Repozitórium index

1887-ben Török István, a Kolozsvári Református Kollégium történelemtanára érdekes kéziratra hívta fel a tudományos közélet figyelmét. A Történelmi Tár hasábjain szemelvényesen közölte Pataki István református lelkipásztor naplóját. A naplót akkor a család leszármazottja, dr. Pataki Jenő kolozsvári orvos őrizte, tőle több családi irattal együtt az Erdélyi Múzeum Levéltárába, annak államosítása után a Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei Igazgatóságának kezelésébe került.

A Marosvásárhelyi Református Egyházközség ún. Nagy Levéltára több évszázados múlttal rendelkezik. Az alábbiakban ennek a hely- és egyháztörténeti szempontból igen értékes levéltárnak a történetét igyekszünk a források adta lehetőségekhez igazodva felvázolni. Ismereteink szerint ezzel a témával eddig csak dr. Farczády Elek foglalkozott átfogó egyháztörténeti munkájában egy rövid fejezet erejéig. A levéltár utolsó periódusára vonatkozóan azonban nála sem találni pontos ismertetést. A tanulmány összeállításához az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi Gyűjtőlevéltárában őrzött forrásokat (presbitergyűlési jegyzőkönyvek, vizitációs jegyzőkönyvek, közigazgatási iratok) használtuk fel, de temészetesen érdeklődve forgattuk Farczády Elek fent említett művének kéziratát is.

Ha kissé megkésve is, de jelen tanulmánnyal a Tiszántúli Egyházkerület leghosszabb ideig, majd’ három évtizeden át hivatalban levő püspökének, Zoványi P. Györgynek kívánunk emléket állítani. Sajnálatos módon halálának 2008- ban elkövetkezett kettőszázötvenedik évfordulója sem jelentett elegendő ösztönzést arra nézve, hogy méltó módon emlékezzünk meg a superintendensi hivatalt igen nehéz időben viselő, egyházát lehetőségeihez képest buzgón védelmező Zoványiról. Bár eddigi ismereteink szerint élettörténetét meglehetős részletességel örökítette meg egyik leszármazottja, a közelmúltban végzett kutatásaink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy az eddig tényként kezelt adatokat igencsak újra kell értékelnünk.

Műhelyek vagytok [ti. a kollégiumi tanári lakások a Farkas utcából], ahol forr a munka, s szüntelenül tart, szentélyek vagytok, a melyekben a hazafiság oltártüzei lobogva égnek, a családi erények tűzhelyei, Zenon oszlopcsarnoka s a házak szűk udvarai s kertjei kitágulnak Akademos ligetjeivé a Heraklesnek szentelt oltárral, mert bizony nagy munkaerő kell és sok munkaerő kellett a tanári kötelességek buzgó lelkiismeretes teljesítésére.” Ez hangzott el Szilágyi Sándor történész szülőházára helyezett emléktáblájának avatóünnepségén. Szilágyi Sándor ifj. Szilágyi Ferenc fia, id. Szilágyi Ferenc unokája.

Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeteire vonatkozó 17–18. századi levéltári források kiadása 2005-től a fennmaradt korabeli tárgyak bemutatásával bővült ki. Ez a körülmény kiváló lehetőség az egyházközségek tulajdonában lévő, néhol feledésbe merült, használaton kívül rekedt textíliák feltérképezésére is. A kutatás kiterjed a források és a fennmaradt emlékanyag összevetésére is, ami a tárgyak újfajta megközelítését teszi lehetővé: sor kerül a textíliák gyülekezetben betöltött szerepének vizsgálatára, és az ennek függvényében kialakult megnevezéseik, jellemzőik meghatározására is. Jelen tanulmány a történelmi Küküllői Református Egyházmegye 1676-ban induló vegyes protokollumában szereplő, a gyülekezetek 1676-os jövedelemés vagyonösszeírásainak textíliákra vonatkozó adatait szeretné értelmezni.

A református egyház liturgiai eszközeinek funkcionális szerepük volt, nem önmagukban minősültek szent eszközöknek, hanem betöltött szerepük minősítette használatukat, értéküket. Ez a tény indokolja azt, hogy a református egyház az évszázadok folyamán nem tette lehetővé gazdag gyűjtemények kialakulását, az úrasztali edények tezaurálását, a liturgiában szerepüket vesztett klenódiumok eladásra kerültek. A funkcionalitás elvét követte az a gyakorlat is, amely során egyházközségek segítették egymást, a gazdagabb felesleges darabjait a szegényebbeknek adományozta.

Tanulmányomat, intézménytörténetről lévén szó, egy rövid helyzetelemzéssel kezdeném, azért, hogy térben és időben pontos elhelyezést nyerjen az ismertetendő anyag bemutatása. Korábban más kutatások kapcsán a Felekezetközi Tanács tevékenységét Benkő Samu, Pál János és Bárdi Nándor is érintette. Az alábbiakban bemutatott téma kutatását elsősorban az motiválja, hogy feltárjuk olyan történeti intézményrendszerek – azaz az erdélyi magyar egyházak – 20. század eleji metamorfózisát, amelyeknek évszázadokon keresztül társadalomformáló, valamint a lelki-szellemi élet terén irányadó szerepe volt, azonban az első világháború befejezése után egyik pillanatról a másikra elvesztették politikai és anyagi hátterük számottevő részét.

A zilahi reformátusok a környéken egyedülálló módon 155 év alatt 3 orgonát építtettek, azokat rendszeresen javíttatták, és a gyülekezetben ez idő alatt 12 ismert és kevésbé ismert orgonaépítő fordult meg. Az erdélyi református orgonaépítési, vásárlási és javítási mutatókat nézve akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy más gyülekezethez képest Zilahon az orgonaépítők egymásnak adták a templom kilincsét. Ekkora orgonaépítési, karbantartási kedv bizonyára összefüggésben volt a gyülekezet anyagi helyzetével, de legfőképpen azzal az igénnyel, amelyről Magyarósi István is írt: a zilahi gyülekezet mindig úgy gondolta, hogy istentiszteleti éneklése csak orgonaszóval teljes, és ezt nem megfelelő vagy romlásnak indult hangszerrel nem tudta elképzelni. Illő tehát, hogy ennek az igyekezetnek emléket állítsunk e tanulmányban.

Ismerve ezt a kort, a címet akár ellentmondásosnak is lehet tekinteni. Bethlen Gábor uralkodását szinte teljesen kitöltötte a harmincéves háború, aktívan vett részt benne, mégpedig a protestáns szövetség oldalán, és aki ismeri a harmincéves háború mindennapjait, az jól tudja, hogy akkor épp nem volt divat toleránsnak lenni. A korabeli gyakorlatot megcáfolva, Bethlen Gábor mégis toleráns volt nemcsak a római katolikus egyház, hanem a különféle más felekezetek, sőt kisebb vallási csoportosulások irányában is. Erre kötelezte őt az erdélyi gyakorlat és a józan ész.

Erdély sokoldalú polihisztorának életművében szerves részt képez kiterjedt levelezése. Ezek a levelek apró részletekben egyaránt rámutatnak a levelezőtársak mindennapjainak társadalmi, közösségi és gyakran egyéni, családi gondjaira, és így lehetőséget adnak mintegy belülről szemlélni mind a kort, mind a személyek gondolkodásmódját és kapcsolatainak működését. A továbbiakban Kós Károly hat, eddig publikálatlan levelét teszem közzé, amelyeknek címzettje dr. Gönczy Lajos teológiai tanár.

E kötet ünnepeltje több könyvéből és tanulmányából is kiviláglik, hogy teológiai munkássága egy részét Ferencz József életének szentelte, s éppen ezért gondoltam arra, hogy a köszöntésére szánt tanulmányomat kedvenc kutatási területéről választom. Az ünnepelt Teológia és népszolgálat című művében alaposan elemezte a matuzsálemi kort megért püspök minden teológiai szakdiszciplínát felölelőmunkásságát, és ezért köszöntő írásomban Ferencz József életpályájának csupán egyetlen mozzanatához szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület Theologiai Fakultásának 1895. őszén tartott megnyitóján Tisza Kálmán református konventi elnök üdvözölte a „legmagyarabb egyház” teológiai fakultásának felállítását, és az alapítókkal egyetértve az új oktatási intézmény céljaként – a hazaszeretet és a hitbuzgóság növelése mellett – a tudomány összes fegyverével való felruházást nevezte meg. Az új lelkészképző intézet megnyitása két évtizedes vita végére tett pontot.

Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa az 1922. november 17-én tartott ülésén vetette fel a belmisszió halaszthatatlan kérdésének megtárgyalását, és javaslatot terjeszt elő egy Belmissziói Bizottság megalakítására. Imre Lajos (1888–1974), a gyakorlati teológia tanára szabálytervezetet készített a belmisszió ügyének rendezésére, amelynek 4. pontja szerint a Belmissziói Bizottság elnöke a püspök vagy a főjegyző, s a tagok sorában helyet kap minden teológiai tanár.

Teológusoknak, igehirdetőknek, mindnyájunknak éreznünk kell, hogy a barthi teológia erdélyi elfogadása nem a teológiai tudományágak egyikét-másikát érinti, hanem az egész teológiát. Akkor is így van, ha ez ma már csupán szellemtörténeti vagy tudománytörténeti eseménynek látszik. Hatásával akkor is számolnunk kell, ha egyesek ma már magát a kérdést időszerűtlennek látják.

Ferencz József életét, munkásságát és teológiáját feldolgozó doktori dolgozatomban, amely az 1980-as évek második felében készült, tudatosan nem foglalkoztam a Baldácsy-alapítvány létrejöttének körülményeivel, tevékenységének értékelésével és jelentőségével, noha kutatásaim folyamán gyakran szembesültem ezekkel. Ez az alapítvány a magyar protestáns egyházak működését és támogatását volt hivatott elősegíteni a 19. század második felében. Ennek az a magyarázata, hogy a téma vonzáskörében olyan fogalmakkal szembesültem, mint a magyar protestáns és nemzeti egység, az unió, a keresztyén vallások egyetemessége, az úgynevezett „corpus evangelicorum” eszméjének szorgalmazása, a vallási szabadelvűség és sokszínűség érvényesítése, a reformok szükségessége a közügyekben, a magyar haza iránti elkötelezettség stb. Ezeket a fogalmakat, témaköröket és jelentéstartalmukat az akkori román ateista, kommunista, nacionalista hatalom nem tolerálta volna.

Ezzel tanulmánnyal Kaposi Sámuel Disputationum practicarum de desertione spirituali pars quarta című ifjúkori munkájára kívánjuk felhívni a figyelmet ,  s egyben öztönözni ennek további kutatását. Tudatában  vagyunk annak, hogy a „nagyobb önrészt” Kaposi Sámuel munkájában  gondosabb, pontosabb és elmélyültebb vizsgálat által lehet minden  kétséget kizáróan megállapítani. Amennyiben egy mélyebb vizsgálat is Kaposi (és diáktársai) szerzőségét valószínűsíti, a további kutatás utánajárhat annak az izgalmas kérdésnek is,  hogy vajon ez a disputáció tekinthető-e az első olyan magyar kézből származó munkának, amely a lelki elhagyatottsággal és a depresszió kérdésével foglalkozik.

A magyar peregrinusok 17. századi héber nyelvű köszöntőversei feldolgozására vállalkozó kutatás részeként most három verset ismertetünk részletesen. Martonfalvi György, későbbi nagyváradi majd debreceni professzor és két tanítványának a hollandiai Franekerben írt carmina gratulatoriáját elemezzük, amelyek révén betekintést nyerhetünk a korabeli egyetemjárás közegébe, a szerzők és címzettek viszonyára, a héber nyelv magyarországi és hollandiai ismeretébe és oktatásába, a szerzők héber nyelvi és költészeti készségeibe. A versek most először kerülnek a nagyközönség elé 17. századi keletkezésük óta.

Az írás Fazakas Sándor Vétkeztünk… Egyház a történelmi és társadalmi bűnösszefüggések rendszerében című könyvének elemző bemutatására vállalkozik. Köztudott, hogy a múlt század legsötétebb évtizedeiben elsősorban a keresztény/keresztyén egyházak kerültek a különböző totális rendszerek elnyomó gyakorlatának célkeresztjébe. Éppen ezért sokáig lehetetlennek (vagy inkább) értelmetlennek tűnt a kutatók számára, hogy a társadalmi és magánbűnök kérdéseit az „érintettek”, azaz az egyházi szervezetek, illetve az egyházvezetés (olykor a laikus hívek) felől értelmezzék. Fazakas Sándor „tabukat döntögető” szerzőnek számít, mivel munkájában - a nehezen megélhető áldozati sors bemutatása mellett - magára vállalja a kollaboráció, az elnyomó rendszerekkel történő együttműködés morális és teológiai kérdéseinek feldolgozását is.

A 16. század második felében református őseink, akárcsak Luther és Kálvin, elvben elfogadták a házasságtörés halállal történő szankcionálásának lehetőségét és szükségességét. Véleményüknek igehirdetésekben, bibliamagyarázatokban, valamint egyházjogi művekben is hangot adtak. Ám teológiai és jogi gondolkozásuk gyakorlati megvalósulása komoly eltérést mutat, hiszen Kálvin János szolgálata alatt Genfben és Méliusz Juhász Péter idején Debrecenben, később pedig a hajdúvárosokban (Böszörmény, Hadház, Nánás) a házasságtörés bűnét korántsem automatikusan és kötelező jelleggel követte halálbüntetés.

16. század második felében a katekizáció több szinten és helyszínen történt. A családban történő oktatás tette le a keresztyén tanítás alapjait, ezt a korabeli egyház igencsak fontosnak tartotta részben a gyermekek oktatása, részben a szülők önképzése szempontjából. Ezzel párhuzamosan a gyülekezeti lelkész is végezte az oktatást, többnyire vasárnap délután a templomban, ahol részt vett az egész gyülekezet, nemcsak külön a gyermekek, munkájának tehát kettős haszna volt, eredményességét a vizitáció a gyermekek felkészültségén mérte le. A gyermekeknek különféle fórumokon kellett számot adniuk a megszerzett ismereteikről, külön kiemelt alkalom volt a szokásos esperesi vizitáció, amely a templomban megjelent gyülekezeti tagoknak is tehetett fel kérdéseket a kátéből. Tehát a katekizációból és a kikérdezésből nem maradtak ki a gyülekezet idősebb tagjai sem.

Báró Kemény Simonné gróf Teleki Anna (1783–1851) életét 3 részletben közöljük. Az I. részben fiatalkorával, a II. részben Kemény Simonnal való házasságával, a III. részben özvegyi éveivel foglalkozunk. Teleki Anna apja id. gróf Teleki Domokos, a későbbi tordai főispán és emlékíró, anyja bethleni gróf Bethlen Judit. Már egy éves korában meghal édesanyja, majd hamar két testvére is. Hatéves koráig anyai nagyanyja, bethleni gróf Bethlen Elekné czegei gróf Wass Júlia neveli Apanagyfaluban és Kolozsváron. Amikor apja újra megnősül, hazakerül Sárpatakra. 15 éves korában, 1798-ban ifjú gróf Teleki Domokos, a híres ásvány-gyűjtő menyasszonya lesz, de vőlegénye tragikusan hamar, még abban az évben meghal.

Kovács Albert (1838–1904) teológiai szabadelvűségének forrásait azért szükséges feltárnunk, mert ezek nélkül nem lehet megérteni teológiai gondolkodását, és az ő helyét sem tudjuk meghatározni a liberális teológia, azon belül ezen irányzat magyarországi képviselőinek igen széles palettáján. Ebben a tanulmányban azon a hatásoknak eredetét kíséreltük felderíteni, amelyek gyermekkorában, kollégiumi, erdélyi és külföldi teológiai tanulmányai alatt érték, és gondolkodását formálhatták. A mezőbándi gyermekévek egyfelől a családban jelenlevő egyháziasságot, egyházszeretetet, másfelől a hanyatló egyház válságos helyzetének a felismerését nyomták bele kitörölhetetlenül lelkébe. Iskolai évei alatt főleg a racionalizmus eszmerendszerével ismerkedhetett meg, amely megalapozta a későbbi liberális teológiai irányultságot.

Az Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE) történetéről írt és 2000-ben megjelent könyvem bevezetőjében ezt írtam: „Sokszor csodálattal és elcsodálkozva tekintünk vissza az erdélyi református gyülekezeti tagok, presbiterek, gondnokok példamutató egyház melletti kiállására a kommunista évtizedek alatt. A sorozatos fenyegetések ellenére is hősies kitartással vállalták szinte valamennyien egyházukat és hitüket. Honnan az erő, a helytállást tápláló erkölcsi tartalék? Meggyőződésem, hogy a református egyházban a két világháború között beindult belmisszió ifjúságot célzó szolgálatában találtak erőforrásra. [...] Ez a mozgalom közvetítette számukra Isten megtartó igéjét. Lelkészi szolgálatom ideje alatt nem egy olyan gyülekezeti taggal és presbiterrel beszélgettem, aki lelkesedéssel szólt a mozgalomról, és hálás szívvel emlékezett vissza arra, amit az IKÉ-től kapott.

A 17-ik század derekán a kolozsvári unitárius kollégium falai között feltűnt egy igen figyelemreméltó személyiség, akit nem sokkal az itt folytatott tanulmányai után a kollégium seniorának választott. Felvinczi György nem mindennapi élettörténete kettős síkon mozog. Egyaránt megtalálható benne a költőiség, a kultúra szolgálata, de ugyanakkor jelen van a botrány és a peremre sodortság is. Talán ebből a kettősségből adódik az is, hogy a „bohócz-múzsa hívének” nevezték őt. Dolgozatom célja bemutatni egy olyan személyiség irodalomtörténeti jelentőségét, aki közel egy évszázaddal előzte meg korát. Homályba vesző életműve olyan jelentős elemeket tartalmaz a magyar színjátszás történetében, amelyekről méltán kell megemlékezni. Mindezt ránk maradt művei és a róla szóló feljegyzések alapján kívánom megtenni.

Sass Kálmán (Gálospetri, 1904 – Szamosújvár, 1958) írásbeli hagyatékának pontos és részletes feldolgozása még várat magára, de eljött az ideje annak, hogy elkezdjük ennek számbavételét, és a hiány pótlása érdekében legalább tájékoztatásképpen soroljuk ezeket. Miután kivégezték, egyházi és tudományos munkásságának nyomait teljesen száműzték a közéletből, a könyvtárakból pedig írásait haladék nélkül eltávolították, amelyeknek – ismerve a hajdani kommunista diktatúra észjárását – már a címük is jelzi a szigorúan tiltottá vált témákat.

Tíz éve hunyt el Sass Kálmánné Tőkés Mária, és ez alkalommal ismét meghatódva keresem a család szétszórt, erőszakosan szétvert emlékeit. Sass Kálmán (Gálospetri, 1904. április 17. – Szamosújvár, 1958. december 2.) kivégzésével családja életútját is megbélyegezték. Aztán némasági zárlatot rendeltek el és bárddal rontották a család jó hírnevét. A feleség és családanya lelki arcának kutatása közben üvegbe zárt történelemről és elhurcolt Aranykönyv híréről olvashattam. A Tőkés László püspök által Amerikából hazahozott füzetet lapozva, a svájci Welti asszony kis adattára örvendeztetett meg. A gálospetri tájházból egy olyan Sass Kálmán írta levél híre érkezett, amely eddig ismeretlen volt előttem, és emellett számos új anyakönyvi adat az érmihályfalvi lelkészek jóvoltából. Családfák tanulmányozása pedig elkerülhetetlen, mert az eddigi közlések néha elírásokat tartalmaznak.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

Negyven évvel ezelőtt hunyt el Imre Lajos, a Kolozsvári Protestáns Teológia professzora, az erdélyi református egyházi élet kiemelkedő személyisége. Gyászjelentőjén kissé különösen hathatott a bibliai versrészlet: „nagy fejedelem esett ma el Izráelben” (2Sám 3,38). Mert ez a termetében kis ember, ez a „kistermetűségébe tömörödött nagyság” úgy élt, tanított, nevelt és írt, hogy sohasem tartott igényt „fejedelmi” címre, tekintélyét kiemelő rangokra. Megbízatásaiban nem a nagyságot és elismerést kereste, hanem a „munka” lehetőségeit és formáit: szerény és törhetetlen szorgalommal, de fejedelmi méltósággal szolgált.

Telegden négy szálas fenyőfa jelzi, hogy a templom kapitális rendbetétele alkalmával elültetett svájci csemeték úgy élték át a viharos időket, mint a Sass Kálmán és jótevőinek kimagasodó emléke. Ez az emlékezet a torzítás és az elhallgatás dacára is égre mutatóan bátorította a híveket. A mezőtelegdi lelkész úgy tudja a szájhagyomány alapján, hogy a templomszentelés alkalmával jelen volt a faültető Welti házaspár is.

Már gyermekkorában felfigyeltek kivételes emlékezőtehetségére. Úrvacsoraosztáskor egyszeri hallás után megtanulta a bibliai aranymondásokat. Tehetségével és a történelem iránti vonzódásával Enyeden is hamar kitűnt diáktársai közül, s az sem zavarta, ha a társai, sőt tanárai kinevették amiatt, hogy mindenféle régi iratot összevásárolt. Rokonként és szervezőként ő is részt vett az 1763-ban elhalálozott anyai nagybátyja, Hermányi Dienes József könyveinek és kéziratainak árverezésénél, sőt rálicitált a régi kéziratokat gazdasági céllal megvásárolni kívánó örmények áraira, és így került birtokába anyjai nagybátyja bibliotheca ambulansnak, vagyis mozgó könyvtárnak is nevezett felbecsülhetetlen értékű hagyatéka.

Olvastam egykor, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nagy bibliaolvasó volt. Ha jól emlékszem, életében legalább hússzor végigolvasta az egész Bibliát! Aki ezt meg tudta tenni, annak nagyon hűségesen és kitartóan kellett Bibliát olvasnia. Hogy az átlagos magyar hívők és családok – ha egyáltalán léteznek „átlagos” magyarok – milyen hűségesen és kitartóan olvassák a Bibliát, azt mostanig nem tudtam igazán megismerni. De nagyon kíváncsi vagyok rá.

Nagyváradon a reformáció ünnepével egybekötve, 2013. október végén zajlott le az a kétnapos tudományos rendezvény, amely a Heidelbergi Káté múltjáról és időszerűségéről szólt. A konferenciát a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte, támogatta Tőkés László EP képviselő nagyváradi irodája, a hollandiai Juhász István Alapítvány és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete.

A hitvallás kérdése a teológiának az a területe, ahol összekapcsolódnak a teológiai tudomány ágazatai, a különböző szakterületek: az Ó- és Újszövetség, a rendszeres, a gyakorlati teológia és az egyháztörténet is, mert a hitvallásnak tartalmaznia kell a Kijelentés egészét, valamint a teológiai tudományok pozitív eredményeit stb. Mindegyik a Bibliában gyökerezik, és az egész keresztyén életgyakorlatot érinti. Amikor a hitvallások kérdésével foglalkozunk, rádöbbenünk, hogy a különböző teológiai szakterületeket nem lehet egymástól elvonatkoztatva, függetlenül tárgyalni, és főleg nem csupán elméleti síkon vizsgálni. Ráadásul a személyes istenhit kényszerítő ereje is hat minden hitvallásban.

A Heidelbergi Káté születésének 450. évfordulójára szervezett konferenciánk jó alkalmat nyújt annak áttekintésére is, hogy a nagyváradi református vagy protestáns kötődésű nyomdászat mikor és milyen mértékben járult hozzá kátéirodalmunk gazdagításához, terjesztéséhez.

E helyen most arról kell szólanom, hogy a felvidéki református egyházban milyen módon jelentek meg a káték 1920-tól napjainkig. Tudnunk kell, hogy e kérdéskör taglalásánál nem ragadhatunk le pusztán azon műveknél, amelyeket a felvidéki református egyház adott ki az évtizedek folyamán, hanem egyben szólanunk kell, ha csak érintőlegesen is, azokról a kátékról, amelyek bizonyítottan használatban voltak, vagy talán még most is használatban vannak gyülekezeteinkben.

Előadásomban három témáról szeretnék beszélni: a Heidelberi Káté szerkezetéről, azután arról, hogy ez miként érvényesül az 1948-as Énekeskönyv struktúrájában, és végül ennek az Énekeskönyvnek a tényleges használatáról.

A Heidelbergi Káté magyarázása szószéken vagy katedrán ma már alig van gyakorlatban Magyar Református Egyházunkban. A kátémagyarázatra, a kátéprédikációra manapság már alig találunk példát egyházi kiadványaink sorában, s talán egy kézen meg lehetne számolni, hogy hány jelent meg az utóbbi száz esztendőben. Igaz, korábban sem jelent meg több kátémagyarázat, de sokat legalább kézzel másolt formában terjesztettek, mert a lelkipásztorok és tanárok századokon keresztül igényelték az újabb kátémagyarázatokat.

Tatai Ferenc debreceni lelkipásztor műveiről, alapítványáról, hazai és svájci kapcsolatairól; továbbá 1742-es levele Beck professzorhoz és 1755-ös levele Szent Gallenbe. Temetési beszéde Domokos Márton debreceni főbíró fölött. Heidelbergi Káté erdélyi hatástörténetének kutatása során feltűnik, hogy Tatai Ferenc neve, aki „igen kíváló ember” és termékeny teológus, debreceni lelkész és egyházmegyei jegyző, esperes és püspök nem szerepel az 1752-es, kolozsvári Catechismusi Házi-Kints című kátémagyarázat címoldalán. Belső egyházi körökben, legalábbis a debreceni konzisztóriumban és a városi tanács tagjai között azonban közismert volt az a tény, hogy ő a hírneves Catechismusi Házi-Kints (a továbbiakban CHK) fordítója.

A Heidelbergi Káté születésének 450. évfordulója alkalmából rendezett konferenciának és a most megnyitott kiállításnak van egy érdekes, elgondolkodtató színfoltja. A több évszázad nyomtatásban megjelent hitvallásait megtekinteni igyekvő, kíváncsi látogatók négy fotót pillanthatnak meg a lépcsőfordulón, amelyek élénk színvilágú ólomüveg-ablakokat örökítenek meg. Ezek az ólomüvegek mintegy hét éve díszítik a zilah-ligeti templom ablakait. De vajon hogyan kerülnek ezek az ólomüveg-ablakokról készített fotók egy kátékiállításra? Miért vannak itt? És mit üzennek?

Az egyházi közbeszédben hosszú ideig vita tárgyát képezte, és talán még ma is az, hogy milyen volt Nagy Gyula volt református püspök jelleme. Sokan mondták róla, hogy már jóval püspökké választása előtt behódolt a román titkosszolgálatnak, és végül ez emelte a püspöki tisztségbe, jutalomként besúgói szolgálataiért. Talán éppen ezért tartották többen gyenge embernek, tehát olyan püspöknek, aki a kötelező mértéket is meghaladva szolgálta ki a kommunista államhatalmat. Mások pedig azt emlegették, hogy a mérhetetlen hataloméhség hajtotta őt a Titkosszolgálattal való összefogásra, éspedig azért, hogy a püspöki székbe kerülhessen. Vannak, igaz kevesen, akik menteni próbálják, és azt hozzák fel védelmére, hogy a sűrű bebörtönzések után nem volt tanácsos ujjat húzni az agresszív és brutális kommunista hatalommal, és az egyház túlélése szempontjából sokkal előnyösebb volt reálpolitikát folytatni.

A honfoglalás ezeredik évében, mi is hozzá kívánunk járulni a nemzeti millennárium teljességéhez, a gondjainkra bízott tanintézetek múltjának és jelenének ismertetése által.

A tudományág szabályainak, elméleti és gyakorlati módszereinek részletezése tovább folytatódik, de már ezekből az egyszerű példákból is jól látható Melanchthon törekvése és szándéka: egyháziassá szelídíteni a klasszikus (pogány) gondolkodástudományt. Felismerte ugyanis hasznát az igei tudomány területén, és az igehirdetésre való készülés folyamatában. Felfedezte, hogy a teológia ezzel szakszerűbb lesz, a prédikáció pedig mélyebb, tartalmasabb, igeibb. Tetten érhető pedagógusi gyakorlatiassága és azon szándéka, hogy minden áron használjon diáknak és lelkésznek egyaránt a sajátos reformátori teológiai rendszer kiépítésével és tudományos megerősítésével. Ezzel pedig örökre beírta nevét a protestáns igei tudomány és a pedagógia emlékkönyvébe.

Ravasz László azon írásai, amelyeket az 1900-tól 1903-it terjedő időszakban vetett papírra, azt tükrözik, hogy a teológiai tanulmányok még nem tették teológussá az írói készséggel rendelkező egyetemi hallgatót. Megmutatkozik írói vénája, és jóllehet egy-két dolgozatában olyan témákat, kérdéseket vet fel konkrétan, amelyek a következő években született írásainak lényegi tartalmát képezik, legtöbbjük inkább csak látens módon jelentkezik. Érdeklődése nagyon eklektikus, eszményképe a kritikai hangvételű zsurnaliszta, a szárnyait bontogató irodalmár. Sorai a mindenhez értő és mindenhez az ifjúság megfellebbezhetetlen hevével hozzászóló bölcselkedőről tanúskodnak. A megalapozott ismeretek hiányára azonban van magyarázat. Még maga sem döntötte el pontosan, mi is az, ami tényleg érdekli. Sok mindenről hall az egyetemi előadásokon, sokat olvas, napirenden próbál lenni a világban zajló történésekkel, de kiforrott álláspontja még nincs.

Die Griechischen Christlichen Schriftdsteller der ersten Jahrhunderte. Band 26. Walter de Gruyter, Berlin 2020, ISBN-10: 3110671360; ISBN-10: 3110671360, 237 old.

Mi a szillogizmus? Az a beszédforma, amelyben több állításból szükségszerűen más állítás következik. Arisztotelész meghatározása ez, amelyet Melanchthon bővebben megmagyarázott tanítványainak: a szillogizmus olyan beszédforma, amelyben három tétel (terminus) úgy kapcsol össze két állító és megengedő mondatot, hogy szükségszerű következtetés származzék belőle. Például: Minden bor felhevít. A malvaticum bor. Szükségszerűen következik, hogy a malvaticum felhevít. Melyek a részei? A felső tétel (terminus maior), amely az első mondatban található, és később az alanynak tulajdonítjuk; az alsó tétel (terminus minor), amely csak a második mondatban fordul elő, és a vizsgált tárgy, amelyre nézve következtetünk; és a középső tétel (terminus medius), amelyet kétszer használunk a következtetés előtt, mert ez köti össze a két mondatot, és ez az az ok, amiért az állító következtetésben összekapcsoljuk az alanyt és az állítmányt, a tagadóban pedig különválasztjuk.

Melanchthon dialektikájának három korszakát ismeri a szakirodalom: 1520, 1528 és 1547. Az elsőre nézve levelezésében találunk utalást. 1519 januárjában Bernard Maurust látja el oktatási tanácsokkal. Levelében egyértelművé teszi, hogy senki se lehet kellőképpen művelt, ha nem tanulta meg a dialektikát, s ezért tervezi, hogy ír valamit röviden és vázlatosan a dialektikáról is. 1520 márciusában már Johannis Schwertfergernek, a wittenbergi jogászprofesszornak dedikálja megjelent dialektikáját. Ebben megemlíti, hogy diákjai sürgették a dialektika bővebb és alaposabb bemutatását, amit meg is tett, mert olyan időket élünk – mondja –, hogy a professzorok nagy része sem látja be e tananyag hasznát.