Református Szemle 119.2 (2026)

A feltámadás a keresztyén hit alaptétele. Az Újszövetség nemcsak Jézus halálból való feltámadását hirdeti, hanem a benne hívőkét is f. Jelen tanulmány ennek a hitnek gyökereit keresi: mi előzte meg ezt a szilárd újszövetségi hittételt? Ezért kanonikus sorrendben és szerzőcsoportokra bontva ismertetem Ószövetség könyveiben fellehető előzményeket, és kitérek a deuterokanonikus és pszeudoepigráf iratokban fellelhető felfogásokra is.

A tanulmányban bemutatott bibliai modellek felállításának és vizsgálatának az a célja, hogy teológiailag megalapozott segítséget nyútson a lelkészfeleségeknek önazonosságuk keresésében és önértelmezésük elmélyítésében. A Szentírás nőalakjai nem egyetlen normatív modellt, hanem sokféle, egymással párhuzamosan létező szolgálati mintázatot kínálnak a mai lelkészfeleségek számára. A tanulmány öt fő működésmintázatot különít el: a rejtett stabilizátort (Sára), a kapcsolati hídépítőt (Abigél), a prófétikus hangot (Debóra), a szolgáló jelenlétet (a súnémi asszony) és a tanúságtevő tanítványt (Priszcilla). Ezek a tipológiák nem kirekesztő kategóriák vagy normatív előírások, hanem önreflexiós keretként szolgálnak, amelyek segítenek feloldani a lelkészfeleségekre nehezedő identitásnyomást, és teológiailag igazolják elhívásuk sokszínűségét és értékét.

A tanulmány az i. sz. 476-os év, a Nyugatrómai Birodalom „bukásának” hagyományos történetírói toposzát vizsgálja felül. Politikatörténeti, egyháztörténeti és historiográfiai szempontokat ötvözve rámutat, hogy Romulus Augustulus trónfosztása a kortársak számára nem jelentett korszakhatárt, sokkal inkább egy évszázadokon át ívelő államigazgatási és társadalmi átalakulás egyik pragmatikus állomása volt. A fennmaradt források (többek között Malchosz, Marcellinus Comes és Evagriosz) kritikai elemzése feltárja, hogyan vált egy alkotmányos fikciókkal leplezett itáliai hatalomátvétel – a későbbi krónikások és a humanisták szimbolikus keretalkotása nyomán – a birodalom végének drámai mítoszává. A dolgozat mindemellett külön kitér az események egyházi recepciójára, kiemelve a római struktúrák püspöki és egyházigazgatási szinten történő továbbélését.

A tanulmány második része Vásárhelyi János kolozsvári lelkészi és egyházvezetői szolgálatát mutatja be. Egy évszázaddal ezelőtt nehéz kisebbségi körülmények között szolgált kolozsvár-alsóvárosi parókiális kör gyülekezetében. Az egyházat közösségmegtartó erőként értelmezte, és írásaival, szerkesztői tevékenységével, valamint szervező munkájával erősítette a református közösséget. 1924-ben az esperesi majd két év múlva, a Nagy Károly püspök halálát követő tisztújítás alkalmával egyöntetű támogatással a főjegyzői tisztségre méltatták, s ezáltal gyakorlatilag Makkai Sándor püspök helyettesévé lett. Kiemelten hangsúlyozta az egyház gyakorlati küldetését, a tanítást, a szociális felelősséget és az áldozatvállalást, politikailag pedig a realista alkalmazkodást és az igazság képviseletét vallotta.

Ez a tanulmány MissioDome nevet viselő innovatív missziós projektet mutatja be, amely a keresztény egyház küldetését, a Missio Dei-t a 21. század technológiai és társadalmi kontextusába helyezi. A kutatásunk alapfeltevése az, hogy bár az evangélium üzenete változatlan és örök, annak közvetítési módja és nyelvezete folyamatos megújulást igényel a misszió hatékonyságának növelése érdekében. A MissioDome egy különleges audiovizuális tér, planetárium vagy geodéziai kupola, amelyben az Ige hirdetése úgy történik a legkorszerűbb technológiai vívmányok segítségével, hogy eközben nem csorbul a tiszta evangélium szellemisége. Ez a módszer a metamodern világ emberét kívánja megszólítani, különösen a digitális Z, Y és Alfa generáció, és tudatosan alkalmazza a komplex, audiovizuális befogadás és az élménypedagógia eszközeit. A David J. Bosch missziológiai paradigmáira és a gyakorlati teológia alapelveire épített munka az alternatív térhasználatra, holisztikus megközelítésre és digitális adaptációra összpontosít.

A művészetterápia gazdag tárház, amelyben az ősi motívumok, szimbólumok és rituálék együtt élnek a modern kor vizuális és kifejezésbeli megnyilvánulásaival. Ez az összetett megközelítés különösen alkalmas a segítő kapcsolatok különféle formáiban való alkalmazásra. A komplex vagy integratív művészetterápia különösen tág teret biztosít az új médiumok bevonására, és lehetővé teszik a hagyományos és a kortárs elemek összekapcsolását. A tanulmány a textilalapú művészetterápiás módszerek és a moldvai csángó közösség gyászrituáléi közötti kapcsolatot vizsgálja, különös tekintettel azoknak spirituális és transzgenerációs jelentésrétegeire. Emellett reflektál a kortárs képzőművészeti gyakorlatokra, és azt kutatja, hogy ezek a megközelítések miként alkalmazhatók hatékonyan a serdülők lelkipásztori kísérésében és önismereti munkájában. Külön figyelmet kapnak azok a csoportfolyamatok, amelyek a transzgenerációs mintázatok és emlékek feltárására irányulnak, és amelyek művészi eszközökön keresztül támogatják a gyász, a veszteség és az identitás terápiás feldolgozását.