Repozitórium index

Hogyan válhatunk érzékennyé a segítő hivatás jelenkori problémáira, mire van szükség a hatékony segítő háló kiépítéséhez? Vizsgálódásom tárgya, hogy hogyan befolyásolhatja a transzgenerációs delegáltság, a társadalmi igény és presztízs, a digitális kor a segítő kapcsolatokat. Milyen változásokat hoz a segítő hivatások területén, módszereiben, az etikai gondolkodásban, a különböző társadalmi szereplők közötti párbeszédben? Fókuszban a hiteles segítő valósága, az emberkép körüli tisztánlátás és az etikai gondolkodás, valamint a fogalmak tisztázása és a helyén kezelése.

A belmisszió problémakörének hátterében a 19. századi szekularizálódás és laicizálódás folyamata áll. Teológiailag a protestáns egyházak egyáltalán nem adtak egységes választ erre a folyamatra, később pedig a modernitás és a polgárosodás kihívásaira. Aliberális teológusok a bajok okát abban látták, hogy a prédikációk nem a kor szellemi és tudományos színvonalán szólítják meg a hallgatóságot, az egyházi intézmények és a szervezet gyengeségei pedig elidegenítik az embereket a templomtól. A liberális teológia az erkölcsöt állította a középpontba, elavultnak minősítette és elutasította a magyarországi puritanizmus és a pietizmus teológiai örökségét, végső soron azonban – mint az a 19–20. század fordulójára nyilvánvalóan kiderült – az általános laicizálódáson csak rontott.

A képen a következő személyek láthatók (balról-jobbra): Lengyel Lóránd, Tőkés István, Juhász István, Rapp Károly, Hermann Binder, Erdő János, Hermann Pitters, Gálfy Zoltán.

A Díszteremben sorra kerülő eseményen balról-jobbra a következő személyek láthatók: Gálfy Zoltán, Rolf Binder, Henk van de Graaf, NN, Juhász András.

Kovács Albert (1838–1904) teológiai szabadelvűségének forrásait azért szükséges feltárnunk, mert ezek nélkül nem lehet megérteni teológiai gondolkodását, és az ő helyét sem tudjuk meghatározni a liberális teológia, azon belül ezen irányzat magyarországi képviselőinek igen széles palettáján. Ebben a tanulmányban azon a hatásoknak eredetét kíséreltük felderíteni, amelyek gyermekkorában, kollégiumi, erdélyi és külföldi teológiai tanulmányai alatt érték, és gondolkodását formálhatták. A mezőbándi gyermekévek egyfelől a családban jelenlevő egyháziasságot, egyházszeretetet, másfelől a hanyatló egyház válságos helyzetének a felismerését nyomták bele kitörölhetetlenül lelkébe. Iskolai évei alatt főleg a racionalizmus eszmerendszerével ismerkedhetett meg, amely megalapozta a későbbi liberális teológiai irányultságot.

Ferencz József életét, munkásságát és teológiáját feldolgozó doktori dolgozatomban, amely az 1980-as évek második felében készült, tudatosan nem foglalkoztam a Baldácsy-alapítvány létrejöttének körülményeivel, tevékenységének értékelésével és jelentőségével, noha kutatásaim folyamán gyakran szembesültem ezekkel. Ez az alapítvány a magyar protestáns egyházak működését és támogatását volt hivatott elősegíteni a 19. század második felében. Ennek az a magyarázata, hogy a téma vonzáskörében olyan fogalmakkal szembesültem, mint a magyar protestáns és nemzeti egység, az unió, a keresztyén vallások egyetemessége, az úgynevezett „corpus evangelicorum” eszméjének szorgalmazása, a vallási szabadelvűség és sokszínűség érvényesítése, a reformok szükségessége a közügyekben, a magyar haza iránti elkötelezettség stb. Ezeket a fogalmakat, témaköröket és jelentéstartalmukat az akkori román ateista, kommunista, nacionalista hatalom nem tolerálta volna.

A krisztológia mindig az egyház hitét fejezte ki. Mondd meg kinek tartod Krisztust, és megmondom ki vagy – hangzik a sommás, de kanonikus mérceként működő kijelentés. A mérce azonban az Ige, a Szentírás és az abból jól megértett credo Krisztusra vonatkozó állításai. Minden kor találkozik a keresztyén hit lényegét megkérdőjelező tanításokkal, ezért is aktuális ma kitekintenünk a hitvalló református ősök vitáira. A liberális teológia nem tudott mit kezdeni Krisztussal, csak történeti Jézusról beszélt, az inkarnációt elképzelhetetlennek tartotta és a feltámadást pedig elfogadhatatlannak ítélte az ész talaján. E három gondolatot kívánja bemutatni e tanulmány a kortárs források alapján.

Az iskolai lelkigondozás paradigmaváltást jelent az individualizmustól a perszonalizmus irányába. A lelkigondozás által rámutatunk arra, hogy az ember több mint individuális lény. Az embert kapcsolatai, igényei és vágyai alapján lehet megérteni és megközelíteni. Az erőfeszítés eredménye nem minden esetben egy boldog ember, hanem egy olyan személy, aki érzékennyé válik a mások igénye iránt. Ez pedig a misszió lehetőségét vetíti elő.

Amikor egy kisgyermek fél vagy szorong, a legegyszerűbb őt ölbe venni és mesélni valami szépet, érdekeset és biztatót neki, hogy szűnjön a félelme, oldódjon a szorongása. Lelkipásztorként sokszor kellett megállnom magányos emberek, kórházi ágyakon fekvő betegek vagy gyászolók mellett temetéseken. Gyakran tapasztaltam, hogy saját szavaim elégtelennek bizonyultak, ami a bátorítást illeti, de egy jól megválasztott alapige vagy elbeszélt-elolvasott történet érezhetően oldotta a magányos, a beteg vagy a gyászoló ember szomorúságát, szorongását. E tapasztalatok sora vetette fel bennem a lehetőségét annak, hogy talán célzatosan lehet használni a bibliai történeteket szorongásoldásra. Ahogy a kutatás elkezdődött, kiderült, hogy a szorongás és a történetmegértés többek között korosztályfüggő, ezért le kellett szűkítenem a kutatási területemet a kisgyermekkora, mely a gyermek életében körülbelül 12 éves koráig tart.

A művészettörténészek azt állítják Anthony van Dyck egyik, 1620 körül készült festményéről, amelyet a budapesti Szépművészeti Múzeumban őriznek, hogy az János evangélistát ábrázolja. Viszont a festményen semmi sem utal arra, hogy ez evangélistát ábrázolná. Bak Áron lelkipásztor és festőművész művészettörténeti és bibliai érvekkel bizonyította rövid tanulmányában, hogy ez a festmény nem János evangélistát, hanem a szenvedés poharát elfogadó Jézus Krisztust ábrázolja.

Az ótestamentumi történetek közül Ábrahám áldozata az egyik legismertebb elbeszélés. Az elbeszélés tulajdonképpeni témája a hit próbája. A próbát jelentő gyermekáldozat kérdése nemcsak a kananeita eredetű judaista hagyományban található meg, hanem a görög mitológiában is. A Trója ellen hadra kelt görög sereg nem tud elindulni a szélcsend miatt. Előbb ki kell engesztelniük Artemisz istennőt Iphigeneiának, Agamemnon fővezér lányának feláldozásával. Az apának gyötrődései ellenére is meg kell hoznia ezt az áldozatot a cél érdekében, de a szörnyűség végül mégsem történik meg, mert Artemisz kicseréli a leányt egy szarvassal.

Miloš Alexander Bazovský, a szlovák festőművészet egyik kiemelkedő alakja 1950-ben készítette az Ahasvér címet viselő festményét (33,7 × 24 cm). Ez a kép hátulról ábrázol egy emberi alakot, amint vándorbottal a kezében, félvállra vetett kabátjával, fáradtan ugyan, mégis egyenletesen lassú tempóban halad befelé a képen megjelenített tér mélységébe, amelynek végtelenségét a sötét égen világító hold hangsúlyozza.

20. századi művészetben az 1912. év fordulópontot jelentett. Az 1884 júliusában létrejött párizsi Salon Indépendants kubista műveket mutatott be, köztük Marcel Duchamp (1887–1968) Lépcsőn lemenő aktját. Csodálattal, de ugyanakkor értetlenséggel fogadták ezt a művet, de aztán belenyugodtak, hogy „ilyennek is csak lönni köll”, mert hát a festészet új utakat keres. A festmény címe egyáltalán nem okozott fejtörést, mert egy aktot ábrázolni nagyon érdekes feladat, különösen úgy, hogy éppen egy lépcsőn megy le, hiszen a dinamikus mozgás megjelenítését kell térben és időben megoldani. Pedig ettől eltekintve, de ezzel együtt a lépcsőnek is megvan a maga sajátos jelentése a képzőművészet történetében.

Révai kis lexikona 1936-ban közölte Edvard Munch Az élet tánca című festményének fekete-fehér reprodukcióját a modern külföldi festők mellékletében. A „tánc” magyar szavunk német közvetítéssel honosodott meg nyelvünkben. Jelentése: a zene hangjaira ritmikusan mozogni, ugrálni, könynyedén  és gyorsan forogni. Az ókorban azt a körtáncot jelentette, amelyben a nők vagy férfiak összefogózva körben forognak. Ez a tánc az örömöt fejezte ki. Témája már az ókortól ismert a képzőművészetben, amint azt a Kr. e. 4–5. századból származó Táncoló peucetiai nők című falfestmény is bizonyítja az olaszországi Ruvo di Puglia (Bari megye) táncosainak sírján.

Eduard Böhl, a 19. század második felének tudós teológusa 1864-től 1899-ig volt a bécsi Protestáns Teológiai Fakultás Református dogmatikai tanszékének professzora. A Habsburg-kormányzat 1818-ban központi rendelettel tiltotta be a birodalom egész területén élő diákok számára a külföldi egyetemjárást, hogy ezzel az intézkedéssel akadályozza meg a német egyetemek liberális szellemiségének beszivárgását.

Dolgozatomban a 19. század második felében Erdélyben, azon belül pedig Nagyenyeden és kis részben Kolozsváron kialakult egyházi eseményeket és történéseket fogom tüzetesebben vizsgálni. Mindezt pedig a racionális és liberális irányzatok fényében teszem. A források többsége, mely rendelkezésemre áll, arra mutatnak rá, hogy a 19. század második felében kialakult teológiai viták, szócsatározások, érvek és ellenérvek, a racionális, a hagyományos teológia, valamint a liberális teológiai nézetek között forgolódtak.

Kutatásom célkitűzése feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek a teológus-hallgatók pályaválasztása és szocio-kulturális környezetük között fennállnak. Korábbi kutatásomból fakadó feltételezésem szerint a szociális és kulturális környezet nagymértékben befolyásolja a lelkészi pályaválasztást. Az ekkléziológiai perspektívára való összpontosítás fontos adalékkal szolgálhat a személyi narratívák elemzésében. Előreláthatólag kutatásomból kitűnik majd, hogy a teológushallgatók személyi narratíváiban milyen szerepet játszik az az egyházi közösség, ahonnan származnak.

Csíky Lajos (1852-1925) a debreceni új-ortodoxia második nemzedékének kimagasló alakja. Rövid terjedelmű dolgozatomban kitértem életére, külföldi tanulmányaira, s megpróbáltam rámutatni, hogy ezek miképpen hatottak teológiai gondolkodására. Négy vizsgálati területen át próbáltam fényt deríteni Csíky teológiai gondolkodására: az állam és az egyház viszonya a debreceni szerző értelmezésében, liturgikája, imádságtana, pojmenikai elképzelései és homiletikája.

Mivel a lelkészi önazonosság alakulási folyamatának korai felnőttkori aspektusaira korábban igyekeztem különböző pszichológiai iskolák vizsgálati elveit rávetíteni, úgy találtam, hogy a teológusjelöltek esetében az ezt megelőző élettörténeti időszak jellemző tényszerűségeit hasznos lenne megvizsgálni. Ezt abból a megfontolásból tehetjük miszerint ezt a fejlődési fázist vizsgálva, rálelhetünk azokra a motivációs tényezőkre, amelyek nélkülözhetetlen foglalatát jelentik a további szakmai identitásfejlődésnek. Feltételezésünk szerint a szociális és kulturális környezet nagymértékben befolyásolja a motivációs tényezők alakulását.

Jelen dolgozat Karl Barth-nak a vallással kapcsolatos máig vitatott nézetét helyezi nagyító alá. A 20. század fordulóján protestáns teológiáját jellemző liberális tendenciával élesen szembeszegülő Barthot még a „keresztyénietlenség” vádjával is megillették radikális vallás- és egyházkritikája miatt. Ennek dacára érdeme visszavonhatatlan, hiszen egy olyan hullámot indított el a protestáns teológusok körében, mely hatására az Ige visszakerült az őt megillető helyre, a teológia középpontjába.