Repository index

My study approaches Unitarian sermon literature from the perspective of church discipline. There are several reasons for this: 1) Historical records of reception are scarce because in the early modern age, only a handful of Unitarian sermons could be published. 2) it was uncommon among Unitarian preachers to use theoretical works (ars concionandi/praedicandi) until the end of the 17th century, they learned instead by observing the written and oral practices of their colleagues. 3) Because of the medium of the manuscript, most early modern Unitarian sermons did not survive beyond the 17th–18th century. Therefore, in our exploration of the rules and ideals of sermon literature as well as the attitudes of followers, preachers, and schoolmasters to the genre, we are forced to rely on inferences based on the norms, especially the offences recorded in (ecclesiastical) court protocols.

Miklós Telegdi, a Roman Catholic bishop of the reformation period, was an important figure of his generation. The confessional guide of his Agendarius, first published in 1583 in nagyszombat (Trnava, now in Slovakia), is particular as to its structure and content. in Hungary, this is the first penitential guide that was written in a unique style, including vernacular parts and containing exhortations in a large number. The confessional includes a text discussing the strict obligation on the seal of confession as well as a confession mirror which, according to its genre, is a tool of individual self-examination. In my paper, I attempt to answer the question whether Telegdi’s confessional guide is only unique from a national point of view or also in a wider, international context.

In his 1583 ritual entitled Agendarius, which was innovative in many respects in comparison to its Hungarian predecessors, Bishop Miklós Telegdi of Pécs, the administrator of the diocese of Esztergom, added sample-like sermons to the rituals of the administration of the sacraments accompanying the great turning points of life (viz. baptism, confirmation, wedding etc.). He was presumably guided chiefly by pastoral considerations. For the second edition of 1596 (published after Telegdi’s death), the editors added a second funeral sermon, clearly intended for a more educated, urban audience – judging from the scholarly Latin quotations and the general tone. A comparison of the structure and content of the two speeches provides useful conclusions as to what the ecclesiastical authorities of the time considered advisable to preach at the time of death to mourners lacking basic schooling and what to the more learned audience.

Although István Beythe (1532-1612) is usually remembered for his botanical works, his main achievement is his four-part sermon collection (Németújvár, 1584). The first volume contains the Sunday gospels, the second the apostolic epistles he based his lessons on, the third includes excerpts from the Gospel used on feast days of the saints, and the fourth the explanation of the epistles dedicated to the main holidays. My study is about the genre and structural characteristics of these writings, with special emphasis on the denominational lessons of the book on the feasts of the saints.

My study focuses on the various apocalyptic calculations in the fifth postil written by Péter Bornemisza. According to the theologians of the magisterial Reformation, the exact time of the end cannot be calculated because only God knows this, as the Gospels clearly state it. Although Bornemisza accepts this doctrine too, he shares some assumptions about the approximate time of the second coming in a sermon of his postil. As my study demonstrates, Bornemisza follows the treatise of the German theologian Andreas Osiander (Coniecturae de ultimis temporibus ac de fine mundi, 1544). In this work, Osiander enumerates four calculations which can predict the time of the Apocalypse. The common feature of these calculations is their biblical origin, except for the first one, which is the apocryphal prophecy of Elijah about the 6000 years of the world. The other assumptions are based on the allegorical passages of the prophecies of Daniel and the Apocalypse.

The sermons written for the first Sunday after the epiphany, according to the medieval order of the pericopes, are based on the story of 12-year-old Jesus teaching in the temple (Luke 2:41-52). Therefore, the duties of parents and children are usually presented in these sermons. A following of this pericopal tradition can be found among 16th-century Hungarian publications in the books of the pastors Péter Bornemisza, István Beythe and György Kulcsár, and the priest Miklós Telegdi. Through their sermons, I examine how these authors wrote about the ‘good’ and the ‘bad’ child as well as what methods they offered for improving the behaviour and morals of said ‘bad’ child.

The study of the historicity and change processes of dance culture requires a specific theoretical methodology in dance anthropology and dance folklore studies, especially since such research has been relatively rare in the Hungarian anthropological scene and has produced a number of questionable results in the field of dance folklore studies. several aspects of an anthropological approach, as well as adopting a comparative and interpretive approach to critical dance studies can assist in deploying a historical perspective in the examination of dance culture. On the other hand, I will also argue that certain schools of the research methodology of social history may facilitate this as well. Utilizing the findings of new social history can also greatly enrich the current methodology of historical dance research.

A kutatásom célja elsősorban az volt, hogy minél több információt megtudjak a témával kapcsolatban, hogy ki mit gondol róla, hol tartanak a jelenlegi kutatások, és hogy a megtalált információk segítségével elmélyülhessek a témában. Másodsorban kíváncsi voltam az unitárius etika álláspontjára is ezzel kapcsolatosan, ugyanis jövendőbeli lelkészként fontosnak tartom azt, hogy lelkészeink fokozott mértékben lépjenek fel ennek a kérdésnek tárgyalása és megoldása érdekében. A dolgozatom további nagyobb részei a módszertan, a forrásirodalom, az adatok ismertetése, elemzése és végül az összefoglaló. A dolgozat elkészítése során fontosnak tartottam ismertetni elsősorban a család fogalmának különféle meghatározásait, annak funkcióit és jellemzőit, amelyekre vonatkozó információk az első fejezetben találhatók meg.

Fiorenza 1964-től mostanáig ír aktívan. A dolgozat terjedelme, illetve a források nehezen hozzáférhetősége nem tette lehetővé, hogy minden művét közelebbről szemügyre vegyem. Ezért igyekeztem arra, hogy a feminista hermenutika területén végzett munkásságában megfigyelhető fejlődésre összpontosítani. A dolgozatban a feminista teológia egyik kulcsfogalmát emeltem ki, amelyet Fiorenza a főművében már megfogalmazott, és amely meghatározó maradt a későbbi könyveiben is. Azért vizsgálom közelebbről ezt a képet, mert jól szemlélteti, ahogyan a nők patriarchátus alól való felszabadulásáért harcoló, teológiai egyetemre az elsők között beiratkozott Fiorenza írása a szenvedélyes vallomástól a politikai, retorikai értelmezésekig fejlődik. Az utolsó fejezetben összegzem Fiorenza munkásságával kapcsolatos észrevételeimet.

Bármely korban találkozunk a veszteséggel, amely minden esetben megrázó, fájdalmas, valamint nehézségekkel jár, és így krízishelyzetet okozhat. Nem lehet rá felkészülni, csupán megtanulni idővel együtt élni a fájdalommal, a hiánnyal. Minden esetben válsággal jár, magával a gyász krízisével, és függetlenül attól, hogy az ember felnőtt vagy gyermek átéli a folyamatot. A gyász okozta fájdalmat mindenki megérzi. A felnőttek esetében általánosan kijelenthető, hogy könnyebb a gyászfolyamat, hiszen elfogadják az „élet rendjét”. Vannak esetek, amikor a felnőtt sem tudja feldolgozni az őt ért veszteséget, viszont megvannak az „elődöktől örökölt szokások”, rítusok, amik segítenek együtt élni a veszteség fájdalmával. Lelkigondozói szempontból is sokkal több eszköz és módszer áll a rendelkezésükre a segítés céljából. 

Az angyaloknál kissebbé tétetett Messiás főpapi-megváltói munkáját elvégezve méltóképpen foglalta el helyét Isten jobbján. Személyét igaz emberségét, szenvedését és egész földi életútját vizsgálva bebizonyosodott az, hogy egyedül neki van joga a kegyelem királyi székét elfoglalni. Azért lett emberré, hogy az Isten emberrel való szövetsége a maga teljes mélységében megvalósuljon. Ennek a szövetségnek a közbenjárója és kezese a Messiás. Jahve személyében és tekintélyével jött el és lett nemcsak az új szövetség mediátora, hanem áldozata is, amelyben a Jeremiás által megígért bűnök bocsánata megvalósul. A Messiás ember, főpap, közbenjáró és áldozat. Az, ami eddig csak árnyék volt, itt ragyog most teljes dicsőségében.

My interest in the topic of suffering has been stimulated essentially by the experiences from the pastoral visits and pastoral encounters in a Transylvanian congregation where I work as a pastor. The interchange with the believers and their hardship lead me to conclude that many homes along the streets there are houses of suffering, many life-stories are stories of suffering. Often the suffering encountered at the heart of the believers’ home is something what makes them to “live as if they will never die and die as if they had never lived”. Nevertheless, accompanying the believers in their search for meaning and comfort I realized that they continue to believe in God despite suffering, impoverishment and oppression. But what I often experience is a struggle with ethical shortcuts in the midst of suffering.

Tanulmányunkban az antik görög-római adakozás-ethoszt vizsgáltuk meg a hellenizmus korától a korai császárság koráig. Megvizsgálva az adakozással, jótékonysággal kapcsolatos antik, illetve újszövetségi terminológiát, több analógiát is felfedezhetünk az adakozással kapcsolatos filozófiai ideálok, illetve az újszövetségi adakozással kapcsolatos teológiai alapvetés között. Ám annak ellenére, hogy az elveket illetően számos analóg gondolatot találunk a görög-római liberalitas-, illetve εὐεργεσία-felfogás és az újszövetségi adakozás teológiai megalapozása között – számszerűleg többet is, mint amennyi látható ellentétet –, ez esetben a különbségek a döntő jelentőségűek. Nem a mennyiségi analógiák, hanem a minőségi ellentétek a mérvadóak. Különösen lényegbevágó az, hogy a görög-római, illetve az újszövetségi adakozásnak, bőkezűségnek egészen más az iránya, ugyanis más célcsoportot tartanak szem előtt.

A teózis vagy theószisz fogalma talán kevésbé ismerős a nyugati protestáns tanokon képződött teológus számára. A keleti ortodox egyház e jellegzetes tanítását mégsem hiábavaló a Kelet-Nyugat találkozási pontján élő erdélyi református teológusnak, lelkipásztornak megismernie. Tanulmányunkban a megistenülés tanának kialakulását, dogmatörténeti hátterét és fejlődését, tartalmának egyes elemeit ismertetjük, és eközben arra a kérdésre keressünk választ, hogy lehet-e valamilyen kapcsolópontja református hitelveinkkel.

A mesenarratívákban a női szépség és rútság megjelenítése, illetve megítélése szituációtól függően változó. Mindkét fenoménhez etikai és egzisztenciális predikátumok társulnak.  Az egyházi tanítások évszázadok óta meghatározzák a paraszti felfogást a szépségről és a szépséggel való csábításról. A prédikátorok intelmei és példázatai gyakorta megjelennek a példázatos mesékben, melyek illeszkednek a lokális közösség erkölcsi rendjéhez. 

Dolgozatom tárgya a Nagyenyedi Református Egyházmegye 1801. évi vizitációs jegyzőkönyvei. Bevezető tanulmányt, történelmi háttér ismertetését, az esperesi tisztség – hatáskör és a vizitációs jegyzőkönyvek feldolgozását tartalmazza a dolgozat. Ezeknek a jegyzőkönyveknek tanulmányozása során átfogó képet nyertem a nevezett egyházmegye egészének életéről a 19. század legelejéről, valamint a megyéhez tartozó egyházközségek hitéletéről és a különböző területeken felmerülő problémáiról. Mindezen információk birtokában – és korom egyházi életének ismeretében, párhuzamot tudtam vonni, esetenként az akkori egyházi élet javára. Példaértékűnek láttam az akkori ember ragaszkodását egyházához, hitéhez, és tiszteletét a tisztségviselőkkel szemben, felelősségérzetét és vállalását az egyházi javak iránt, valamint hűségét az ősi hithez, egyházához, templomához. Végül elmondhatom: sok információ birtokába jutottam, és gazdagodtam valamennyivel.

Dolgozatomban az ószövetségi pesaḥ ünnep Misnában, és ezen belül a Pesaḥîm traktátusban való megjelenését vizsgálom. Mint minden hagyomány, a pesaḥ is alkalmazkodott a történelem bizonyos helyzeteihez. Jó példa erre, hogy az újszövetségi tudósításokban ezt az ünnepet már bor fogyasztásával tartják meg, amiről a korai Exod 12-ben még nem olvasunk. A változtatások milyenségére a Misna, és ezen belül a Pesaḥîm traktátus is rámutat. Mivel eddig magyar nyelven nem jelent meg ez a traktátos, ezért itt teszem közzé ennek magyar fordítását is. Ezáltal a magyar olvasó jobban megértheti a Misna bölcseinek a pesaḥ ünnepére vonatkozó tanításait. A fordításban a Mishnah, ed. Romm, Vilna 1913-as kiadás Torat Emet 357 által pontozott szövegét használtam. Önellenőrzés szempontjából dr. Joshua Kulp: Mishnah Yomit angol fordítása megfelelőnek bizonyult. A Misna tanítását egybevetem az ószövetségi-, újszövetségi kanonikus iratok, illetve biblián kívüli szövegek tanításaival.

Lukács a maga szerkesztői-teológiai koncepciója szerint fogalmaz és néha nem utólag foglalja össze mondanivalóját. Nem összegezve vonja le a tanulságokat, hanem bizonyos eseményekről gyakran alapvetésként, kiinduló állásfoglalásként számol be. Így a leírt események bizonytalan vagy mesterséges kronológiai sorrendben követik egymást. Ezek a leírások gyakran kimondatlanul is meghatározzák a kanonikus sorrendben vagy éppen a valós kronológiai sorrendben utánuk következő eseményeket és leírásokat. Ami a keresztelést illeti, az ApCsel 2,38–47 összegezve írja le mindazt, ami az apostoli korban a lényeges volt az egyház számára, ugyanis az útmutató események, a keresztelések megemlítése, a János-tanítványok integrálása különösen az egyház kérdéseiről és helyzetéről szólnak. Ha pedig ez nem vet fel különösebb elvi problémát, akkor a keresztelés említése puszta tényközlés marad.

Heinrich Bullinger teológiájának központja keresése során több javaslat is felmerült. Ezek közül a legmegfelelőbbnek tűnik az, amely teológiája lényegét az „Istennel való közösség” (Peter Opitz) gondolatában foglalja össze. Célszerűbb azonban, ha Bullinger teológiáját nem egy központtal rendelkező körmodellként képzeljük el, hanem inkább egy ellipszisként, amelynek két fókusza van: Isten és az ember, illetve Krisztus és az egyház, amelyek egymáshoz kapcsolódnak. Ezért Bullinger teológiáját joggal tekinthetjük „kapcsolati (relacionális) teológiának” is. Ez a szempont megnyilvánul az egyházra vonatkozó tanításában is. A hagyományból vett egyházzal kapcsolatos jellemzők és a bibliai metaforák szorosan kapcsolódnak Krisztushoz, így jelezve ekkléziológiájának részvételre összpontosító (participativ) jellegét. Ez nemcsak a római egyházhoz kapcsolódó meglátásaiban érvényes, hanem a lutheránus egyházhoz való viszonyában is.

Bajusz Anna (Zilah, 1984) tanulmányait Zilahon kezdte, egyetemi diplomáját a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) szerezte kulturális antropológia szakon (2010). Iskolaszervezés és oktatás a 19. században egy néptanító szemszögéből című magiszteri disszertációját a BBTE Történelem és Filozófia Tanszék örökségvédelem szakán védte meg (2013).

Téglás István (1853–1915) jól ismert és elismert régész, de eredeti szakmájában, a pedagógiában végzett munkája eddig kevés figyelmet kapott. Ez a tanulmány Téglás István Torda-Aranyos vármegye iskolái kapcsán írt tanfelügyelői jegyzeteit vizsgálja, az erdélyi felekezeti oktatás és iskolák helyzetére és állapotára összpontosítva, különös figyelemmel  a magyar oktatáspolitika és az adott időszak jogszabályainak összefüggésében. A tanulmány célja az, hogy megvilágítsa a magyar oktatás- és kisebbségpolitikát mikrótörténeti forráskiadványokon keresztül.

1920 és 1930 között Magyarország és Hollandia kapcsolata rendkívül intenzív volt. Jól ismertek ebből a korból a "gyermekvonatok", amelyekkel több mint 28000 magyar gyermek utazott Hollandiába, hogy némileg felépüljenek azokból a nehézségekből, amelyeket a háború és forradalom okozott a magyarok számára. De segítség érkezett a teológiai és egyházi területeken is. Különösen Abraham Kuyper (1839–1920) követői vívtak heves harcot. Magyarországon azt pletykálják, hogy a kuyperi egyház szándékosan meg akarta osztani a magyar református egyházat. A tanulmány szerzője amellett érvel, hogy ez nem volt a holland vezetők szándéka. Sebestyén Jenő, a holland teológusok fő szövetségese, szintén nem támogatta az egyházszakadást.

Szakdolgozatom témája a Marosi Református Egyházmegye 1811-es vizitációs jegyzőkönyvének átírása és annak feldolgozása. Az dolgozat első része bemutatja a marosi egyházmegye történelmét, annak fejlődését és az esperesi vizitáció hatáskörét. A dolgozat második része, az 1811-es marosi egyházmegyéről szól, pontosabban a jegyzőkönyvből nyert adatokat dolgoztam fel. Itt külön fejezetben emelem ki a fegyelmi ügyeket és a vagyonnal kapcsolatos adatokat.

Dolgozatomban a Sepsi Református Egyházmegye temetési szertartásainak paraliturgikus elemeivel foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy elsősorban azokat a szokásokat, gyakorlatokat gyűjtöm és elemzem, amelyek nem tartoznak a temetési liturgiához, de egy közösség gyakorolja azokat a temetés előtt, alatt vagy után. Dolgozatom során válaszokat keresek különféle elméleti kérdésekre a temetéssel kapcsolatosan. Érdekel a temetés istentiszteleti jellege, a temetési szertartás történelmi alakulása, valamint szeretetszolgálati jellege. Választ keresek arra, hogy melyek is pontosan a paraliturgikus elemek és miért fontosak. Mindezek fényében elemezem a gyülekezetekben gyűjtött adatokat. Válasz keresek arra, hogy milyen összefüggés van a paraliturgikus elemek és a lelkigondozás, a közösség formálása és a halálhoz való helyes viszonyulás között. Végül az igehirdetés fontosságát vizsgálom meg.

Dolgozatomban megvizsgálom a protestáns egyházak homoszexualitással kapcsolatos állásfoglalásait. Ez azért is érdekes, mert különböző egyházak eltérően viszonyulnak a kérdéshez. Mi alapján állítja az egyik, hogy a homoszexualitás bűn, és mi alapján mondja a másik, hogy nem az? A célom az volt, hogy körüljárjam és ismertessem a legismertebb érveket, és az azokra adott ellenérveket is. A kutatásban hosszú évek óta homoszexuális fiatalokkal foglalkozó lelkigondozó, homoszexualitásból gyógyulni vágyókkal foglalkozó pszichoterapeuta, meleg teológus professzorok és mások könyveiből, tanulmányaiból inspirálódtam, akik könyveikhez saját tapasztalataikat, páciensük tapasztalatait és bizonyságtételeit és társadalomkutatási eredményeket is felhasználtak. Dolgozatomból kiderült, hogy a kérdés korántsem olyan egyértelmű és nem is olyan egyszerű, mint első látásra tűnik.

A dolgozatom témája a Marosi Református Egyházmegye 1827-es jegyzőkönyvének átírása és elemzése. A cél a jegyzőkönyvek tartalmi elemzése volt. Ehhez elengedhetetlen a Marosi egyházmegye múltjának és 19. század eleji állapotának, a vizitáció intézménytörténetének, illetve a reformkor erdélyi (református és nemcsak) egyházi helyzetének az ismerete. A fenti témákkal a dolgozat egy-egy alfejezete foglalkozik. A jegyzőkönyvek szövegét három téma köré csoportosítva dolgoztam fel a vizitáció intézményének három jellemzője szerint: 1. adminisztratív, 2. fegyelmi, 3. gazdasági főhatóság. Adminisztratív hatóságként elsősorban az egyházközségek tisztségviselőinek megválasztása, illetve kinevezése, valamint az anya- és leányegyházközségek kapcsolatát illetően intézkedett. Fegyelmi hatóságként odafigyelt mind az egyházi szolgák, mind a gyülekezeti tagok erkölcsi életére.

A református episztemológia egy olyan filozófiai megközelítés, mely szilárd teológiai alapokra épül. Fő jellemzője, hogy nem köti a keresztyén meggyőződés igazolt, racionális vagy garantált voltát bizonyítékok vagy érvek meglétéhez, hanem azt megfelelően alapvetőnek tekinti – tehát olyannak, amely mondhatni önmagában meg tudja állni a helyét. Alvin Plantinga nevét nehéz lenne ebben a tekintetben kikerülni, hisz több munkája mellett a Warranted Christian Belief c. könyve e megközelítés egyik legbővebb bemutatása. Dolgozatom három egységből épül fel. Az elsőben bemutatom röviden Alvin Plantinga munkásságát, a szerző által használt episztemológiai fogalmakat, valamint a keresztyén meggyőződés egyik lehetséges megdöntőjét. A dolgozat második fejezetében a plantingai Aquinói/Kálvin-modellt és kibővített Aquinói/Kálvin-modellt ismertetem. Megláthatjuk, hogy az előbbi esetében a teista, és utóbbiban a keresztyén meggyőződés milyen módon tekinthető garantáltnak.