Repozitórium index

Liturgical renewal attempts in the Unitarian church from the early 20th century to the present. This research examines the liturgical reform efforts within the Unitarian Church from the early 20th century to today. Analysis of relevant literature reveals a consistent call for renewal among ministers and parishioners, though translating this desire into action is fraught with challenges. The study concludes by highlighting essential components of successful liturgical renewal to guide and motivate those contemplating such changes.

Liturgikatörténeti dolgozatomban Farkas Jenő Marosi református esperes Határidős munkarendjével foglalkozom. Első sorban azt kutattam, hogy milyen céllal állította össze az esperes a határidős munkarendet. Továbbá azt kutattam, hogy az 1938-1940 években a Marosi egyházmegye lelkipásztorainak mennyiben sikerült teljesíteni a munkarend előírásait. A munkarend előírásai több kategóriába oszthatók: liturgiai, katekhetikai, okatatásügyi, adminisztrációs előírások. A liturgiai szolgálatok elvégzésének nyomait kerestem, hiszen a célom az volt, hogy látható legyen, hogy a Határidős Munkarend szerint a lelkipásztor, mint liturgus milyen kell legyen, hogyan szolgálhatja Isten egyházát. A dolgozatban elsősorban a történelmi környezetet (a Trianon utáni időszakot), továbbá az egyházmegyei szervezetet, a misszió kibontakozását foglaltam össze, mivel ez volt az a közeg amelyben megjelent a Határidős Munkarend 1938-ban. Továbbá a kutatásom eredményeit dolgoztam fel.

A dolgozat Heltai Gáspár munkásságát vizsgálja az egységes magyar liturgia kialakítására nézve, három műve alapján: Hoffgreff énekeskönyv; Evangéliumok és epistolák; Ágenda, az az Szentegyházi Cselekedetek. Heltai Gáspár az első olyan reformátor volt, aki összefüggő egészében érvényesítette a magyar protestáns történetfelfogást. Munkáiban a saját nézőpontját és érdekeit figyelembe véve ítélte meg a kulcsfontosságú történelmi eseményeket a reformáció idején. A történelmi, társadalmi és egyházi viszonyokat az isteni parancsok szemszögéből vizsgálta, és számos felekezet hitfelfogását és Isten sokszínűségét tapasztalta meg. Heltai Gáspár jelentős szerepet játszott Kolozsvár városának megreformálásában, együttműködve Dávid Ferenccel. Születésének és elhalálozásának körülményei továbbra is kérdéseket vetnek fel, azonban eredményei és hozzájárulása vitathatatlan a 16. századi reformáció és a magyar irodalom történetében.

Jelen tanulmányban arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi a záróevangélium liturgiatörténeti háttere, és mi az evangélikus liturgiában betöltött szerepe és teológiai jelentése.

Mózes apósának a neve és személye nem egységes az ÓSZ-ben: hol Jetrónak (Ex 3,1; 4,18; 18,1 stb.), hol Reúélnek (Ex 2,19), hol Hobábnak (Bír 4,11) nevezik őt a hagyományok. Mindazonáltal abban egyetértés van az elbeszélések között, hogy egy midianita papról van szó, akivel Mózes házasság útján lép kapcsolatba. A kutatásban az is felmerül az Ex 18,10–12 alapján, hogy Jetró nem akármilyen pogány isten szolgálója, hanem Jhwh papja. Ez utóbbi feltételezést némelykor a régi midiánita-kénita hipotézis egyik érveként sorakoztatta fel a kutatás, mely szerint a jáhwizmus gyökereit a midianiták között kellene keresnünk, Izráelen kívül; azaz az izráeliták Jhwh tiszteletét a midiánitáktól vették volna át Mózes közvetítésével. Bár a kutatás már régóta szkeptikus az említett hipotézissel kapcsolatosan mindmáig vannak újabb képviselői, akik módosítva kitartanak az alaptézis mellett.

Ebben a tanulmányban a bűn közösségi dimenziójának bibliai és keresztyén etikai sajátosságait igyekeztem felvázolni néhány, a téma szempontjából relevánsnak tekinthető bibliai szöveg és terminus vizsgálata által. A közösségi bűn fogalmának meghatározása és kritikája elsősorban német talajon valósult meg a világháborút követő politikai, filozófiai, jogi és teológiai viták során. A fogalom lényegét kifejező koncepció, amely szerint az egyén vagy egy kisebb csoport bűneiért, az egész közösség bűnösnek tekintendő, számos nérói cselekménynek adott szabad utat: diktatúrákhoz, haláltáborokhoz, háborús bűnökhöz, koncepciós perekhez és megtorlásokhoz szolgáltatott legitim ideológiai alapot. Érthető tehát, hogy a kollektív bűn fogalmának 20. századi definíciója mind jogi, mind pedig morális szempontból tarthatatlan, ugyanakkor a fogalom mögött megbúvó egyes gondolatok a Szentírástól sem idegenek.

Dolgozatom végéhez érkezve úgy gondolom, hogy észlelhetővé vált a Te Deum laudamus kezdetű óegyházi tétel értékessége, annak teológiai mélysége, amelyet egyházunkban újra fel kellene fedezzünk. A munkám célkitűzése a Te Deum műfajának bemutatása, az abban rejlő teológiai vonatkozások ismertetése, illetve áthagyományozódásának módja a protestáns egyházakba – kitérve a magyar nyelvű reformátusok liturgikus használtára és néhány olyan alkalom felsorakoztatása, amelyen ez értékes óegyházi tétel szavain keresztül adtak hálát a Mindenhatónak.

Ismerve ezt a kort, a címet akár ellentmondásosnak is lehet tekinteni. Bethlen Gábor uralkodását szinte teljesen kitöltötte a harmincéves háború, aktívan vett részt benne, mégpedig a protestáns szövetség oldalán, és aki ismeri a harmincéves háború mindennapjait, az jól tudja, hogy akkor épp nem volt divat toleránsnak lenni. A korabeli gyakorlatot megcáfolva, Bethlen Gábor mégis toleráns volt nemcsak a római katolikus egyház, hanem a különféle más felekezetek, sőt kisebb vallási csoportosulások irányában is. Erre kötelezte őt az erdélyi gyakorlat és a józan ész.

Ez a tanulmány elsősorban azt igyekszik feltárni és kielemezni, hogy az első felelős magyar kormány milyen hatást gyakorolt az egyházi életre és a felekezetekre. Ehhez leginkább a Pesti Hírlap 1848-as számai használnak forrásként, mint amelyek írott és hiteles adatokat közölnek a korról.

Miközben a tudományos kutatások szintjén megtörtént az áttörés és folyik a protestáns graduálok újra felfedezése, feldolgozása, értékelése, addig az egyházi közvélemény szintjén még mindig ott tartunk, hogy ezek az eredmények alig-alig mentek át a köztudatba. Pedig semmiképpen sem szégyellni való hagyományelem ez, hanem számon tartandó érték.

Az 1636-os Öreg Graduál vitathatatlanul a magyar református egyházi éneklés csúcspontját jelenti. A köztudat azonban teljesen másképp látja ezt. Az Öreg graduál kutatásával kapcsolatos eredmények jó része az utóbbi 20 évben született, így korábban természetesen nem lehetett ismert az a rengeteg adat sem, melyek a graduál 17–18. századi, sőt – jórészt Kurta Józsefnek köszönhetően – 19. századi használatát is bizonyítják. Az utóbbi évtizedek felfedezései nyilvánvalóvá tették, hogy e liturgikus könyvnek kulcsszerepe volt a szertartási énekek továbbterjedésében, használatában és továbbélésében.Jogos azonban a mai egyházzenész, kántor vagy lelkipásztor kérdése: jelenthet-e az Öreg graduál megismerése és feltámasztása a mai egyházi énekgyakorlat számára is előrelépést?

A Kálvintól örökölt liturgia ihletforrásai. Kálvin szenvedélyessége a betéve tudás! Szívből, azaz betéve tudni a zsoltárokat, a liturgiai szövegeket, több mint negyven evangéliumi éneket, az úrvacsoraosztás teljes istentiszteleti rendjét, és még ezeknél is többet. Betéve, azaz szívből tudni azt jelenti: fülünkkel meghallani, értelmünkkel felfogni, megemészteni az Igét, majd alászállni a bensőbe, a vesékbe, oda, ahol az energia, az erő és a szenvedély(esség) lakozik, melyekre nézve mindenek megtértek, megszabadíttattak és az evangélium hirdetésének szolgálatára hívattak.

Kálvin János liturgiai munkája. Istentiszteleti gyakorlatunk teológiai szempontjainak egysége fontosabb a külsőségek uniformizálásánál. Az igehirdetés és a sákramentumok közötti kapcsolat biztosítja az istentisztelet két gyújtópontját és az evangéliumi mérték szerint egyensúlyt. Az istentisztelettel és a sákramentumokkal kapcsolatos teológiai kutatások eredményei egyértelműek: a kettőn nem lehet elválasztani. Az istentisztelet teljességének egyensúlyt kell mutatnia a kötött és a szabad elemek tekintetében. A gyülekezetnek cselekvő módon kell részt vennie az istentiszteleten. A református istentisztelet lényege szerint a dicsőítést, a hálaadást és a megszentelődést szolgáló történés.

It is often argued that the sixteenth-century Reformation initiated a chain of events that ultimately led not only to religious pluralism within the body of the Western Christian Church, but also to the rise and dispersion of mutual acceptance among various religious groups. The fact, however, that these two things (i.e. religious pluralism and tolerance) did not emerge directly and immediately (almost as a matter of course) from the Reformation itself, is similarly undeniable. As we shall see below, we have sufficient evidence to claim that although the Reformers – including John Calvin, Theodore Beza and others, with whom this paper is partly concerned – at some point in their lives (mostly in their youth) advocated and invocated the cultivation of the spirit of tolerance, most of them refrained from upholding such positions once their situation as leaders within a newly emerged (both religious and political) community or realm became established.

Was ist gemeinsam in der Liturgie und in dem Fußball? Die liturgische Wegsuche ist seit Jahrzehnten die Eigenheit der ungarischen Reformierten. Die Kirche zentral und oft die Pastoren individuell versuchen an der bestehenden Lage einiges zu ändern. Hingegen ist die rechte Lösung weder eine radikale Reform der derzeitigen Liturgie noch die Möglichkeit der freien Wahl einer Variation der vorgeschriebenen Liturgie, sondern das Verstehen des Gottesdienstes und das Aneignen der liturgischen Spiritualität. Es musste die im kirchlichen Dienst gespielte Rolle der Liturgie (Liturgie als zentrales Geschehen) umdeutet werden.

Dolgozatomban először arra térek ki, hogy miért volt szükséges az istentiszteleti reform, majd ismertetem a liturgia hanyatlásának folyamatát és a 20. századi reformtörekvéseket Németországban és Magyarországon. Ezután az erdélyi viszonyokra térek ki. A kutatásom során fellelt forrásokat időrendi sorrendbe helyeztem, hogy a liturgikus mozgalom folyamatáról követhető képet alkossak. A kép nem teljes, de irányadó és következtetni enged arra, ahogyan a folyamat lezajlott.

Az unitárius liturgia történetének mindent átfogó részét ismertető mű megírásával eleddig még senki sem foglalkozott, csupán részletek ismertetésével, s dolgozatom is valami effélét nyújthat. Azonban bízom abban, hogy próbálkozásom mégsem lesz hiábavaló, hiszen dolgozatom egy helyre próbálja tömöríteni az elmúlt majd’ 450 esztendő liturgiai ismereteit.
Kutatásaim egy részét a levéltári és könyvtári anyagok képezik, nagyobbik részét a Keresztény Magvetőben megjelentetett tanulmányok, dolgozatok cikkek. E mellett segítségemre volt még az Uzoni-Kozma-féle Egyháztörténet, korabeli magán tulajdonban lévő énekes- és imakönyvek, és más különböző tanulmányok, folyóiratok.

Dolgozatomban Farkas Jenő marosi református esperes évenként ismétlőső határidős munkarendjével foglalkozom. Eőször a munkarend kiadása előtti liturgiai állapotokat összegeztem. Az 1920-as évek liturgiáját, a rendszertelenség jellemezte. Továbbá ekkor jelentek meg a belmissziós törekvések erdélyben. A belmisszió elindulása és a gyülekezetenként változó liturgia szükségessé tette egy új liturgia és egy új rendszer felállítását. Farkas Jenő esperes úr 1938. március 15-én adta ki határidős munkarendjét, amelyben rendszerezte a lelkipásztorok egész éves teendőit. A munkarendben részletesen leírja azt, hogy az események mikor, hol és hogyan kell megtörténjenek. Sok helyen hivatkozik az Erdélyi Református Egyházkerület körleveleire, amelyek még több információval szolgálnak a lelkipásztorok számára. A belmissziói események esetében ,,A lelkipásztor kézikönyve”-re hivatkozik.