Repository index

Sipos Gábor személye összeforrott az Erdélyi Református Egyházi Levéltár történetének több évtizedével. Alig van ma a református egyházban olyan lelkész, aki ilyen vagy olyan összefüggésben nevét ne hallotta volna. Alig van Erdélyben a magyar nyelven olvasó és író történészek között olyan, aki írásaival vagy személyesen vele ne találkozott volna.

Amikor a Vécsi Szövetség jelentőségét, történetét, hatását és mára szóló üzenetét keressük, akkor bevezetésként elkerülhetetlen bemutatnunk azt a kort és szellemiséget, amelyben megszületett Erdélyben a református lelkipásztorok barátságának ideája. A szellemi és a politikai közeg, illetve az egyházi és az egyéni vágy közötti szakadékot a szent naivság akciója, a barátság hidalta át.

Zoványi György 1728–1758 között a Tiszántúli Református Egyházkerület superintendense, 1711-től haláláig szilágyi (krasznai) esperes Zilahról igazgatta egyházkerületét éppúgy, mint egyházmegyéjét. 1724-ben a kerület főjegyzője lesz, mégpedig úgy, hogy Rápóti Pap Mihály hivatalban lévő superintendens halála esetén succesive utódjává lép elő. Ez 1726 ban meg is történt, de hivatalát csak két év múlva fogadta el. Felszentelésekor sem hagyta el Zilahot, Kereszturi Lukács szabolcsi és Besenyei István érmelléki esperes vette ki tőle az esküt Oroszi István mihályfalvai lelkész társaságában. A kerület igazgatása a sajátos beiktatáshoz hasonlóan rendhagyó módon zajlott.

László Dezső (1904–1973) református lelkész, teológus 1930–40 között az Erdélyi Fiatalok szerkesztője, az erdélyi magyarság meghatározó kisebbségi ideológusa volt. A második bécsi döntés után a magyar parlament behívott erdélyi párti képviselője lett. Személyére az Erdélyi Fiatalok mozgalmában betöltött szerepe, könyvei és írásai, széles körben ismert egyházi és közéleti tevékenysége hívta fel Teleki miniszterelnök figyelmét.

Tekintettel arra, hogy a református egyház lelkészi közösségének egy része csak az idősebbek visszaemlékezéséből szerezhet tudomást arról, a másik, visszaemlékező része pedig csak azt az oldalát ismeri, amellyel így vagy úgy személyes kapcsolatba került, szükségesnek tartjuk röviden ismertetni annak történetét, célját és felépítését. Ezzel ugyanakkor segítséget kívánunk nyújtani azoknak is, akik titkosszolgálati ügyirataikat visszakapták és szeretnének eligazodni az iratokon feltüntetett ügyosztályi rövidítések között.

Az erdélyi úrvacsorai viták holtpontról való kimozdulásában nagy szerepe volt a Heidelbergi Káténak. 1566-ban Erdélybe érkezett Heidelbergi Kátét a hazai unitárius meggyőződésű tábor a saját szempontjai szerint átdolgozta, Méliusz közbenjárásának köszönhetően a káté a két tábor közti megegyezés szerinti módosított változata jelent meg 1566-ban Kolozsváron Catechismus Ecclesiarum Dei címmel.

Tofeus Mihály az erdélyi fejedelmi udvarban 1679. május 30-tól 1682. május 12-ig a Zsoltárok könyve alapján prédikált. A jeles európai egyetemeket megjárt püspök teológiai nézeteit jelentősen befolyásolták azok a változások, melyek közel négy évtizedes lelkészi, teológusi tevékenysége idején következtek be az európai, és szinte azonnali recepcióval az erdélyi református egyházban. Ezek a hatások nyomon követhetők a zsoltárokról írt prédikációiban is, és bár más bibliai könyvek alapján elmondott prédikációinak kéziratban maradt kötetei mind elkallódtak, teológiai szempontból ebből az egy kötetből is kétségtelenné válik, hogy a korszellem az igehirdetői hivatás mércéje mellett másodlagos volt Tofeus számára.

1887-ben Török István, a Kolozsvári Református Kollégium történelemtanára érdekes kéziratra hívta fel a tudományos közélet figyelmét. A Történelmi Tár hasábjain szemelvényesen közölte Pataki István református lelkipásztor naplóját. A naplót akkor a család leszármazottja, dr. Pataki Jenő kolozsvári orvos őrizte, tőle több családi irattal együtt az Erdélyi Múzeum Levéltárába, annak államosítása után a Román Nemzeti Levéltár Kolozs megyei Igazgatóságának kezelésébe került.

A Marosvásárhelyi Református Egyházközség ún. Nagy Levéltára több évszázados múlttal rendelkezik. Az alábbiakban ennek a hely- és egyháztörténeti szempontból igen értékes levéltárnak a történetét igyekszünk a források adta lehetőségekhez igazodva felvázolni. Ismereteink szerint ezzel a témával eddig csak dr. Farczády Elek foglalkozott átfogó egyháztörténeti munkájában egy rövid fejezet erejéig. A levéltár utolsó periódusára vonatkozóan azonban nála sem találni pontos ismertetést. A tanulmány összeállításához az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi Gyűjtőlevéltárában őrzött forrásokat (presbitergyűlési jegyzőkönyvek, vizitációs jegyzőkönyvek, közigazgatási iratok) használtuk fel, de temészetesen érdeklődve forgattuk Farczády Elek fent említett művének kéziratát is.

Ha kissé megkésve is, de jelen tanulmánnyal a Tiszántúli Egyházkerület leghosszabb ideig, majd’ három évtizeden át hivatalban levő püspökének, Zoványi P. Györgynek kívánunk emléket állítani. Sajnálatos módon halálának 2008- ban elkövetkezett kettőszázötvenedik évfordulója sem jelentett elegendő ösztönzést arra nézve, hogy méltó módon emlékezzünk meg a superintendensi hivatalt igen nehéz időben viselő, egyházát lehetőségeihez képest buzgón védelmező Zoványiról. Bár eddigi ismereteink szerint élettörténetét meglehetős részletességel örökítette meg egyik leszármazottja, a közelmúltban végzett kutatásaink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy az eddig tényként kezelt adatokat igencsak újra kell értékelnünk.

Műhelyek vagytok [ti. a kollégiumi tanári lakások a Farkas utcából], ahol forr a munka, s szüntelenül tart, szentélyek vagytok, a melyekben a hazafiság oltártüzei lobogva égnek, a családi erények tűzhelyei, Zenon oszlopcsarnoka s a házak szűk udvarai s kertjei kitágulnak Akademos ligetjeivé a Heraklesnek szentelt oltárral, mert bizony nagy munkaerő kell és sok munkaerő kellett a tanári kötelességek buzgó lelkiismeretes teljesítésére.” Ez hangzott el Szilágyi Sándor történész szülőházára helyezett emléktáblájának avatóünnepségén. Szilágyi Sándor ifj. Szilágyi Ferenc fia, id. Szilágyi Ferenc unokája.

Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeteire vonatkozó 17–18. századi levéltári források kiadása 2005-től a fennmaradt korabeli tárgyak bemutatásával bővült ki. Ez a körülmény kiváló lehetőség az egyházközségek tulajdonában lévő, néhol feledésbe merült, használaton kívül rekedt textíliák feltérképezésére is. A kutatás kiterjed a források és a fennmaradt emlékanyag összevetésére is, ami a tárgyak újfajta megközelítését teszi lehetővé: sor kerül a textíliák gyülekezetben betöltött szerepének vizsgálatára, és az ennek függvényében kialakult megnevezéseik, jellemzőik meghatározására is. Jelen tanulmány a történelmi Küküllői Református Egyházmegye 1676-ban induló vegyes protokollumában szereplő, a gyülekezetek 1676-os jövedelemés vagyonösszeírásainak textíliákra vonatkozó adatait szeretné értelmezni.

A református egyház liturgiai eszközeinek funkcionális szerepük volt, nem önmagukban minősültek szent eszközöknek, hanem betöltött szerepük minősítette használatukat, értéküket. Ez a tény indokolja azt, hogy a református egyház az évszázadok folyamán nem tette lehetővé gazdag gyűjtemények kialakulását, az úrasztali edények tezaurálását, a liturgiában szerepüket vesztett klenódiumok eladásra kerültek. A funkcionalitás elvét követte az a gyakorlat is, amely során egyházközségek segítették egymást, a gazdagabb felesleges darabjait a szegényebbeknek adományozta.

Tanulmányomat, intézménytörténetről lévén szó, egy rövid helyzetelemzéssel kezdeném, azért, hogy térben és időben pontos elhelyezést nyerjen az ismertetendő anyag bemutatása. Korábban más kutatások kapcsán a Felekezetközi Tanács tevékenységét Benkő Samu, Pál János és Bárdi Nándor is érintette. Az alábbiakban bemutatott téma kutatását elsősorban az motiválja, hogy feltárjuk olyan történeti intézményrendszerek – azaz az erdélyi magyar egyházak – 20. század eleji metamorfózisát, amelyeknek évszázadokon keresztül társadalomformáló, valamint a lelki-szellemi élet terén irányadó szerepe volt, azonban az első világháború befejezése után egyik pillanatról a másikra elvesztették politikai és anyagi hátterük számottevő részét.

A zilahi reformátusok a környéken egyedülálló módon 155 év alatt 3 orgonát építtettek, azokat rendszeresen javíttatták, és a gyülekezetben ez idő alatt 12 ismert és kevésbé ismert orgonaépítő fordult meg. Az erdélyi református orgonaépítési, vásárlási és javítási mutatókat nézve akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy más gyülekezethez képest Zilahon az orgonaépítők egymásnak adták a templom kilincsét. Ekkora orgonaépítési, karbantartási kedv bizonyára összefüggésben volt a gyülekezet anyagi helyzetével, de legfőképpen azzal az igénnyel, amelyről Magyarósi István is írt: a zilahi gyülekezet mindig úgy gondolta, hogy istentiszteleti éneklése csak orgonaszóval teljes, és ezt nem megfelelő vagy romlásnak indult hangszerrel nem tudta elképzelni. Illő tehát, hogy ennek az igyekezetnek emléket állítsunk e tanulmányban.

Gyermekkorára emlékezve, már felnőttként mondta valaki édesapjának: lehet, hogy szerettél, de sohasem mondtad, s ez nagyon hiányzott. Nemegyszer a lelkipásztorok szemére vetik, hogy szinte másról sem beszélnek, mint a szeretetről. János apostol pedig itt éppen ezt teszi: címzettjeinek a „legnagyobbról” (1Kor 13,13), a szeretetről beszél.

Egypár bibliai párhuzamos helyre fogok utalni, amelyek esetleg elkerülik a prédikátorok figyelmét, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Ezek két vagy három párhuzamban olvashatók, s előfordulnak a két szövetség viszonylatában, a szinoptikusoknál, illetve egy kisebb szövegegység keretében is. A közöttük levő eltérés, különbség, többlet, ezeknek feldolgozása közelebb vezethetnek a textus megértéséhez és gazdagíthatják a prédikációt.

Egypár bibliai párhuzamos helyre fogok utalni, amelyek esetleg elkerülik a prédikátorok figyelmét, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Ezek két vagy három párhuzamban olvashatók, s előfordulnak a két szövetség viszonylatában, a szinoptikusoknál, illetve egy kisebb szövegegység keretében is. A közöttük levő eltérés, különbség, többlet, ezeknek feldolgozása közelebb vezethetnek a textus megértéséhez és gazdagíthatják a prédikációt.

Egy bezárt szoba előtt állunk, amelyben az egész világot érintő események jelei történnek: harsonák jelzik a végidőket, sátáni erők pusztítanak, ellene angyalok viaskodnak, királyi székek dőlnek meg, de a mennyei háttérben a választottak megmaradnak, végül győz Júda oroszlánja, a Bárány trónol, s a mennyből leszáll az új Jeruzsálem. Ezt éli át János, a látó, és írja le Urának parancsára. Ott benn az események nem csupán történnek, hanem már megtörténtek, ott benn együtt van a jelen és a múlt, de a kívülálló hívő embernek, a tudósnak, a művésznek jövőként kell megélnie. Ennek a jövőnek viszont üzenete van a jelen számára, s mert ez így van, ezért lehet a könyv textusgyűjtemény, s mint ilyen, akár lelkigondozói irat is. Értjük? Nem igazán, mert a szoba kulcsa ezelőtt kétezer esztendővel elveszett. A szimbólumok sokasága rejtély, s még csak azt sem mondhatjuk, hogy szimbólumrendszerről van szó, mert a jeleknek sokszor önálló jelentésük van.

A Szentírás két alapténye, a teremtés és a megváltás leírásában számos olyan helyzet: esemény, találkozás olvasható, amelyekre nincs emberi magyarázat, amelyeknek nincs kikövetkeztethető oka, amelyekben nem fedezhető fel semmilyen következetesség. Ezek a köznyelv és -gondolkozás szerint véletlenek, a filozófia pedig sorsszerűségnek nevezi. A természettudósok törvényszerűségeket állapítanak meg, de be kell vallaniuk, hogy olyan kozmológiai események is lejátszódhattak, amelyekre nincs magyarázat. A történészeket nem annyira az esetlegesség (események, találkozások egybeesése) érdeklik, mint inkább azoknak következményei, s nem felelnek arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha… – teljesen jogosan.