Repozitórium index

Az északi országrész, Izráel nemzeti vallásának rekonstrukciója korlátokba ütközik. Az északi szövegeket déli recenziójukban vették fel az Ószövetségbe, és lépten- nyomon észrevehető egy erős polémia az izráeli vallási megnyilvánulásokkal szemben. A deuteronomista mozgalom óta minden nem Jeruzsálemben lejátszódott kultuszt illegitimnek tekintenek, és azt retrospektív beledolgozták a szövegekbe is. Azonban még így is felsejlik az eredeti vallás kontúrja. Az Ószövetség beszámolója alapján Izráel istenét bika alakjában képzelték el és ábrázolták ki, amely a viharistenek szimbolikájára jellemző. A szövegek bár nem nevezik meg ezt az istent, mégis őt a kivonulás isteneként tüntetik fel. Ez az első nyom az isten azonosítása útján. JHWH vezette ki a népet Egyiptomból. Feltűnő az is, hogy az északi királyok és gyermekeik teofór nevei túlnyomórészt JHWH-ra vonatkozó elemet tartalmaznak.

According to Gen 1, the “classical” story of the origin of humanity, God began and finished the creation of man on the sixth day. In this view, creation is a one-time divine act dated to the dawn of history. Psalm 139,13-16 provides an alternative concept regarding human origins. The ideas permeating this Psalm are less widespread in the Bible, and they were far less influential for later theological works than the classical biblical accounts of creation. Nonetheless, these anthropological notions appear to be firmly rooted in folk religion. Making lavish use of motifs familiar from ancient Near Eastern mythological texts, the poem considers that a divine act of creation is performed in the process of birth of every individual. In contrast to the historicising interpretations of Gen 1-2, this text emphasises the personal character of creation. The present study examines the philological problems in Ps 139,13-16, as well as the Near Eastern background of its language.

In Jeremiah 28, there is a dispute between the prophets Jeremiah and Hananiah over the (il)legitimacy of prophecies of salvation concerning Judah and prophecies of judgement regarding Babylon. On the eve of Jerusalem’s fall to the Babylonians, the prophet Jeremiah, who proclaims judgement on Judah at the hands of Babylon, appears to be the true, genuine, canonical voice of God. While this text does not preclude the eventual authenticity of prophecies of salvation in the event that they are proven valid by being fulfilled, it nevertheless is rather strange that the book of Jeremiah ends with a collection of prophecies against the Chaldaeans. The anti-Babylonian statements in Jeremiah 50-51 are ascribed to the very same prophet who had once dismissed Hananiah for uttering similarly worded – and presumably uninspired – invectives before the people of Jerusalem.

The studies of this volume were presented originally at a Brueggemann-conference in the Protestant Theological Institute of Cluj-Napoca, Romania (April 24-25, 2012). This symposium was part of a study week organised by ministers from The Netherlands and Transylvania in Györgyfalva, near Cluj-Napoca, on the eve of the publication of the Hungarian translation of one of Brueggemann's most significant books, the Theology of the Old Testament.

This study presents the doctrinal environment of the Nicaeno-Constantinopolitanum, including its lost Tomus, mentioned by the synodal epistle of 382, in light of which the Creed’s theology ought to be explained. Despite some lacunae, modern scholarship established links between the West (Rome), the Antiochene council of 379 and the ecumenical council of 381. The Fathers’ attempts to find new methods of expressing a pneumatology based on the threefold ὁμοούσια demonstrate that the consubstantiality was meant to be extended to the Spirit. The Early Church regarded the Nicene Creed as being “the faith” (ἡ πίστις) or “the symbol” (τὸ σύμβολον). The other three formulae (of 381, 433 and 451) were definitions or explanations (ὅροι) of, yet by no means additions to “the ancient faith of the 318 holy Fathers”.

This article argues that Isaiah's so-called ‘refrain poem’ (Kehrversgedicht) in Isa. 9.7–20 is a composite text, going back to two early prophecies with different concerns. Isaiah 9.7–17* focused originally on the arrogant refusal of the divine word, while Isa. 9.18–20* reflected on the chaotic social circumstances in Samaria in the eighth century. The refrains in vv. 9,11cd, 16ef and 20cd were added to these two already connected prophecies at a later stage. The theological summary in v. 12 is yet another addition, closely affiliated with 5.24–25. Unlike v. 12, the refrains do not have the repentance of Israel in view, nor its final destruction, but the fall of Assyria in Isa. 10.5–15, 24–27. The refrains support the theory that the Isaianic collection was formed by means of reusing, restructuring and reinterpreting earlier material. DOI: https://doi.org/10.1177/0309089216690385

This is a study of Isaiah 18-20, three chapters in the so-called Isaianic prophecies concerning the nations, Isaiah 13-23 (24-27). Beyond being located close to each other in this literary corpus, there is at least one common element that ties these three chapters together: Isaiah 18-20 deal with two neighbouring countries of the Nile, Kush and Egypt respectively. The two lands were politically closely related in the era of the prophet Isaiah, so that addressing them in proximity to each other should not be surprising in a book set in the period of Uzziah, Jotham, Ahaz, and Hezekiah (Isaiah 1:1). Through a detailed analysis of the three chapters I hope to contribute to a better understanding of the collection of prophecies on the nations in the book of Isaiah and, more remotely, of the wider phenomenon of prophecies concerning the nations, so prevalent in the Hebrew Bible.

I invite the reader to take a journey into the theological world of two little treatises written by one of the most interesting ecclesiastical figures of the fifth century coming from the Antiochene tradition: Theodoret, Bishop of Cyrus.

A törvény: méltányosság. A folytatás őre. És persze alkalom az önhitt moralizálásra. Az evangélium: jó hír. A lehetetlenné vált folytatás folytatásának a jó híre. És persze alkalom az olcsó kegyelem igénylésére.

The Book of Habakkuk is well-known for using a very sophisticated language in terms of semantics, poetics, or rhetorical structure, causing tremendous difficulties to later interpreters, both ancient and modern. For this reason, from a diachronic perspective, textual deviations from the canonical Massoretic tradition could be mere relics of the perplexity of confused translators or scribes. This study argues, however, that there are cases where the independent, divergent textual traditions coalesce into a reading that could be considered a historically more reliable variant than the reading survived within the Massoretic Text. This appears to be the case with בגוים in Hab 1:5 and היין in Hab 2:5, for which three independent traditions presuppose a common pre-Massoretic ancient alternative reading.

Az ugariti szövegek 1928-as felfedezése hatalmas szenzáció volt az 20. század első felében. Nemcsak egy nyugat-sémi kultúra írásos, szellemi örökségét fedezték fel Rasz Samra törmelékei alatt, hanem a vallásos szövegek istennevei a legnagyobb mértékig megegyeztek az ÓSZ-ben Jhwh mellett olvasható istennevekkel. Az ÓSZ-ből ismert „kánaáni” istenek, hirtelen megelevenedtek mítoszok, eposzok, rituálék és más kultikus szövegek ékírásos agyagtábláin. Nem maradhatott el a tudományos ováció, amely röviddel a felfedezés után Mezopotámia helyett Ugarit felé fordította figyelmét. Ebben az időben olyan munkák születtek, amelyek nagyon sokszor az ószövetségi igehelyeket ugariti idézetekkel magyarázták, ugariti szövegek kontextusába helyezték azokat. Ilyen volt pl. a háromkötetes Ras Shamra Parallels, Kuhnigk Nordwestsemitische Studien zum Hoseabuch című könyve, vagy éppen Dahood zsoltárkommentárja a The Anchor Bible sorozatban. Az ellenállás sem maradhatott el.

This article discusses the MT of Isa 33,12 and argues that the verse line "the nations will be burned to lime (שִׂיד)" is difficult in its context and distorts the parallelism, describing the fall of the enemy of Judah with the help of plant-imagery. Although Am 2,1 is often mentioned in connection with Isa 33,12, closer analysis shows that there are differences between the two texts. It is suggested that the LXX should be followed here, which goes back to a Hebrew text reading שָׂדַי, "field", "(agricultural) land" instead of שִׂיד, "lime". This emendation (metathesis) is most likely also supported by the independent tradition of the Targum (ניר, "field, land (to be ploughed)" < נור). The metaphor of burning field not only fits its present context well, but it has biblical parallels and it is supported by agricultural customs known from the Near East.

A Dávid és Góliát-elbeszélés ókori szövegtanúi között nagy eltérések vannak, ti. a Codex Vaticanus (LXXB) egy jóval rövidebb tudósítást tartalmaz Góliát legyőzéséről. A 12–31; 41; 48b; 50; 55–58 versek hiányoznak a LXXB 17. fejezetéből, melyeket csak a masszoréta szöveg (MSZ) tartalmaz: . Ezzel kapcsolatosan felmerül a kérdés: melyik a régebbi olvasat? Hogyan és miért jön létre ekkora eltérés? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ, és közöl egy új magyarázati lehetőséget.

This paper was my MA thesis, and its topic is the reception of the teaching of the Church Fathers concerning the baptism in the 1559 edition of John Calvin’s Institutes. In this thesis, I try to unfold some of the factors that determined the way Calvin used the writings of the Church Fathers in formulating his doctrine of baptism. After presenting the patristic quotations related to the ‘theoretical’ theology of baptism, I will present the quotations and references that are related rather to the practice of baptism. Here I analyse the references regarding the doctrine of baptism coming from the Donatists, the problematic of emergency baptism and women’s right to baptize. Finally, I will present the references from Inst IV 16, dealing with infant baptism. In the last chapter of this study, I will try to summarize the conclusions of the research. I hope the reader will have a clearer image on Calvin’s use of the Church Fathers’ theological heritage on baptism in the Institutes.

This paper is an expanded and somewhat more elaborated version of an earlier study in which I tried to give a general overview on the word-usage concerning the passion of Jesus Christ in the early Christian creeds. The purpose of this short paper is in part to give a comparative presentation of the sufferings of Lord Jesus Christ in the Western Creeds, and in part I also try to define the role of mentioning the name of Pontius Pilatus in them.

This paper presents the doctrine on baptism in the Haereticarum fabularum compendium of Theodoret of Cyrus. From this presentation we learn that Theodoret presents in this work a multi-contextual image of the “all-holy” baptism. The divine origin of the sacrament determined Theodoret to offer it a special place within his theological system. This special place is expressed through the setting of the chapter concerning baptism as well: it is put between the soteriological Christology and the chapters concerning Theodoret’s eschatology, the latter being an introduction to the ethical chapters.

Theis paper analyses the concept of “imago Dei” based on the 6th answer of the Heidelberg Catechism. I chose this topic as it is one of the most controversial questions of systematic theology. If one browses through the dogmatic and ethical works written from the earliest period of Christianity to the most recent times, they will find a large variety of answers. All of these attempt to explain what the writer of Genesis meant by the expression na‘aśęh ’ ādām beṣalmenu kidemutenu. The Heidelberg Catechism deals with this topic in the 6th answer where the authors attested that God did not create the first human being godless and malicious. After stating that as a matter of fact, God created man according to his own image and likeness, the Catechism explains the term imago Dei in a twofold way: first, it seeks to define the inner content of the image and similitude of God, and secondly it expands upon the purpose of man given by God as the image of his creator within the creation.

The paper presents some aspects of the theological science which I considered important for the permanent renewal of doing theology in the Hungarian Reformed Church of Transylvania. I hope I made it clear through this paper that doing theology means also the shaping of a new life (both of the one doing theology and their readers), which is conceived and developing in the safety of the living-space of the New Covenant through Jesus, i.e., the Kingdom of God, which came near us. This new life, i.e., the “Kingdom-membership” implies also new understanding: a new understanding not only of the whole life but of the interpretation or definition of the essence of theological science as well.

Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet újszövetséges professzora 2021. november 13-án töltötte a 65. életévét. A tiszteletére megjelent könyv 43 szerző tanulmányát tartalmazza. A kötet szerzői több szálon kötődnek az ünnepelthez: jelenlegi kollégák és egykori kollégák, testvérintézmények tanárai, tanítványok, barátok. Az itt megjelenített tanulmányok tartalmilag érintik a biblicum, a rendszeres teológia, a gyakorlati teológia, az egyháztörténet, a művészettörténet és művelődéstörténet területeit.

Nebukadneccar egyik terjedelmesebb felirata a brisai sziklafelirat, az észak-libánoni térségből. A tanulmány ennek a feliratnak az akkád nyelven írt verzióját és annak magyar fordítását tartalmazza, bevezetővel és mindenekelőtt az Ószövetség olvasóit szem előtt tartó jegyzetanyaggal. A brisai felirat egyrészt a babiloni fogság előtti korszak története, másrészt általában a bibliai történetírás és szellemtörténet szempontjából is fontos kordokumentum. A felirat helyenként reflektál az Újbabiloni Birodalom nyugati térséggel kapcsolatos ténykedéseire és politikájára is.

Az ember az Istennel való együtt járásában létezik („létrejön”, pontosabban identitása ebben „jön létre”), következésképpen mind a lelkigondozó, mind a gondozottja identitása is, antropológiai értelemben (mint szerény kalauz / kísérő a klienssel való együtt-haladása sajátos történetében), e dinamikus reláció kontextusában valósul meg, azaz létezik, és abszolút értelemben ezt nevezhetjük terápiának, illetve bármilyen legitim lelkigondozói intervenció sajátos útjának és a lelki „egészség” teológiailag indokolt helyreállításának (azaz Istenképűségünk eszkatológiailag anticipált helyreállításának). A kliens gyógyulása ugyanígy „jön létre” és válik apró emberi története részévé az „Isten nagy történetének”, és ezzel mintegy a szabadulástörténetnek konkrét részesévé.

A csodaelbeszélések a mindenkori gyülekezetek életében szólaltak meg, az adott kor történelmi keretei között, a teljes evangélium, kor, ha-tások és Biblia összefüggésében. A gyülekezetek megértési folyamata épített a keresztyén közösség hitfelfogására, krisztológiájára és teológiai gondolkodására, az átélt tapasztalatokra, és reménységére. Az elvégzett tárgyalás megmutatta, hogy a történeti kutatás eredményei az új hermeneutikai felismerések között és az új írásértelmezési szempontok által is hasznosíthatóak, és felhasználásuk nélkülözhetetlen a tudományos igénnyel végzett teológiai munkában, amely az igehirdetés szolgálatában áll.

Jelen tanulmányban arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi a záróevangélium liturgiatörténeti háttere, és mi az evangélikus liturgiában betöltött szerepe és teológiai jelentése.

Jeromos – Szent Jeromos, teljes nevén latinul: Sophronius Eusebius Hieronymus (Ιερώνυμος) (347–419/20) műveltségét a család, a korabeli római társadalom, a római tanulmányok, majd a kutató-könyvkereső útjai, a szerzetesközösségek-ben szerzett tapasztalatai, valamint a barátaival és ellenségeivel folytatott levelezése és polémiái határozzák meg. Életében, érzelemvilágában a görög, latin, héber, arám, szír nyelvi kultúra, valamint a pogány és a keresztény kultúra ötvöződik, vagy éppen küzd egymással. Mivel Afrikát, Hispániát és Britanniát leszámítva csaknem az egész Római Birodalmat bejárta, önmagában ötvözte a különböző kultúrákat. De életmód tekintetében is nagy tapasztalatokkal rendelkezett, meg-ismerte a pogány Róma, a filozófus Athén, a teológiai viták központjának számító Konstantinápoly és a különböző remeték és szerzetesek világát Galliától Szíriáig, Palesztinától Egyiptomig.

Az 1560-as évek közepe táján és a második felében volt némi nyugodt időszak Szegedi életében, amikor alaposabban foglalkozhatott tudományos művei megírásával. A Locit is ekkor fejezhette be. És talán ekkor
fejezte be a másik terjedelmesebb munkáját is, amelyet alább ismertetünk: Tabulae analyticae, quibus exemplar illud sanorum sermonum de fide, charitate, et patientia, quid olim Prophetae, Evangelistae, Apostoli literis memoriaeque mandaverunt, fideliter declaratur.

Az alábbi repertórium rövid, de számunkra meghatározó időszakot ölel fel. Köszönhetően az időközben kiépülő intézeteknek, jó kezdeményezéseknek, lelkes fiatal kutatók és restaurátorok munkájának, ma tisztábban látunk, mint három évtizeddel korábban. Nyitva áll a folytatás lehetősége, és ennek eredményeként az első fél évszázadban épített, majd újra felfedezett hangszerörökségünk további növekedése várható.

Ez a tanulmány a Gal 3,6 és Gal 3,8 szövegének elemzését tartalmazza, az ószövetségi idézetek fényében.

A vallás nem megoldás. A vallás a probléma maga! – hangzik korunk vallás-kritikájának tenorja, amely világunk, s benne életünk, szabadságunk és békességünk veszélyeztetettségét és fenyegetettségét a fundamentalista vallási meggyőződés számlájára írja. Valóban, egyrészt nem kevés azon megnyilvánulások száma, amelyekben félelem tükröződik a vallásokkal, különösen az iszlám fundamentalizmussal szemben, amely egy isteni vagy vallási tekintély nevében abszolút engedelmességet és alávetettséget követel, s ennek eléréséhez az erőszak alkalmazásától sem riad vissza. De már az újkori vallási fundamentalizmus előtt is közkedvelt narratíva volt, hogy a vallás és politika szimbiózisa, illetve a reformáció által kiváltott konfesszionális ellentétek és brutális vallásháborúk csak pusztulást és romokat hagytak maguk után az öreg kontinens társadalmaiban.

Az úrvacsora parancsának végrehajtása nem passzív részvétel, vagy újra el-mondott, elismételt szöveg. Az úrvacsora nem egy tan illusztrációja. Nemcsak gondolati kapcsolatba kerülünk Krisztussal, hanem lényegi és valóságos kapcsolatba. Nemcsak rá gondolunk, hanem arra is, hogy a Szentlélek által belénk költözik. Ez a jele és záloga annak, amit ő itt és most tesz, hogy valóságosan közöttünk van. Nem tanról van szó, hanem arról az örök életről, amelyet Krisztustól kapok kereszthalála által.