishop of the reformation period, was an important figure of his generation. The confessional guide of his Agendarius, first published in 1583 in nagyszombat (Trnava, now in Slovakia), is particular as to its structure and content. in Hungary, this is the first penitential guide that was written in a unique style, including vernacular parts and containing exhortations in a large number. The confessional includes a text discussing the strict obligation on the seal of confession as well as a confession mirror which, according to its genre, is a tool of individual self-examination. In my paper, I attempt to answer the question whether Telegdi’s confessional guide is only unique from a national point of view or also in a wider, international context.

In his 1583 ritual entitled Agendarius, which was innovative in many respects in comparison to its Hungarian predecessors, Bishop Miklós Telegdi of Pécs, the administrator of the diocese of Esztergom, added sample-like sermons to the rituals of the administration of the sacraments accompanying the great turning points of life (viz. baptism, confirmation, wedding etc.). He was presumably guided chiefly by pastoral considerations. For the second edition of 1596 (published after Telegdi’s death), the editors added a second funeral sermon, clearly intended for a more educated, urban audience – judging from the scholarly Latin quotations and the general tone. A comparison of the structure and content of the two speeches provides useful conclusions as to what the ecclesiastical authorities of the time considered advisable to preach at the time of death to mourners lacking basic schooling and what to the more learned audience.

Although István Beythe (1532-1612) is usually remembered for his botanical works, his main achievement is his four-part sermon collection (Németújvár, 1584). The first volume contains the Sunday gospels, the second the apostolic epistles he based his lessons on, the third includes excerpts from the Gospel used on feast days of the saints, and the fourth the explanation of the epistles dedicated to the main holidays. My study is about the genre and structural characteristics of these writings, with special emphasis on the denominational lessons of the book on the feasts of the saints.

My study focuses on the various apocalyptic calculations in the fifth postil written by Péter Bornemisza. According to the theologians of the magisterial Reformation, the exact time of the end cannot be calculated because only God knows this, as the Gospels clearly state it. Although Bornemisza accepts this doctrine too, he shares some assumptions about the approximate time of the second coming in a sermon of his postil. As my study demonstrates, Bornemisza follows the treatise of the German theologian Andreas Osiander (Coniecturae de ultimis temporibus ac de fine mundi, 1544). In this work, Osiander enumerates four calculations which can predict the time of the Apocalypse. The common feature of these calculations is their biblical origin, except for the first one, which is the apocryphal prophecy of Elijah about the 6000 years of the world. The other assumptions are based on the allegorical passages of the prophecies of Daniel and the Apocalypse.

The sermons written for the first Sunday after the epiphany, according to the medieval order of the pericopes, are based on the story of 12-year-old Jesus teaching in the temple (Luke 2:41-52). Therefore, the duties of parents and children are usually presented in these sermons. A following of this pericopal tradition can be found among 16th-century Hungarian publications in the books of the pastors Péter Bornemisza, István Beythe and György Kulcsár, and the priest Miklós Telegdi. Through their sermons, I examine how these authors wrote about the ‘good’ and the ‘bad’ child as well as what methods they offered for improving the behaviour and morals of said ‘bad’ child.

The study of the historicity and change processes of dance culture requires a specific theoretical methodology in dance anthropology and dance folklore studies, especially since such research has been relatively rare in the Hungarian anthropological scene and has produced a number of questionable results in the field of dance folklore studies. several aspects of an anthropological approach, as well as adopting a comparative and interpretive approach to critical dance studies can assist in deploying a historical perspective in the examination of dance culture. On the other hand, I will also argue that certain schools of the research methodology of social history may facilitate this as well. Utilizing the findings of new social history can also greatly enrich the current methodology of historical dance research.

My interest in the topic of suffering has been stimulated essentially by the experiences from the pastoral visits and pastoral encounters in a Transylvanian congregation where I work as a pastor. The interchange with the believers and their hardship lead me to conclude that many homes along the streets there are houses of suffering, many life-stories are stories of suffering. Often the suffering encountered at the heart of the believers’ home is something what makes them to “live as if they will never die and die as if they had never lived”. Nevertheless, accompanying the believers in their search for meaning and comfort I realized that they continue to believe in God despite suffering, impoverishment and oppression. But what I often experience is a struggle with ethical shortcuts in the midst of suffering.

Tanulmányunkban az antik görög-római adakozás-ethoszt vizsgáltuk meg a hellenizmus korától a korai császárság koráig. Megvizsgálva az adakozással, jótékonysággal kapcsolatos antik, illetve újszövetségi terminológiát, több analógiát is felfedezhetünk az adakozással kapcsolatos filozófiai ideálok, illetve az újszövetségi adakozással kapcsolatos teológiai alapvetés között. Ám annak ellenére, hogy az elveket illetően számos analóg gondolatot találunk a görög-római liberalitas-, illetve εὐεργεσία-felfogás és az újszövetségi adakozás teológiai megalapozása között – számszerűleg többet is, mint amennyi látható ellentétet –, ez esetben a különbségek a döntő jelentőségűek. Nem a mennyiségi analógiák, hanem a minőségi ellentétek a mérvadóak. Különösen lényegbevágó az, hogy a görög-római, illetve az újszövetségi adakozásnak, bőkezűségnek egészen más az iránya, ugyanis más célcsoportot tartanak szem előtt.

A teózis vagy theószisz fogalma talán kevésbé ismerős a nyugati protestáns tanokon képződött teológus számára. A keleti ortodox egyház e jellegzetes tanítását mégsem hiábavaló a Kelet-Nyugat találkozási pontján élő erdélyi református teológusnak, lelkipásztornak megismernie. Tanulmányunkban a megistenülés tanának kialakulását, dogmatörténeti hátterét és fejlődését, tartalmának egyes elemeit ismertetjük, és eközben arra a kérdésre keressünk választ, hogy lehet-e valamilyen kapcsolópontja református hitelveinkkel.

A mesenarratívákban a női szépség és rútság megjelenítése, illetve megítélése szituációtól függően változó. Mindkét fenoménhez etikai és egzisztenciális predikátumok társulnak.  Az egyházi tanítások évszázadok óta meghatározzák a paraszti felfogást a szépségről és a szépséggel való csábításról. A prédikátorok intelmei és példázatai gyakorta megjelennek a példázatos mesékben, melyek illeszkednek a lokális közösség erkölcsi rendjéhez. 

Lukács a maga szerkesztői-teológiai koncepciója szerint fogalmaz és néha nem utólag foglalja össze mondanivalóját. Nem összegezve vonja le a tanulságokat, hanem bizonyos eseményekről gyakran alapvetésként, kiinduló állásfoglalásként számol be. Így a leírt események bizonytalan vagy mesterséges kronológiai sorrendben követik egymást. Ezek a leírások gyakran kimondatlanul is meghatározzák a kanonikus sorrendben vagy éppen a valós kronológiai sorrendben utánuk következő eseményeket és leírásokat. Ami a keresztelést illeti, az ApCsel 2,38–47 összegezve írja le mindazt, ami az apostoli korban a lényeges volt az egyház számára, ugyanis az útmutató események, a keresztelések megemlítése, a János-tanítványok integrálása különösen az egyház kérdéseiről és helyzetéről szólnak. Ha pedig ez nem vet fel különösebb elvi problémát, akkor a keresztelés említése puszta tényközlés marad.

Heinrich Bullinger teológiájának központja keresése során több javaslat is felmerült. Ezek közül a legmegfelelőbbnek tűnik az, amely teológiája lényegét az „Istennel való közösség” (Peter Opitz) gondolatában foglalja össze. Célszerűbb azonban, ha Bullinger teológiáját nem egy központtal rendelkező körmodellként képzeljük el, hanem inkább egy ellipszisként, amelynek két fókusza van: Isten és az ember, illetve Krisztus és az egyház, amelyek egymáshoz kapcsolódnak. Ezért Bullinger teológiáját joggal tekinthetjük „kapcsolati (relacionális) teológiának” is. Ez a szempont megnyilvánul az egyházra vonatkozó tanításában is. A hagyományból vett egyházzal kapcsolatos jellemzők és a bibliai metaforák szorosan kapcsolódnak Krisztushoz, így jelezve ekkléziológiájának részvételre összpontosító (participativ) jellegét. Ez nemcsak a római egyházhoz kapcsolódó meglátásaiban érvényes, hanem a lutheránus egyházhoz való viszonyában is.

Téglás István (1853–1915) jól ismert és elismert régész, de eredeti szakmájában, a pedagógiában végzett munkája eddig kevés figyelmet kapott. Ez a tanulmány Téglás István Torda-Aranyos vármegye iskolái kapcsán írt tanfelügyelői jegyzeteit vizsgálja, az erdélyi felekezeti oktatás és iskolák helyzetére és állapotára összpontosítva, különös figyelemmel  a magyar oktatáspolitika és az adott időszak jogszabályainak összefüggésében. A tanulmány célja az, hogy megvilágítsa a magyar oktatás- és kisebbségpolitikát mikrótörténeti forráskiadványokon keresztül.

1920 és 1930 között Magyarország és Hollandia kapcsolata rendkívül intenzív volt. Jól ismertek ebből a korból a "gyermekvonatok", amelyekkel több mint 28000 magyar gyermek utazott Hollandiába, hogy némileg felépüljenek azokból a nehézségekből, amelyeket a háború és forradalom okozott a magyarok számára. De segítség érkezett a teológiai és egyházi területeken is. Különösen Abraham Kuyper (1839–1920) követői vívtak heves harcot. Magyarországon azt pletykálják, hogy a kuyperi egyház szándékosan meg akarta osztani a magyar református egyházat. A tanulmány szerzője amellett érvel, hogy ez nem volt a holland vezetők szándéka. Sebestyén Jenő, a holland teológusok fő szövetségese, szintén nem támogatta az egyházszakadást.