Repository index

A fennállásának és tevékenységének kilencvenedik esztendejébe lépő Református Szemle arra a feladatra vállalkozik, hogy körképszerűen, a párs pro toto jegyében, bemutassa a XX. század alkonyán a magyar református theologiát. Kezdjük a sort a Debreceni Református Theologiai Akadémiával!

A mögöttünk levő évtizedek református teológiai munkásságának kritikai feldolgozása a mai nemzedék számára elvégzendő feladat. Ahhoz, hogy ez ne a "bűnbakkeresés" mechanizmusa legyen, hanem katarzist adó szolgálat, valóban teológiai munkát kell végezni. Teológiát csak teológiai kritériumokkal lehet mérni. Fontos teológiai aspektusra mutat rá Török István Barth nyomán, amikor egyfajta krisztológiai herezist lát megjelenni az ősi hitvallást — Jézus Krisztus Úr — kiegészítéssel ellátó teológiai vonalvezetésben. Ez a kiegészítés, amelyik egyre nagyobb helyet követelt magának, míg végül mindent meghatározó tényező lett, így hangzott: ...ezért igent mondunk a szocializmusra." Bogárdi Szabó István disszertációjában? az egyházvezetés és a teológiai munka összefüggését (összemosódását) vizsgálja, rendkívül fejlett és éles kritikai érzéssel boncolva az ekleziológiai herézist.

Ennek a témának alig van irodalma. Sem az egyházi, sem a társadalmi tudományos élet nem foglalkozott behatóan az egyházak és a nemzetállam viszonyának a közép-európai nagy változások óta kialakult helyzetével, történelmi eseményeket formáló szerepével. Mintha mindkét oldal várakozó álláspontra helyezkedett volna, s a váratlanul kialakult helyzetben ezek csupán a tényleírásra vagy helyzetfelmérésre vállalkoznának. Valószínűleg a jelenlegi helyzetben bármelyik fél erejét meghaladó vállalkozás volna, ha a valóságos tények elvi magyarázatára tenne kísérletet a történelmi, társadalmi, gazdasági, politikai, szellemi és vallási mozgatórugók feltárásával, azaz e tényeknek a jelenben sugárzó hatása értelmezésével s jövőt formáló felfogásával. Ezért igen nagy jelentőségűnek tartom a Strasbourgi Egyetem Protestáns Theologiai Fakultásának e tárgyban összehívott tudományos tanácskozását. Végre nézzünk szembe problémáinkkal, és kezdjünk hozzá annak őszinte feltárásához.

Fejezetünkben három kérdéskörrel fogunk foglalkozni: légzéstechnikával, a kiejtés problémáival és a beszédhibákkal, illetve azok kijavításával.

Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkásságának egészében a homiletikai fáradozás és gazdag igehirdetői pályája az a terület, amelyen egyértelmű és töretlen fejlődést mutat. Természetesen teológiai fejlődésének szakaszai igehirdetését is mélyen meghatározták, de a megjelent kötetek újabb és újabb előrelépést jelentettek az Ige mélyebb üzenetének felmutatásában. E miatt az egyívű folyamat miatt hiba lenne merev korszakhatárokat húzni Makkai négy évtizeden át elhangzó, nyomtatásban közölt igehirdetéseit ismerve. Ha mégis érzékel- tetni akarjuk homiletikai munkásságának fejlődési szakaszait, akkor úgy mutathatjuk fel, mint amelyeken a gyönyörködtetéstől az építésig (1910-kb. 1917/18), az építéstől a református öntudat homiletikumáig (kb. 1917/18-kb. 1925), a református öntudat homiletiku- mától a missziói igehirdetésig (kb. 1925—1945) jut el, és utolsó korszakában meg is marad a missziói igehirdetés mellett (1945—1951).

A Szentírás a hitre nevelés alapkönyve. Nemcsak azért, mert a katekézis bármely szintjén a legtöbb ismeretanyagot kínálja, hanem mert a Szentlélek munkája által a keresztyén hitismeret forrása, hitünk és életünk zsinórmértéke. Isten írott kijelentése Kálvin megfogalmazása szerint, a világot teremtő Isten a Szentírásban nyilatkoztatja ki nékünk önmagát s a Szentírásban van megmagyarázva, hogy mit kell Istenről gondolnunk, hogy téveteg utakon valami bizonytalan istenséget ne keressünk.

Tudjuk, hogy a református theologusok a Tízparancsolatnak olyan kiváló fontosságot tulajdonítottak, hogy nemcsak a káték, hanem a református ortodoxia alapján álló tudományos etikák, mint pl. a Wollebiusé is, tulajdonképpen a 10 parancsolat magyarázatát tartalmazzák, sőt a legújabbak közül Alfred de Ouervain Die Heiligung című etikája is ezt a régi módszert követi. A Tízparancsolat jelentőségének központiságában a keresztyén felekezetek megegyeznek. Formai eltérés csak abban van, hogy miként lehet a Szentírás eredeti szövegében felosztás nélküli Tízparancsolatot tízre felosztani. Augustinusi hagyományra hivatkozva a római katolikusok az általunk 1. és 2. parancsnak vett, ténylegesen két külön, bár egymással összefüggő parancsot egynek veszik, s így a többi parancs beosztása már egy számmal kisebb lesz, mint a mienk, s a ténylegesen egy parancsot képező tizedik parancsunkat pedig két parancsra osztják: ne kívánd a te felebarátod házát, ami így 9.

Mi a harmadik évezred küszöbén a theologia feladata? Tekintettel azokra a veszélyekre és kockázatokra, melyekkel szembe kell néznünk, a felelet nyilvánvaló: a theologiának újból meg kell mutatnia azt, hogy mit jelent Isten ajándékával, az élettel felelősségteljesen bánni. Nem lehet és nem szabad elfogadnia azt, hogy az Isten által teremtett életet ezen a földön az emberi oktalanság kockára tegye. Minden olyan áramlatot vissza kell utasítania, amely a következő nemzedékek életének alapjait megcsonkítja vagy hosszabb időre mintegy eltemeti. Mindenekelőtt nem szabad és nem lehet kiegyeznie azzal, hogy a gyengébbek életét már most az erőseknek, a jelenlegi kurzus sze- replőinek az érdekében feláldozzák. Éppen egy új évezred kezdetén képesnek kell lennie arra, hogy azoknak legyen a szószólója, akiknek az élete és a jogai a legközvetlenebbül veszélyeztetve vannak.

Ha a családról mint nevelői közösségről akarunk beszélni, akkor mindenekelőtt a családról általában mint emberi közösségről kell beszélnünk. Ha világosan áll előttünk a családnak mint emberi közösségnek a képe, továbbmehetünk annak vizsgálatában, hogy ennek a közösségnek melyek az igazi nevelői feladatai.

Az 1Pt 3,18–22 különös és egyik legnehezebben értelmezhető szövege a Szentírásnak, amelyben a Kis-Ázsiában igazságtalanul szenvedő keresztyének számára megfogalmazott parainézis hitvallással egészül ki. A perikópa annak bizonyságnak ad hangot, hogy Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele és a szabadítása sokkal tágasabb térben és időben, mint ahogyan azt gondolnánk. Az előadás Krisztus és a börtönben levő lelkek rejtélyes találkozásának exegetikai és teológiai koordinátáit kívánja megjelölni, és három kérdéskört vizsgál: Kik ezek a lelkek? Miről prédikált nekik Krisztus? Mikor történt a találkozás?

A tanulmány Ravasz László első prédikációs kötetét teszi vizsgálódás tárgyává. A kötet gyűjtemény, a Református Szemlében, a Protestáns Prédikátori Tárban és a Protestáns Szemlében 1903-1910 között megjelent legkorábbi prédikációit, beszédeit, prédikációvázlatait tartalmazza. Ezek beszédek Ravasz Lászlón homiletikában és az igehirdetésben tett első lépéseinek lenyomatai, amelyekben jól kimutathatók a nyugat-európai és az erdélyi mentorok hatásai, és azt is alátámasztják, hogy a liberális teológia talaján áll, miközben új perspektívákat valósít meg a tartalom, felépítés és stílus területén, ezzel maradandót alkot a magyar református igehirdetés terén.

A folkloristák mindmáig adósak maradtak a Jézus-mintázatok lehetséges előfordulásának kimutatásával a mesenarratívákban. Ezt a hiányt igyekszem pótolni. A kárpát-medencei mesemondók előszeretettel teremtettek párhuzamot a mesehős és Jézus élete, tettei között. A csodás születés, az isteni származás, a rejtett gyermekkor, a gyógyító tevékenység, a kereszthalál, az alvilágjárás, a feltámadás példázatként történő elbeszélése gazdag variánsokban mutatkozik meg. A hasonlóságok és eltérések azt mutatják, hogy a paraszti közösségekben hétköznapi emberként, tanítóként és a szegények segítőjeként képzelték el Jézus alakját. A mesenarratívák Jézus-képe a lokális vallási közösségek gondolkodásmódjára és vernakuláris nyelvezetére világítanak rá.

A II. bécsi döntés kedvező fordulatot hozott az Észak-Erdélyben élő magyarság számára, ami megmutatkozott a tudományos életben is. Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy a teológiai tanárok munkásságára milyen hatással volt az anyaországhoz való visszatérés. A Református Szemle az erdélyi reformátusság egyik legjelentősebb sajtóorgánuma volt, így tanulmányunkban az ott megjelent írásokat tesszük vizsgálat tárgyává. A Református Szemle folyóiratban azokat a cikkeket vizsgáltuk, amelyek vezércikként vagy tanulmányként jelentek meg. Az 1940-es év írásait részletesebben vizsgáljuk. Ebben az évben négy tanárnak (Tavaszy, Gönczy, Imre, Nagy) jelentek meg írásaik a Református Szemlében, így az ő írásaikat elemezzük, hogy megtudjuk: változott-e írásaik stílusa, mondandója, témája a II. bécsi döntést követően.

A הבל névszó a Qohelet könyvének egyik leggyakoribb kifejezése, mondhatni teológiai mondanivalójának egyik központi eleme, gyakoriságát tekintve pedig az ószövetségi kánonon belül ebben a könyvben fordul elő a legtöbbször. Mivel értékítéletet hordoz magában, lényeges a könyv egészének mondanivalójának szempontjából. Tanulmányunkban a megjelenési formák alapján kíséreltük meg a הבל előfordulásainak csoportosítását, illetve a szűkebb és tágabb szövegkörnyezetében betöltött szerepének magyarázatát. Emellett megvizsgáltuk, hogy az adott szövegkörnyezet hangsúlyos kifejezései milyen szerepet töltenek be a הבל-lel alkotott parafrázisok szókészletében.

A bibliai szövegnek az egyház igehirdetésében betöltött pozícióját évszázadokra meghatározta a Sola Scriptura reformátori princípium. A prédikáció a Bibliából indul ki és oda tér(ít) vissza. Thomas G. Long és Wilfried Engemann elméletei arra mutatnak rá, hogy elégtelen és kevés, ha csak ennyiben merül ki az egyház biblikus igehirdetése. Olyan elméletekre van szükség, amelyek korszerűen és szakszerűen értelmezik a biblikusságot, mint homiletikai kategóriát és amelyek leleplezik a Sola Scriptura pátosza mögött meghúzódó paradigmaváltásokat. A szintézis olyan homiléták bemutatására törekedett, akik tisztánlátással és megfelelő reflexióval segítenek abban, hogy a paradigmaváltásokat értelmezni tudjuk. A német nyelvterületen tevékenykedő Wilfried Engemann a hit általi élet kontextusában szemléli a homiletikai háromszög instanciáit, jelesül az ige-igehirdető-gyülekezet hármasát, az angolszász Thomas G. Long pedig a Jézussal való találkozás vonatkozásában.

A keresztyén kegyesség gyakorlatának helyes szemlélete és megértése a keresztyén élet nélkülözhetetlen része. Ennek megítélése más és más hangsúllyal, fókusszal jelent meg a keresztyén egyház korszakaiban, amelynek oka nem csupán abban keresendő, hogy az egyházban eltérő kegyességgyakorlatok honosodnak meg a különböző időszakokban. A kegyesség gyakorlata ugyanis minden vonatkozásban narratív és interpretativ funkciót tölt be. Narratív abban a tekintetben, hogy keretet ad a keresztyén ember önértelmezésének. Interpretativ abban a vonatkozásban, hogy nem önmagában áll meg, hanem egyrészt a keresztyén tanítás reflexiójaként jelenik meg, másrészt aktualizálásának mozzanata. A reformátori megszentelődésről szóló tanítás különösképpen is meghatározó a keresztyén kegyesség gyakorlatának kontextualizálásában. A tanulmány a keresztyén egyház egy igen meghatározó időszakára összpontosítva kíséri nyomon a megszentelődésről szóló tanítást.

A folkloristák mindmáig adósak maradtak a Jézus-mintázatok lehetséges előfordulásának kimutatásával a mesenarratívákban. Ezt a hiányt igyekszem pótolni. A kárpát-medencei mesemondók előszeretettel teremtettek párhuzamot a mesehős és Jézus élete, tettei között. A csodás születés, az isteni származás, a rejtett gyermekkor, a gyógyító tevékenység, a kereszthalál, az alvilágjárás, a feltámadás példázatként történő elbeszélése gazdag variánsokban mutatkozik meg. A hasonlóságok és eltérések azt mutatják, hogy a paraszti közösségekben hétköznapi emberként, tanítóként és a szegények segítőjeként képzelték el Jézus alakját. A mesenarratívák Jézus-képe a lokális vallási közösségek gondolkodásmódjára és vernakuláris nyelvezetére világítanak rá.

A reformáció eszméinek meggyökerezése az anyanyelvű istentisztelet és írásmagyarázat elengedhetetlen eszközévé tette a magyar nyelvű Szentírást. A magyar református egyház zsinatai már a kezdetektől kötelezték a lelkipásztorokat, hogy „a Szentírást forgassák kezükben éjjel nappal”, azt is megszabva, hogy „a tudósabbak latin és magyar, a tudatlanabbak magyar Bibliát vegyenek maguknak”. Ehhez viszont Bibliákra volt szükség, latinra is, de főképp magyarra.

Egyik leghányatatottabb sorsú nyomtatványunk kilenc példányát mutatja be a tanulmány, amelyek a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet könyvtárában maradtak fenn az utókor számára. Könyv- és könyvtártörténeti adatok sora példázza, hogy ez a kilenc kötet milyen utat járt be 1661-től napjainkig, hány kézen mentek át különböző intézmények és magánszemélyek használatában. A károsodás, vagy akár szándékos csonkítás, az átkötés, kiegészítés, továbbörökítés egyaránt része a történetüknek. Sok mindennek voltak a tanúi, hogy most konzerválva, megfelelő tárolási körülmények között, nemzetközi standardok alapján feldolgozva álljanak a kutatók és érdeklődők rendelkezésére.

Ez a tanulmány a Kol 3,11 jelentését tisztázza, összehasonlítva azt a Gal 3,28 és az 1 Kor 12,13 verseivel. A visszatérő "görög és zsidó" vagy "rabszolga és szabad" kifejezések ellenére sem bizonyítható, hogy e három szöveg valamilyen rögzített beszédmódot képvisel. Ez pedig azt jelenti, hogy mindhárom felsorolás az adott szövegösszefüggésben nyeri el értelmét. Ennek megfelelően a Kolossébeliekhez írt levél, és különösen a Kol 3,5-17 kontextusának összefüggésében megállapítható, hogy az 5. és 8-9. versekben említett bűnök katalógusával ellentétben a Kol 3,11-ben felsorolt személyi jellemzők egyike sem összeegyeztethetetlen az új emberrel, sem a 12-17. versekben szereplő keresztény erények sorával. A rendelkezésre álló adatoktól függően a 11. v. egyes kifejezéseit a nagyobb páli korpuszon belül is értelmezzük.

A hitelesség – mint létforma – az elmúlt évek egyik meghatározó területe a lelkipásztor életének. Az előadás témája a hitelesség kapcsán három irányba kíván vezetni. Ezek a következők: hitelesség az Igéhez, a szervezethez és a lelkésznek önmagához. Az tartalmát illetően előadás inkább egy szakmai életút tapasztalatainak összefoglalása, mint tudományos munka, és lehetőséget kínál saját emberi és hivatásbeli hitelességünk végigggondolására.

Rolf Theobold Kurzzeit-seelsorge című könyvének első hat fejezete főként a rövid tartamú lelkigondozás elméleti megalapozását tartalmazza. A könyv következő fejezeteinek tartalmi ismertetése a rövid tartamú lelkigondozás gyakorlatának ismertetése során fog nagyobb hangsúlyt kapni. Az elméleti megalapozása során betekintést nyerhettünk Milton Erickson és utódai által kidolgozott rövid terápia azon lépéseibe, amelyek alapját képezik a rövid tartamú lelkigondozói beszélgetésnek is. Ezen kívül a szerző külön alfejezetben tárgyalja a rendszerszemlélet és a konstruktivizmus alapjait, amelyek a rövid tartamú lelkigondozás filozófiai hátterét képező elméletek. Timm H. Lohse Villámbeszélgetések című könyvére többször is történik utalás, ugyanis ez alap referencia egy olyan szintű lelkigondozói beszélgetésnek, amely jó, ha a rövid idő ellenére is hatásosnak bizonyul.

Ez a tanulmány Kálvin hatalmas írott hagyatékának csupán egyik szelete alapján vizsgálja, hogy a reformátor miként használta az örök élet és a halál fogalmát. A zsoltárok könyvéhez és a János evangéliumához írt kommentárja, valamint levelezései jól érzékeltetik, hogy az Isten által teremtett embernek milyen változásokon kell átesnie, hogy a halállal való szembenézés súlyos próbájában az örök élet reménysége tudjon enyhülést és segítséget nyújtani számára. Kálvin biztos talajon áll az örök élet és az örök halál állapota tekintetében, viszont az eszkhatológiai kérdések tekintetében hol magabiztosan fogalmazza meg állításait, hol pedig elbizonytalanodva vallja be: nem bizonyos abban, hogy magyarázata megfelel Krisztus szavainak.

E tanulmány Jonathan Edwards Isten szépségéről megfogalmazott gondolatait ismerteti. Írásaiban és prédikációiban megfogalmazott tézisei nem nyújtanak egységes meghatározást Isten szépségről, és nem formálódtak egy terjedelmes művé. A tanulmány első felében Jonathan Edwards rövid életrajza után azt foglalom össze, hogy mit vallott Isten szépségéről és létezéséről. A tanulmány második részében a leggyakrabban idézett Isten végtelenül felmagasztalt dicsőségében és kiválóságában emelkedik minden teremtett lény fölé című prédikációjának fordítását közlöm.

Qohelet könyve már csak a címe miatt és kíváncsiságot ébreszt az olvasóban. A LXX fordítása miatt a modern nyelvű bibliafordításokban is a LXX-hagyomány folytatódik (Prédikátor, Preacher/Ecclesiastes, Der Prediger). Viszont feltűnő, hogy a Qohelet megnevezés majdhogynem csak a könyvet nyitó és záró keretekben olvasható, ahol is fiktív életrajzi adatokkal bővült. A könyben, csak 1-szer fordul elő, ahol is a kommentárirodalom inkább egy beillesztett magyarázó jegyzetet vél felfedezni benne. A Qohelet-kommentárok fő feladata a Qohelet névszó fordításának és értelmezésének megkísérlése. Jelen tanulmány is ehhez a párbeszédhez kíván hozzájárulás lenni.

Közismert, hogy Huszár Gál debreceni énekeskönyve (1560/61) a 16. századi magyar református istentiszteleti éneklés gazdag, kottás dallamközlései révén is megkerülhetetlen forrása. Most úgynevezett rubrikái, rövid, vagyis itt-ott hosszabb liturgikus utasításai kerülnek a vizsgálat középpontjába, amelyek egyrészt kirajzolják a korabeli istentisztelet lefolyását, másrészt tapinthatóvá teszik az egymást követő liturgikus pillanatok mind teológiai, mind érzelmi-poétikai értelemben vett tartalmát. Segítségükkel lehetővé válik az énekek istentiszteleti műfajok szerinti csoportosítása is. A tanulmány a jelenkori református istentisztelet régóta esedékes, reformátori szellemű megújításához kíván hozzájárulni, alapvetően fontos információkkal is, de az inspirációs bázis feltárásával is.

Rolf Theobold könyvének központi kérdése: hogyan tudunk a rendelkezésre álló idő rövidsége ellenére olyan lelkipásztori beszélgetéseket folytatni, amelyek célja a problémák megoldása? A rövid távú lelkigondozás gyakorlatával kapcsolatos másik igazság az, hogy minden út az első lépés megtételével kezdődik. Sem a tanácsadó, sem a tanácskérő nem várhat azonnali megoldást minden gondra. A megoldás felé vezető úton szükség van egy kezdeti impulzusra, ezért a hangsúly nem az azonnali gyógyulásra, hanem a bátorítás és támogatás azonnali szavára kerül. Gunther Schmidt szerint a megoldáshoz vezető úton szerzett tapasztalatokról szóló visszajelzés ugyanolyan fontos, mint annak elfogadása, hogy a probléma megváltozott felfogása már valódi változáshoz vezet. A megoldások kialakítására való hajlamot is meg kell tanulnunk, hasonlóan a születésünktől kezdve elsajátított tulajdonságokhoz.

A tanulmány Tavaszy Sándor azon írásait, beszámolóit tekinti át az unitáriusokról, amelyek a Református Szemle, Az Út református folyóiratokban és a korabeli erdélyi sajtóban jelentek meg, és Tavaszy írásainak három területét vizsgálja: 1. beszámolói az unitárius egyházi eseményekről (püspökbeiktatás, évforduló); 2. unitárius személyek (Brassai Sámuel, Orbán Balázs); 3. kölcsönös könyvismertetések (Tavaszy könyveinek ismertetései az unitáriusok által és az unitárius könyvek ismertetései Tavaszy által). Konklúzió: ezek az írások írások, beszámolók a két világháború közötti nehéz időkben erősítették a magyar egyházak közötti kapcsolatokat és a közös cselekvések lehetőségeit szorgalmazták az egyház-és nemzetmentő munkában.

Ez az írás a 125 éve született Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész-esperes munkásságának egyházi és társadalmi életre vonatkozó hatásait foglalja össze. Az ő nevéhez fűződik az erdélyi evangélikus egyház liturgiai reformja, amely több mint húsz évet ölel fel, míg végre egyöntetű határozat születik arra nézve, hogy a megújított liturgia kivétel nélkül, mindenhol bevezetésre kerüljön.