Repozitórium index

A 19. század második fele a liberális teológia virágkorát jelentette, ugyanis az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után, a magyar társadalom, de főleg a magyar protestáns egyház belső válságállapotba került. Úgy tűnt, hogy ebből a helyzetből a felvilágosodás szelleméből kinőtt liberalizmus, amelynek későbbi képviselői beépítettek az egyház belső életébe, fogja megmenteni az egyházat. Ehhez azonban szükség volt ennek az irányzatnak a terjesztésére, ami számos újítást követelt meg főképp a dogmatika terén, de megemlíthetünk akár liturgikai vagy homiletikai elemek megreformálását is, végsősoron pedig ezeknek az elfogadását és hirdetését tűzte ki céljául. Dolgozatomban igyekszem bemutatni a 19. század második felében lezajlott komolyabb, nagyrészt dogmatikai vitákat a liberális teológusok és a református ortodoxia képviselői között, és rámutatni azokra a komolyabb ellentétekre, amelyek meghatározták és élesen elválasztották a magyar reformátusság akkori gondolkodásmódját.

A tanulmány Ravasz László első prédikációs kötetét teszi vizsgálódás tárgyává. A kötet gyűjtemény, a Református Szemlében, a Protestáns Prédikátori Tárban és a Protestáns Szemlében 1903-1910 között megjelent legkorábbi prédikációit, beszédeit, prédikációvázlatait tartalmazza. Ezek beszédek Ravasz Lászlón homiletikában és az igehirdetésben tett első lépéseinek lenyomatai, amelyekben jól kimutathatók a nyugat-európai és az erdélyi mentorok hatásai, és azt is alátámasztják, hogy a liberális teológia talaján áll, miközben új perspektívákat valósít meg a tartalom, felépítés és stílus területén, ezzel maradandót alkot a magyar református igehirdetés terén.

A XX. század második felétől a formatörténeti kutatás feltételezte az elhívástörténet műfajának létezését, miután egy adott sémát fedeztek fel a bibliai elhívástörténetekben. Az általam vizsgált perikópa (Ex 2,23–4,17) is egy ilyen elhívástörténetként van számon tartva. Az Ex 2,23–4,17 azonban a elhívástörténet ismerős elemein túl számos egyéb részletet tartalmaz, amely kérdéseket vet fel a műfaj helyes azonosítását illetően. E kérdésekben vizsgálódásom alapjául Erhard Blumnak a Tóra kialakulására vonatkozó megállapításai szolgálnak, aki hagyománytörténeti modelljében két kompozíció létét igazolja a Tórában. A két kompozíció sajátos nézőpontja érvényesül Mózes elhívástörténetében is, lehetővé téve egy jellegzetesen deuteronomista alapszöveg rekonstruálását, mely a formatörténeti elemzés alapjául szolgál.

A Dávid és Góliát-elbeszélés ókori szövegtanúi között nagy eltérések vannak, ti. a Codex Vaticanus (LXXB) egy jóval rövidebb tudósítást tartalmaz Góliát legyőzéséről. A 12–31; 41; 48b; 50; 55–58 versek hiányoznak a LXXB 17. fejezetéből, melyeket csak a masszoréta szöveg (MSZ) tartalmaz: . Ezzel kapcsolatosan felmerül a kérdés: melyik a régebbi olvasat? Hogyan és miért jön létre ekkora eltérés? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ, és közöl egy új magyarázati lehetőséget.

The Book of Habakkuk is well-known for using a very sophisticated language in terms of semantics, poetics, or rhetorical structure, causing tremendous difficulties to later interpreters, both ancient and modern. For this reason, from a diachronic perspective, textual deviations from the canonical Massoretic tradition could be mere relics of the perplexity of confused translators or scribes. This study argues, however, that there are cases where the independent, divergent textual traditions coalesce into a reading that could be considered a historically more reliable variant than the reading survived within the Massoretic Text. This appears to be the case with בגוים in Hab 1:5 and היין in Hab 2:5, for which three independent traditions presuppose a common pre-Massoretic ancient alternative reading.

Ebben a tanulmányban két olyan vitatott szövegrészt vizsgálok meg Habakuk könyvéből (Habakuk 1,5 és 2,5), ahol a Masszoréta Szövegnél korábbi verziók egy, a masszoréta hagyománynál korábbi szövegvariánsba engednek betekintést. Az elemzésben Habakuk könyvének két legrégebbi tanúját hívom segítségül, a Septuagintát és a qumráni Habakuk pešert (illetve elemzem a hasonló irányba mutató szír Pesittát is). Az elemzésre kerülő szövegrészek esetében nagy valószínűséggel nem kései, hanem korai olvasatokról kell beszélnünk.

Der Tempelweihspruch (I Reg 8,12–13) ist in einer längeren Version in der LXX (III Bas 8,53) überliefert. Wie verhalten sich die beiden Fassungen zueinander? Dieser Artikel argumentiert dafür, dass sowohl der MT als auch die LXX auf eine gemeinsame fehlerhafte Quelle zurückgehen, die der Herausgeber des MT dahingehend korrigierte, dass er Sätze des ursprünglichen Spruches wegließ, während der Übersetzer der LXX den Spruch möglichst wörtlich zu übersetzen versuchte. Dies wirft auch ein Licht auf die rätselhafte Aussage über die Sonne, die nach dieser Hypothese wie folgt gelautet haben dürfte: שֶמֶשׁ הוֹדִיעַ לָשֶבֶת בַשָמַיִם The temple dedication poem (1 Kgs 8,12–13) has a longer version in the LXX (III Bas 8,53) than the MT. How do the two versions relate to each other? This article argues that both the MT and the LXX go back to a common source containing scribal errors.

18. század erdélyi református teológiatörténetének utolsó jelentősebb eseménye az Endemann-per volt. Jelentősége abban áll, hogy ez volt az utolsó tanfegyelmi kivizsgálás, amely a református hitvallások érintetlenségét és tisztaságát kívánta védelmezni a felvilágosult, racionális ortodoxiával szemben. Éppen ezért furcsa az, hogy a per történetével kevesen foglalkoztak, valahogy elkerülte a kutatók figyelmét.

Minden theologiai irányzat meghatározza az egyes theologiai diszciplínáknak a karakterét, igy az exegézis tudományáét is. Az elmúlt évtizedek theologiai gondolkozását a liberális-, történeti- és élmény theologia határozta meg.

A kátéoktatás, illetve maga a konfirmációi szertartás mai napig lényeges része az erdélyi református egyházi életben. A Heidelbergi Káté „felfedezése,” annak többszöri revideálása, illetve az Igazgatótanács 1936-ban kiadott rendelete értelmében, a katekézis egyre jobban kezdett el fejlődni, s ez a fejlődés mai napig is tart. A dolgozat témaköréhez nem tartozik hozzá a kateketika, mint gyakorlati teológiai tudomány módszertani ismertetése, emiatt nem is szerepel a dolgozat anyagában.

Kovács Albert (1838–1904) teológiai szabadelvűségének forrásait azért szükséges feltárnunk, mert ezek nélkül nem lehet megérteni teológiai gondolkodását, és az ő helyét sem tudjuk meghatározni a liberális teológia, azon belül ezen irányzat magyarországi képviselőinek igen széles palettáján. Ebben a tanulmányban azon a hatásoknak eredetét kíséreltük felderíteni, amelyek gyermekkorában, kollégiumi, erdélyi és külföldi teológiai tanulmányai alatt érték, és gondolkodását formálhatták. A mezőbándi gyermekévek egyfelől a családban jelenlevő egyháziasságot, egyházszeretetet, másfelől a hanyatló egyház válságos helyzetének a felismerését nyomták bele kitörölhetetlenül lelkébe. Iskolai évei alatt főleg a racionalizmus eszmerendszerével ismerkedhetett meg, amely megalapozta a későbbi liberális teológiai irányultságot.

Az Exodus 4,24–26 egyike azoknak az ószövetségi történeteknek, amelyek a mai bibliaolvasóban kérdések sorozatát indítják el. Ez a rövid epizód egy félelmetes Isten képzetét tárja elénk, aki látszólag minden ok nélkül tör rá a néhány sorral előbb komoly feladattal megbízott Mózesre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Sem ez az epizód, sem annak közvetlen kontextusa látszólag nem ad magyarázatot erre a szokatlan isteni megnyilvánulásra. Ez a tanulmány amellett érvel, hogy e történet eredeti formája a 4,19.24-26 versekből állt, s Exodus 2,23a közvetlen folytatása lehetett. Eszerint az Ex 4,19.24–26 eredeti értelmét nem az aktuális összefüggésben, hanem az Ex 2 kontextusában kell keresnünk. Az ókorban (az Ószövetségben is) jól ismert „életért életet adj” elvet képviselő bűnarányos büntetési forma, az úgynevezett talió-törvény értelmében Mózesnek az életével kellene fizetnie az elkövetett gyilkosságért.

A folyamatteológia nem úgy épül fel, mint a hagyományos rendszeres teológiák. Az „Istenről”, „Jézusról”, „Szentlélekről” és az „Egyházról” fejezetcímek távol állnak a folyamatteológiai gondolkodástól még akkor is, ha a folyamatteológiai munkák esetenként önálló fejezeteket, sőt önálló könyveket is jelentenek a fent említett kérdéskörökben. A folyamatteológia ugyanis filozófiai teológia, és tartózkodik a „kijelentéspozitivizmustól”. Ezért csupán arról beszélhetünk, hogy e teológiai megközelítés miként használja az „Isten” szót.

A református és unitárius teológiai viták a reformáció korába nyúlnak vissza. A két teológiai álláspont markánsan elkülönült egymástól évszázadokon keresztül.1 Az unitárius teológia, amelynek egyik legjelesebb 19. századi alakja Simén Domokos kolozsvári teológiai tanár volt, hirtelen egy váratlan területről kap teológiai megerősítést.

Örvendek annak, hogy a szórványtéma az egyházi elöljáróság érdeklődésének homlokterébe került, viszont azzal is számolnunk kell, hogy minél felkapottabbá válik, annál több sztereotípia és félreértelmezés tapad hozzá, s ha ezeket nem is fogom mind érinteni, jó néhányat terítékre fogok ajánlani közülük.

Reinhold Niebuhr realizmusának egyik táptalaja az a valóság volt, amelyet Detroit társadalmában tapasztalt meg. A szegénység, a társadalmi problémák, a kizsákmányolás szöges ellentétben álltak azzal a derűlátó szemlélettel, amelyet az általa is olvasott liberális teológia tanított az ember állapotáról és a társadalomban rejlő lehetőségekről. A Detroitban töltött időszak radikálisan realistává tette etikai szemléletét is.

Ez a tanulmány Krassófüzesi Református Egyházközség történetébe nyújt betekintést.

Ez a tanulmány Bégamonostor történetét írja le.

Ahoz a munkához, amit a szórványokban lakó hívek között végzünk, szükséges ismerni azokat a lelkeket, akik itt laknak s azt a gyülekezetét, amelyet ezek alkotnak. Természetesen csak nagy vonásokban lehet ennek jellemvonásaira rámutatni, mert ez olyan kérdés, ami hosszas tanulmányt igényel s mert ezek a vonások helyenként mások és mások a helyi körülmények és az egyéniségek szerint. Maga az a helyzet, amelyben az illető lélek és gyülekezet él, a körülte lakók felfogása, hite, nyelve, világnézete befolyásolja ezeket és más és más vonásokat vált ki a lelkekből. Azért itt csak azokat az általános vonásokat keressük, amelyek minden szórványban élő lelket jellemeznek, vagy amelyek, mint kísértések, ott állanak minden ilyen lélek és gyülekezet előtt.

Következő kérdésünk az, hogyan áll a református hit más felfogással és hittel szemben ott, ahol a református egyház tagjai más egyházhoz tartozók között élnek. Milyen különbség van ebben az együttélésben, milyen hatásokat vesz át a református ember és mi az oka és következménye annak, hogy ilyen hatások alatt van. Ez a kérdés tehát egy „szórványdogmatíkát“ állít elénk, a református ember hitvallásának azon pontjait, ahol más hatások alá kerül.

Legelőször azt kell ennél a kérdésnél megállapítani, hogy az Ige és az igehirdetés nem változhat gyülekezetek, érdekek és viszonyok szerint. Az Ige egy, akárhol és akármilyen helyen prédikálják, mindig ugyanazt mondja s nincs alávetve annak, hogy milyen ismeretkörű, érdeklődésű vagy gondolkozású emberek hallgatják. Az igehirdetés is egy, vagyis nem alkalmazhatja a maga mondanivalóját az emberekhez, azok külső körülményeihez. A kérdés most az: vajjon a gyülekezet milyensége, meghatározottságai, nem határozzák-e meg mégis az igehirdetést? Erre a felelet az, hogy igenis meghatározzák, de nem annak tartalmában, hanem abban a módban, ahogyan az igehirdetés folyik.

A szórványban élő ref. vallású gyermekekről van szó. Ereknek református Intünk szerinti nevelése, tanítása és konfirmálása az ismert missziói parancsból következik. Egyházunk ezt a parancsot megértette, noha nem teljesíti mindenütt. Ennek különféle akadályai vannak, amikről alább bővebben lesz szó. De amennyiben — a külső és belső akadályok ellenére — egyházunkban valahol komolyan veszik a világiak és lelkipásztorok e tevékenységet, ott a missziói parancs miatt veszik komolyan.

A szórványban élő ref. vallású gyermekekről van szó. Ereknek református Intünk szerinti nevelése, tanítása és konfirmálása az ismert missziói parancsból következik. Egyházunk ezt a parancsot megértette, noha nem teljesíti mindenütt. Ennek különféle akadályai vannak, amikről alább bővebben lesz szó. De amennyiben — a külső és belső akadályok ellenére — egyházunkban valahol komolyan veszik a világiak és lelkipásztorok e tevékenységet, ott a missziói parancs miatt veszik komolyan.

Az erdélyi egyházaink végváraiban, a református szórványokban a pásztoráció szerepe még nagyobb jelentőségre jut. Ezeken a pontokon vagy már, vagy még nincsenek meg azok a külső keretek, amelyek Krisztus egyházának kicsi közösségeit összefognák, aszerint, amint pusztuló, vagy épülőfélben levő szórvanyról van sző A „desolata ecclesiákban“ az örökölt keretek inkább jelentik keserű és lehangoló emlékek sorát, mintsem összetartó erőt.

A szórványgondozó lelkipásztorról szólva, beszélni szeretnék először a szórványgondozó lelkipásztor helyzetéről, másodszor felkészültségéről és harmadszor speciális feladatairól.

A keresztyén egyházat a maga történetében vizsgálva, a jelenlegi egyházi mozgalmaknak olyan formáira találhatunk, amelyek a mának útmutatásul, bíztatásúl, erősítésül — tanulságul szolgálhatnak. A szórványgondozás munkáját a maga történetében vizsgálva, a puszta tudományos érdek helyett és mellett, — hiszen erre a jelen dolgozat nem is vállalkozhatik — ez a szempont vezetett. A szórványgondozást, mint történeti kérdést teljes tudományossággal eddig nem tárgyalták sem nálunk, sem idegen nyelvű protestáns irodalomban (az esetleges részlet-kérdésekkel foglalkozó irodalomhoz nem jutottam hozzá; a magyar szórványgondozás történetére pedig semmiféle feldolgozást nem találtam). A kérdést pedig az egész keresztyén világra vonatkoztatva még senki sem dolgozta fel.

Ez a kötet a szórvány kérdésének bibliai, rendszeres és gyakorlati teológiai vizsgálatáról szóló tanulmányok gyűjteményét tartalmazza.

Ez az elnevezés nagyon régi keletű, többek között már a bibliában találkozunk a diaspora kifejezéssel, amely alatt az anyaországtól távollakó, idegen népek közé szóródott zsidóságot, vagy keresztyéneket ért a Biblia. Egyházi Törvénykönyvünk szerint a szórvány olyan polgári község, népesebb tanya, ahol a hivek kevés száma miatt fiókegyházközség nem alakulhat. Magát a kifejezést többféle értelemben lehet használni.

Szórványmunka alatt érthetünk valami olyan munkát, amit valami külső és különálló szervezet, vagy egyesület vállal, vagy pedig olyant, amit maga az egyház végez. Egy magánvállalkozás-jellegű munka saját magának készítheti el programját és célkitűzéseit, az egyház állal végzett szórványgondozói munka nem állhat más alapon, mint maga az egyház s erről az alapról kell néznie minden kérdést, amely a munkában felmerül. Ha most ezt a tételt alkalmazzuk arra a kérdésre, amely vizsgálatunk alatt van: arra, hogy a szórványgondozó munkának vannak-e és milyen kapcsolatban egyházi és nemzeti vonatkozásai, megállapíthatjuk, hogy az egyházi munkában csak olyan jellegű munkáról lehet szó, ahol ez a két jelleg nem egymástól függetlenül, hanem egységes alapról nézve jöhet tekintetbe. Hogy mi ez az egységes alap, ezt kell most megvizsgálnunk.

Mit mond a Szentírás egy magánosságban élő, nagyobb közösségből kiszakított, rendes gyülekezeti életet nélkülöző, másoktól körülvett vallási közösségről és közösséghez? Mutassuk be először egy történeti képben az ó- és újszövetség szórványait, azután tárjuk fel Isten parancsát azok sorsában, azaz, hogy mit mond Isten a szétszórtságban levőkről és a szétszórtságban levőkhöz; végül pedig foglaljuk össze ezeket a tanításokat rendszeres képben.

A Dávid és Góliát elbeszélés (1Sám 17) egyike az Ószövetség legismertebb, de ugyanakkor legvitatottabb fejezeteinek. Ha a Sámuel könyvének 16–18 fejezeteit vizsgálja az olvasó, akkor az elbeszélt cselekményekben nem egyszer ismétlésekkel, redundaciával, ellentmondásokkal, összeférhetetlenségekkel találkozik. Ezek a fejezetek nemcsak Sámuel első és második könyvének összkompozíciója szempontjából mutatnak egyenetlenségeket, hanem az azokat közvetlenül megelőző elbeszélésekhez viszonyítva is.

A Tóra Masszoréta Szövege 70 főben határozza meg azok számát, akik Jákóbbal együtt mentek le Egyiptomba (Gen 46:27b; Exod 1:5a; Deut 10:22). Lukács viszont István védőbeszédében már 75 levándorlóról beszél (ApCsel 7:14). A legrégibb ezzel kapcsolatos listán, Gen 46:8b-27-ben néhány értelmetlennek tűnő ismétlést, szövegen belüli feszültséget és a Genezis könyvének más igeverseivel ellentmondásban levő adatot is találunk. Ezért arra következtethetünk, hogy az adott lista szövege, az idők során jelentős változásokon mehetett keresztül. A jelen dolgozatban, a Gen 46:8b-27 szöveg- és redakciótörténeti elemzésével igyekszünk kideríteni azt, hogy hányan lehettek Jákob Egyiptomba vándorolt utódai az eredeti lista szerint, illetve hogyan magyarázhatók a perikópa eltérő adatai, ellentmondásai.

A Gen 46:8-27 azon személyek névsorát tartalmazza, akik a kánaáni éhínség idején Jákóbbal együtt mentek le Egyiptom földjére. Az említett szövegrész viszont néhány olyan jellegzetességgel bír, amely további vizsgálatra ösztönöz. Ilyenek az értelmetlennek tűnő ismétlések, a szövegen belüli feszültségek és a Genezis könyvének más igeverseivel ellentmondásban levő adatok is, amelyek alapján joggal következtethetünk arra, hogy a szóban forgó perikópa szövege, az idők során jelentős változásokon ment keresztül. Ebben a dolgozatban, amely a fenti szempontok alapján a Gen 46:8-27-et először teszi kimerítő vizsgálat tárgyává, a perikópa szöveg- és redakciótörténetének járunk utána. Ebből a szempontból előbb áttekintjük az ókori forrásokat és bibliai szövegtanúkat, beleértve a Gen 46:8b-27 Septuaginta fordításának harmonizáló törekvéseit is.