Repository index

Ebben az írásban igyekszünk feltárni a földművelés és a hagyományos falusi életmód teológiai dimenzióit. A legföldibb foglalkozásnak több köze van az éghez, mint gondolnánk. A földet művelni és őrizni a lehető legemberibb dolog, ugyanakkor Isten egyik első parancsának teljesítése. A teremtett világhoz való viszonyunk összefügg az Alkotó iránti kapcsolatunkkal. A föld élete és egészsége elválaszthatatlan a mi életünktől és egészségünktől. Ezek fényében igyekszünk megfogalmazni a felelősség, az élhető körülmények és az örömteli, teljes élet teológiai irányvonalait, valamint konstruktív párbeszédet indítani korunk és minden kor egyik legalapvetőbb kérdésében.

Korunk globális jellégének elengedhetetlen velejárója Nyugaton, Európában a keleti vallások – elsősorban a buddhizmus – egyre gyorsabb terjedése. A velük való párbeszéd egyik legkomolyabb akadálya a közös, semleges fogalomkincs hiánya – vagy éppen a többletjelentést hordozó speciális fogalmak egymásnak való óvatlan megfeleltetése. A tanulmány elsődleges célja, hogy egy olyan átfogó üdvösségfogalmat definiáljon, ami a keresztényeknek sem idegen, és megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy ez missziós terepen milyen nyitási lehetőségeket kínál.

Az egyházkormányzás alapja Isten igéje, feladata Krisztus akaratának érvényesítése. Az egyház tehát nem követheti kritika nélkül a világi vezetési modelleket, mert azok adaptálásával a hangsúlyok eltolódhatnak, ennek következtében a vezetés céltévesztetté válik. A teológiai kibernetika rendszerszemléletű megközelítése segít meghatározni a vezetés helyét, feladatát, módszereit segítségül híva a korszerű vezetéselméleti, szervezetfejlesztési és menedzsmenttudományi ismereteket. Azonban a kibernetika több, mint professzionális menedzsment- technológia. Feladata az isteni iránymutatás mentén, a Lélek munkáját engedve segíteni a közösségi egyházvezetést gyülekezeti és szervezeti síkon egyaránt.

Újszövetségi kutatóként a szerző olyan kérdéseket taglal az alábbi tanulmányban, melyek alapvetően meghatározzák egy teológiai felfogás irányát. Ezek a következők: Miben látta Tavaszy Sándor a teológia feladatát? Hogyan határozta meg a rendszeres teológia és a bibliai teológia kapcsolatát? Milyen írásmagyarázati elveket vallott? Milyen alapállása volt a hit és a történet kérdésében? Valamennyi problémafelvetés tárgyalási szempontjára nézve érvényes a kutatott gondolkodó megállapítása, miszerint fontos Jézus történeti vonatkozásainak a megismerése, „de ez a megismerés csak akkor éri el célját, ha hittel és hódolattal áll meg Krisztus istensége előtt, mert az ő személyének jelentése túl van a históriai megismerés határán.”

Ismeretes Kierkegaard három létmódstádiuma, az esztétikai, az etikai és a vallási, melyek közül a harmadik az akéda értelmezésére épül. Nálunk Tavaszy Sándor és Lukács György körülbelül egy időben kísérli meg Kierkegaard értelmezését. Egyik bölcselő sem találhat alibit a létezés alól, sőt – horribile dictu – az Ábrahám próbatétele alól sem. Hogyan válaszoltak e kihívásra? A kérdést kötelesek vagyunk feltenni – immár önmagunknak. A neomarxista késztetésnek (is) kitett posztmodern korban hogyan válaszol a saját egzisztenciális tájékozódásunk arra, hogy „nincs alibink a létben”?

A trianoni lelki apátiát követően – ebben a speciális magyar kisebbségi helyzetben – egy új irányzat fejlődött ki, a transzilvanizmus, mely a megváltozott társadalmi körülmények okán újra értelmezte és megfogalmazta az erdélyi magyar társadalom jövőképét. Ennek része a 20-as évek teológiai úrkeresése – elsősorban Tavaszy és Makkai munkássága – amely egyrészt megpróbálja a kálvinizmust a transzilvanizmus szolgálatába állítani, másrészt a kálvinizmusnak keres új célt az erdélyi társadalomban. A kálvinizmus világnézeti vizsgálata transzilvanista háttérrel, Tavaszy publicisztikájában egyéni látásmódot eredményezett.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, miként válhat a szépség a transzcendens, azaz az isteni jelenlét érzékelhető jelévé a keresztény gondolkodásban. A teológiai hagyományban a szépség nem csupán esztétikai kategória, hanem a szent egyik kifejeződése, amely képes túlmutatni önmagán, és megnyitni a valóság mélyebb, spirituális dimenzióit. A szép valósága sok esetben a transzcendencia felé vezető kapuként jelenik meg, különösen a liturgiában, a vallásos művészetekben és az egyéni áhítatban. A tanulmány három fő vizsgálati irányt követ: teológiai alapfogalmakat tisztáz, elemzi a szépség és szentség kapcsolatát a művészet példáin keresztül, valamint értelmezi a szépség szerepét a hit személyes megélésében. Külön figyelmet fordítunk a szépség értelmezésére a keresztény teológiában, mint ami az isteni „nyoma” vagy „ikonja” a világban. A tanulmány célja bemutatni, hogy a szépség nem puszta díszítés vagy érzéki öröm, hanem a szent megtapasztalásának egyik valóságos és érvényes útja.

A tanulmány Barth 1919-es tambachi előadását vizsgálva érvel amellett, hogy a református identitás nem a dogmatika ismétlésével, hanem a radikális krisztológiai fókusszal újítható meg. Bemutatom, hogyan cseréli fel Barth a vallási-politikai „kötőjeleket” a regnum gloriae szintézisére. A bevezetett „giroszkopikus metodológia” fogalma azt a dinamikus stabilitást írja le, ahol az emberi aktivizmus helyett a feltámadott Krisztus mozgása tartja egyensúlyban a hívőt, lehetővé téve a valódi, Isten szerinti cselekvést.

Az alábbi előadás célja először az, hogy bevezessen egy olyan gondolkodó belső logikájába, aki önmeghatározása szerint „zsidó újszövetséges”. Második lépésben felidézzük a II. vatikáni zsinat tanítását a zsidó–keresztény viszonyról, mely a maga korában egészen új alapokra helyezte ezt a történelmileg olyannyira terhelt kérdést. Harmadsorban ismertetjük annak a huszonöt tekintélyes ortodox rabbinak a 2015-ben kiadott nyilatkozatát, akik a kereszténység értékeit elismerve szintén a két fél közötti párbeszédet szorgalmazzák. Záró reflexiónk annak a döbbenetes lehetőségnek ad hangot, hogy kétezer év átkos ellenségeskedése után talán valamilyen gyökeresen új – akár üdvtörténetinek is nevezhető – korszak küszöbén állunk az ősatyák népe és Krisztus gyermekei viszonyában.

„Elkéstetek, elkéstetek vele, / Az Igével, ki élet kenyere” – hangzott el Reményik Sándor súlyos megállapítása a protestáns teológusok felé 1936-ban. Vajon tényleg „elkéstek” a két világháború közötti teológusok az ige közvetítésével? A jelzett időszakban az erdélyi magyarság megmaradása érdekében termékeny párbeszéd alakult ki a teológia és a társadalom számos területe között. Tanulmányunkban Tavaszy Sándornak a teológia és az erdélyi magyar irodalom viszonyára vonatkozó írásait, hozzászólásait igyekszünk feltérképezni. Az „esztéta” Tavaszy irányadó gondolatai a sajátos kisebbségi helyzetben egyúttal a teológia és irodalom közös útkeresésére, dilemmáira, sajátos kapcsolatukra, illetve a reformátusságnak a formálódó transzilvanista gondolkodásban betöltött szerepére is rávilágítanak.

A posztmodern önmeghatározásának negatív előjele van. A modernséggel szemben, a modern eszmék tagadásaként, a modern „zsákutcáira” való reakcióként határozza meg önmagát. A posztmodern ember tagadja a modern világ eszméinek érvényességét, szkeptikusan tekint az egyetemes és abszolút igazságokra. Ezen szellemiség kétségtelenül jelen van egyházunk életében. Az értékek viszonylagossága, a vallási pluralizmus nem kerülte el a mai egyháztagokat. A tanulmány során arra a kérdésre keresem a választ, hogy a 20. században mártírhalált halt német teológus egyháztana kiállta-e annyira az idő próbáját, hogy kapaszkodókat nyújtson a posztmodern világban élő egyház számára.

Jelen tanulmányban a szükségszerűség és esetlegesség fogalmait elemzem. Duns Scotus filozófiai teológiájának kontextusában keresem a kapcsolópontokat a harmadik évezred multikulturalitásával. A kapcsolatiság teológiai megalapozásnak a lehetőségét keresem az isteni akarat és szabadság abszolút végtelenségében egyrészt, másrészt az emberi szabadság és akarat kontingenciájának a feszültségében. Ebben a feszültségben Isten kommunikál személyessége és önkinyilatkoztatása révén. Jézus központi szerepe az ember számára nem kontingens, az egyház önmagában kontingens. Isten akarata határozza meg, hogy mi szükségszerű és mi nem hivatása betöltéséhez.

Előadásom tárgya a filozófia és teológia különállása, illetve az átfedések és átjárási lehetőségek vizsgálata Böhm Károly és Tavaszy Sándor gondolkodásának viszonyában. Vizsgálódásom első részében röviden körvonalazom Böhm Károly szellemi életútját, kiemelve azt, hogy miként alakult a teológiával kapcsolatos álláspontja, és hogy vannak-e életművében teológiai motívumok. Tavaszy gondolkodásának értelmezésében arra keresek választ, hogy a böhmi ismeretelméleti és értékelméleti szemlélettel való konfrontálódása után hogyan alakult szemlélete filozófia és teológia viszonyáról. Mit jelent, és milyen filozófiai és teológiai felelősséget hordoz Tavaszy idealizmuskritikája? Milyen szempontból jelent korrekciót az idealizmussal szemben az egzisztencializmus? Miben ragadható meg Karl Barth dialektikai teológiájának filozófiai tartalma, és hogyan kapcsolódik ez a teológiai gondolatkör a Böhmnél kimutatott motívumokhoz?

Jelen rövid tanulmány a posztmodern folyamatot próbálja érzékelni és inkább a „hangsúlyos” pillanatokon keresztül rálátni erre a korunkat egyértelműen meghatározó szellemi vonulatra. Részben érinti a posztmodern talán előre nem számolható hatásait, másrészt egy olyan teológiai kísérletről számol be, amely megpróbált nem elzárkózni ettől a folyamattól, hanem posztmodernként teologizálni. Az, ami pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ma már egy posztvalóság, főleg Európában. Közben az ember önreflexiója is megváltozott, és észrevétlenül léptük át a poszthumán korszak kezdetének küszöbét.

A „russzkij mir” („orosz világ”) egy képlékeny eszme, amely Ukrajna orosz inváziójával került a figyelem középpontjába mint a háború ideológiai alapja. A fogalom jelentése, vagy legalábbis annak publikus meghatározása, változásokon ment keresztül. Míg megfogalmazása szakaszában a nyelvi-kulturális határokon átívelő orosz közösség eszméje ártalmatlannak tűnt, addig a 2000-es évektől – Putyin hatalomra kerülésével, illetve az Orosz Ortodox Egyház [OOE] által eszközölt jelentésmódosulás nyomán – a „russzkij mir” az orosz birodalmi eszmék foglalata és eszköze lett. A tanulmányban az „orosz világ” jelentéseit, a fogalom jelentésváltozásait tekintem át, és annak vallási vetületét, a „Szent Rusz” képzetét tárgyalom. Ezt követően kitérek Kirill pátriárka diskurzusára, amely az „orosz világ”, illetve a „Szent Rusz” ideológia fogalmi rendszerével legitimálja Oroszország Ukrajna elleni háborúját. Végül ortodox teológusok 2022-es elítélő nyilatkozatát ismertetem az „orosz világról”.

A keresztyén egyház a zenét Isten ajándékaként fogadja el, hiszen Isten a zenén keresztül is hirdeti az evangéliumot.1 Az egyházi zene mint Krisztus hangzó igéje hitre hív, vigasztal, megnyugtat. Könyörögve, panaszkodva, hálát adva tiszteli, dicsőíti és magasztalja a Szentháromság Istent. A liturgikus zene mindenekelőtt a testté lett ige dicsőítésére szólal meg, közösségi cselekmény és ünnep. Nemcsak válasz az ige és a szentségek hirdetésére, hanem maga is Krisztus műve és eszköze a gyülekezet megszólítására. Így tehát igehordozó funkciója van. Ha ez így van – és hisszük, hogy így van –, akkor nem szabad hagyni, hogy az egyházi vokális és instrumentális zene, és azzal együtt a szolgálattevő szerepe jelentéktelenné váljon a református gyakorlatban. A dávidi rend szerint jelentős szerepe volt az istentiszteleten a zenés és énekes szolgálattevőknek, Luther és Kálvin is látja – bár más hangsúllyal – a zene és az ének liturgikus funkcióját és jelentőségét.

„Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen.” (Ef 6,12) A tanulmány fókuszában az erőkről és hatalmasságokról szóló huszadik századi protestáns teológiai tanítás (exousziológia) vizsgálata áll. Túl a mitológiátlanítási programon, az olyan protestáns gondolkodók, mint Barth, Cullmann, Ellul, Stringfellow vagy Wink komoly figyelmet fordítottak erre az újszövetségi tanúságtételre. A társadalmi és politikai intézmények, az ideológiák és izmusok mögött megbúvó erők megnevezése, leleplezése és a velük szembeni keresztyén harc az egyéni és társadalmi felelősségvállalás irányait is megszabják a hívő ember és az egyház számára. A tanulmány a hatalmak természetéről, a Krisztusban történő legyőzetésükről és az egyház e világi feladatáról szóló modern teológiai diskurzus eredményeit ismerteti.

Napjainkban egyre több kontextusban merül fel a „keresztyén nyugati kultúra” kérdése; miközben a politikai közgondolkodás előszeretettel beszél a keresztyén nyugat alkonyáról, aközben a teológiában nem lehet elhallgatni azokat a korábbi 20. századi felismeréseket, amelyek eleve fenntartásokkal közelítettek a kérdéshez, s egyáltalán a keresztyén nyugat realitásához. Ugyanakkor az egyházon belüli spirituális és liturgiai útkeresés során éppen úgy, mint az egyház társadalmi és kulturális szerepét, vagy éppen szolgálatát tekintve szintén megkerülhetetlen kérdés, hogy miként tekintsünk a kultúrára a teológia módszertanával. Az előadás átfogóan foglalkozik a 20.

Simone Weil élete nem más, mint egy misztikus aszkéta tanúságtétele. Mintha az életének célja lett volna az, hogy a szenvedők iránti együttérzés miatt ő maga is szenvedjen. Nem véletlen, hogy filozófiája, hite szerint a legmélyebb szenvedésben, a szerencsétlenségben tapasztaljuk meg igazán Isten szeretetét. Egyedi módon mutat rá arra, hogy a szerencsétlenség által nagyon sok ember részesül Krisztus keresztjében – így pedig Isten szeretetében.

Az idő, amelyet értünk és mégsem értünk: sem pontos definícióját, sem pontos mérését, sem lelki megértését nem sikerült tisztáznunk, mivel nem tudjuk kívülről szemlélni. Ha áttekintjük az időről való gondolkodás filozófiáját, sok érdekes és részlegességében igaz megoldásra találunk. A Szentírás alapján viszont közelebb kerülhetünk az idő lényegéhez, a teremtett idő jelentőségéhez ugyanúgy, mint a teremtetlen idő valóságához. Az idő megértése az Örökkévaló szempontjából nézve oldódik meg, mert aki Krisztusban van, annak örök élete van – minden időfogalom eszkatológiai értelmet nyer tehát; nem félelmet kelt az idő múlása, hanem értelmet nyer az örökkévalóság fényében.

Vályi Nagy Ervin teológiai öröksége és aktualitása elemzőkészségének és etikai ítéletalkotásának metodikájában áll. Abban lehet újból inspiráló, hogy nem recepteket ad, hanem megtanít kérdezni, összefüggéseket feltárni, ugyanakkor fenntartással kezelni minden régi és újkeletű magabiztosságot. Ez az etika mélyen krisztológikusan megalapozott etika, a „Krisztusban maradás” vagy az „Úrhoz méltó” (Kol 1,10) életvitel erkölcsisége. Az előadás ennek az etikának a mozgatórugóit tárja fel, hangsúlyozva, hogy Vályi Nagy Ervin életműve korántsem periferikus jelenség, hanem méltán érdemel helyet a 20. századi európai protestáns teológiai-etikai koncepciók tárházában.

Az átmenetiség korában élő egyház megkerülhetetlen feladata, hogy állást foglaljon az értékorientáció új irányait illetően. Tanulmányunkban ezeknek a folyamatoknak a bemutatására törekszünk. Victor Turner brit antropológus ’társadalmi dráma’ elmélete és azon belül a rituálé, liminalitás (küszöblét) és communitas fogalmai sok szempontból találó leírása lehet azoknak a társadalmi jelenségeknek, amelyek az egyháztársadalmat is jellemzik. Ebben az értelmezési keretben az egyház teológiai és intézményes önreflexiójára fókuszálunk a jelenkor árnyaltabb megértésére törekedve.

Jan Anthony Cramer (1864–1952) 1923. szeptember 5-én tartotta meg székfoglalóját a Kolozsvári Református Theologiai Fakultáson abból az alkalomból, hogy két évvel korábban tiszteletbeli professzorrá választották. Cikkünkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen szempontok alapján döntöttek erről, és hogy azok helytállóak voltak-e. Következtetésünk az, hogy Jan Anthony Cramer nagyon sokat tett a magyarok érdekében és megérdemelten részesült ebben a megtiszteltetetésben.

A halállal való szembenézés és a halál utáni létezés kérdése a keresztyénségben és a hinduizmusban is alapvető fontosságú. A hindu vallásokban a reinkarnáció, az újraszületés adja meg a választ a halál utáni létezést firtató kérdésre, míg a keresztyénség a feltámadásban és az örök életben látja a megoldást. Vallástörténeti keretek között szemlélve a témát, a keresztyénség kezdeti időszakában, illetve a modern nyugati gondolkodásban is megtaláljuk a reinkarnáció különböző formáit. A keresztyénség 20. századi dialógusa a hinduizmussal szintén alapvető motívumnak tekinti a reinkarnáció és a feltámadás közötti viszonyt. A reinkarnáció és a feltámadás vizsgálata természetszerűen juttat el a két vallási rendszer, a keresztyénség és a hinduizmus teremtéstanához, embertanához, a bűnről, illetve az etikus magatartásról szóló tanításhoz, és ahhoz a megváltáshoz vagy felszabaduláshoz, amely az ember számára ilyen vagy olyan módon lehetséges.

A tanulmány az újszövetségkori zsidóság életideálját vizsgálja az esszénus közösség teológiáján, kegyességén és életvitelén keresztül. A korabeli forrásokra, főként Josephus Flavius és Alexandriai Philón munkásságára támaszkodva mutatja be az esszénusok Isten iránti radikális elköteleződését, a törvénytiszteletüket, és a szigorú közösségi rendet. Elemzi vallásgyakorlatuk főbb elemeit, a tisztaságkoncepciót, a szent étkezéseket, a vagyonközösséget és a közösség tagjává válás folyamatát. A tanulmány rámutat, hogy a számukban elenyésző, rendkívül zárt közösség a korabeli ábrázolásában a zsidó jellem- és életideált fejezi ki. Ennek fényében a tanulmány végül kritikus módon értékeli az esszénus életideál mai aktualitását, értékes szempontokkal gazdagítva a jó élet mai kérdéskörét.

A konferenciák eddigi címeit felidézve elmondhatjuk, hogy leborulva, nyitott szemmel kívánunk járni továbbra is a világban avégett, hogy lássuk a láthatatlant, akkor is, ha emiatt mi magunk leszünk látványosság a világnak. A mennyei jelenések látnoka maga is némiképp így jár, így szemlél, így érez, miközben feladatot kap: Írd meg, amiket láttál! (Jel 1,19). Ugyanazon érem két oldalának a figyelembevételére ösztönözhet ez most minket. Egyrészt emlékeztet: teológusi és írástudó felelősségünk része, hogy gondolatainkat, szóbeli és írásbeli megnyilatkozásainkat ne csak a magunk emberi bölcsessége és felkészültsége, ne csak az intézményi elvárás és bizonyos publikációs kényszer diktálja, hanem az az eleven és megelevenítő isteni igazság, amely a Pátmosz-szigeti látnok tollát is vezette. Másrészt: ha valamilyen módon megérint ugyanennek az igazságnak a Lelke, ne nyugodjunk addig, amíg a parttalan látomásra és gondolatárra nem sikerül ráhúznunk a szavak kényszerzubbonyát!

Nyolc évtized tapasztalata, hűséges szolgálata és gazdag teológiai látása teszi különlegessé ezt a beszélgetést. Juhász Tamás emeritus professzor életútjáról, hitvallásáról és az egyház szolgálatáról mesél a tőle megszokott közvetlenséggel és bölcsességgel, amely mindannyiunk számára példaértékű. A kérdések összeállítása közben döbbentem rá, hogy ezt a munkát legfeljebb abbahagyni lehet, igazán befejezni aligha. Visszatekintve, jó lett volna diákként többet faggatni, többet kérdezni az órákon; erre az ember rendszerint csak utólag ébred rá. Bíztam abban, hogy a professzor úr most is kedvet kap a meséléshez, úgy, mint régen, hiszen élénken él bennem az emléke annak, milyen nyelvi gazdagsággal, finom humorral és megragadó erővel, tisztánlátással tudott elbeszélni egy-egy említésre méltó történetet. Most már az olvasó is megbizonyosodhat róla, hogy a professzor úr ebben az interjúban sem hazudtolta meg magát.

Nagy örömmel fogadtam el a felkérést, hogy a mai alkalommal, kedves Levente, 65. születésnapod tiszteletére laudációt tartsak. Felidéződtek előttem közös teológushallgató éveink emlékei: a Tóközben és a Kétágúban tartott ifjúsági bibliaórák, a Szilágyi („tolószékes”) Andriskánál tartott összejövetelek, valamint a kirándulások, amelyeken olykor édesapád is velünk volt. De eszembe jutottak az elmúlt évtizedek találkozásai is – a Vártemplomban, a Malozsa-völgyében, Istvánházán és Magyarbükkösön, a vallástanárképző fakultáson, a továbbképzőkön és a Teológián. Úgy gondolom, az egykori közösség tagjai közül veled ápoltam a legintenzívebb kapcsolatot. Ezért ez a laudáció egy kicsit személyes is.

Koinónia? Politikum? Mi köze van ezeknek egymáshoz? Tanulmányunkban annak felvillantására vállalkozunk, hogy a 20. század egyik protestáns gondolkodójának – Paul Lehmann – metodológiáját alkalmazva ezeket a kérdéseket ne pőre etikai vagy dogmatikai dilemmaként vizsgáljuk. Célunk annak felmutatása, hogy lehet és kell keresztyénként etikáról beszélni. Ennek érdekben tisztázzuk a koinónia fogalmának jelentését, rámutatunk annak eseményjellegére, amiben Isten kijelentése és az arra adott emberi válasz találkozik, közösséget teremtve egymással. Azt is bemutatjuk, hogy ennek következménye az az etikai valóság, amiben vizsgálható a koinónia és sanctitas összefüggése. Érvelésünk szerint ennek eredményeként a koinónia olyan etika színtér lesz, amely egyszerre hat kifelé és befelé.

Az aktív erőszakmentes ellenállás és a polgári engedetlenség elméletének és gyakorlatának evangélikus teológiai reflexiója nem nyilvánvaló, hiszen a Lu- ther-értelmezés egy, a 19. században kezdődött, a második birodalom felemel- kedésével kapcsolatos és még ma is ható módosulása kizárja ezeket a lehetősé- geket. A dolgozatom célja a beszűkítő értelmezés lebontása és az eredeti lutheri szándékok kortárs és kontextuális értelmezési lehetőségeinek megmutatása. Ehhez segítségül hívok néhány német teológust, akik a második világháborút követően részt vettek a lutheri örökség tisztázásában.

Dogmatics is not a static whole, systematic reflection on Christian faith. It is itself part of history and participates fully in it. Sometimes, even colleagues in the theological faculty still have the idea, that dogmatics is a field that pretends that God can be fully comprehended, that everything can be explained. Some might even think that the best theologian is the best believer. That is certainly not what we imagine that dogmatics is all about. It is a reflection on practices of faith, on the actual relationship with God, informed by the Bible and the teaching of the Church. Sound reflection on the Christian faith is a task that has to be done by every generation. Sheer repetition of what former generations said and wrote would be irresponsible. Every age is confronted with new challenges. The promise of the Holy Spirit should encourage us to fresh reflection.

Ma már senki sem olvas könyvet. Hát még egy 900 oldalas dogmatikát? (Nemrég egy angol nyelvből lefordított ezeroldalas regényt olvastam. Több mint három hónapig tartott az elolvasása, pedig rendkívül érdekfeszítő volt.) Mielőtt túl gyorsan nemet mondunk erre a kérdésre, szögezzük le azt a tényt, hogy ezt a könyvet – bár még a kezünkbe sem került – már legalább kilenc ember ismeri, forgatta: négy erdélyi református lelkipásztor fordította, két másik határon túli lelkipásztor-tanár ellenőrizte, egy hetedik ember lektorálta, Visky Béla részletes előszót írt hozzá, és végül szerénységem kapta azt a feladatot, hogy itt most ismertesse. Tehát kilencen már olvastuk, és biztosan lesz még – nem kilenc, hanem kilencven, majd kilencszáz – további ember, aki olvasni fogja.

A cikkemben arra a kérdésre kívántam választ keresni, hogy vajon mi jellemzi az embert, mi és hogyan befolyásolja emberképünk alakulását. Az elmúlt századokban határozott változás következett be abban, ahogyan az emberek egymásról gondolkodnak és egymáshoz viszonyulnak. Mindezek nagyban hozzájárultak az emberkép alakulásához, és sok új kutatáshoz vezettek, amelyek megcáfolják azt, hogy csak az erős maradhat fenn. Ezek a kutatások azt húzzák alá, hogy az ember alapvetően együttműködésre hivatott lény.

Ez a kötet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet által szervezett II. Tavaszy-napok konferencia előadásait tartalmazza.

My colleague Kees van der Kooi will say something about the “what” of our book, the substance matter, whereas I will try to explain its “why” and “how”: why did we write this book, and how did we do it?

Karl Barth A rómaiakhoz írt levél című műve a 20. századi protestáns teológia egyik legmeghatározóbb alkotása, amely a korszak teológiai és hermeneutikai fordulatainak tárgyalásából nem hagyható ki. Jelen írás célja e mű sajátos helyének meghatározása a hermeneutikai manifesztumok és a klasszikus bibliai kommentárirodalom határmezsgyéjén, továbbá annak felvázolása, hogy Barth értelmezési stratégiája miként lép párbeszédbe a kortárs filozófiai, teológiai és kulturális diskurzusokkal. A tanulmány külön figyelmet fordít Barth művének intertextuális hálózatára, amelyben a szerző explicit és implicit szövegkapcsolatai, valamint teológiai előfeltevései a kor eszmetörténeti környezetében nyerik el értelmezői jelentőségüket.