Repozitórium index

A Magyar Református Egyház közös zsinata 2017. június 24-én tartotta újabb ünnepi ülését a debreceni református Nagytemplomban a reformáció 500. és A Második Helvét Hitvallás elfogadásának 450. évfordulója alkalmából.

Lelki, szellemi szempontból is kemény, megpróbáló, megtévesztő időket élünk. Az értelem és értékvesztés korát, a nagy szabadságnak mondott modern rabszolgaság korszakát. Ma nagyon kemény szellemi harc folyik a világban. Mert szabadság politikai korrektségére hivatkozva Istenről szólni szinte bűntény, szinte tiltott. De és ma nem azoktól tartok, akik őt tagadják nyíltan, bátran, lelkesen, gúnyosan, mert az látható, az értelmezhető: van ellenfél, lehet érvelni, lehet harcolni. Sokkal inkább a mai spirituális kotyvalék a veszély, a Huxley-féle emberközpontú vallás. Ugyanaz a gnosztikus, szinkretista jelenség modern formanyelven, a szabadság eszményébe burkolva: minden konstruktum Isten, amit te akarsz, amibe te hiszel. Nekünk továbbra is egyetlen világos utunk marad: a reformátori kereszt útja – mai formanyelven.

Milyen üzenete van a Jézus samáriai asszonnyal való találkozásának a különböző egyházak közötti viszony tekintetében? Mindenekelőtt az, hogy mernünk kell nyitni, és nyitottaknak kell lennünk egymás irányában. Jézus példaként állítja elénk a maga nyitottságát. Ő kezdeményezi ezt a nyitást. Túlteszi magát azon a megrögzött és már magától értetődő tradíción, hogy az izraelita akkor igaz, ha elkülönül a samaritánustól, és nem vállal közösséget vele.

Solomon Zeitlin zsidó történész egyik tanulmányában azt próbálja bizonyítani, hogy a fogság utáni időszakban az álmok kezdték elveszíteni előrejelző funkciójukat. Megjegyzi, hogy már Ézsaiás sem tartotta az álmokat isteni eredetűeknek, és inkább afelé hajlott, hogy azok az ember gondolatainak és vágyainak visszatükröződései; ilyenformán a próféta Sigmund Freud előfutárának tekinthető. Később, a tannaita korban a rabbik már nem a jövendőt jó- solták meg az álmokból, hanem egyszerűen csak magyarázták azokat.

Hollandia hírneves fiának romániai és magyarországi látogatásáról kevesen tudnak. A közbeszédben csupán annyi ismert, hogy a teológiában a professzorságig, a politikában pedig a miniszterelnökségig vitte. Így hát egyháztörténet-írásunk adósságai közé tartozik annak felmérése is, hogy milyen volt Abraham Kuyper teológiai tanításának elterjedése a Kárpát-medencében, s főleg annak a magyar recepciója az első és második világháborút követő időszakban.

A hatalom (exúsziá) fogalma gyakran előfordul az Újszövetségben, és legalább négy vonatkozása van. Először is a hatalom döntési szabadságot vagy cselekvési jogot jelent minden gátló körülmény nélkül. Minden ilyen hatalom Istennel kezdődik, és Istentől ered, mert „nincs hatalom mástól, mint Istentől” (Róm 13,1). A hívőknek joguk van Isten gyermekeivé válni (Jn 1,12), és szabadságuk van a törvényre nézve (1Kor 8,9). Jóllehet a hatalom értéktelen az azt érvénybe léptető erő nélkül, árnyalatnyi különbséget kell tennünk a két fogalom között. A hatalom első értelmezése tehát elkülöníthető az erőtől, és elsődlegesen előjogra, kiváltságra utal.

Makkai Sándor írásaiból, a róla szóló méltatásokból egy újítani kész, nagyszerű és merész lelket ismerünk meg. Azok az irányelvek és programok, amelyeket közel egy évszázada fogalmazott meg, ma is újszerűen, frissen, egészen közelről hatnak, de mindaz a sok ötlet és terv, amely megszületett benne, ma sem valósult meg igazán. Maga Makkai Sándor is sokat tett azért, hogy beszédei, tanulmányai, prédikációi, programadásai, célkitűzései ne csak szavak maradjanak. Az új nemzeti-történelmi helyzethez nemcsak megírta a „magunk revíziója” égető szükségességét, hanem revízió elé állította önmagát is, s újra és újra visszanyúlt a tiszta Kijelentésig, a Szentírásig. Így a „revízió” Makkainál az önmagunkkal való szembenézést jelenti, vagyis azt, hogy életünket gyökereiből kell megújítanunk, nem pedig azt a határok visszaállítását, de még az ígért jogok érvényesítését sem, amelyekről az erdélyi magyarság évtizedekig nem mondott le.

A Szentírás viszonylag gyakran beszél a halálról, a halottak állapotáról az alvás képével. Mi több, valahányszor az Újszövetség kifejezetten a Krisztusban hívők vagy az ószövetségi kegyesek haláláról beszél, következetesen az alvás képét használja. Ez a kép viszont nem használatos a kívülállókkal vagy a súlyosan vétkező, „halálos” bűnt elkövető hívőkkel kapcsolatban. Kálvin is megjegyezte, hogy az aludni ige általánosan használt kép ott, ahol a Szentírás a halálról beszél, ő maga azonban kissé idegenkedett a kifejezéstől, mivel az a korban „terhelt” volt, ugyanis az anabaptisták számára éppen az aludni ige ilyen bibliai használata jelentette az egyik érvet arra nézve, hogy a lélek öntudatlan állapotban marad a feltámadásig, azaz a halál pillanatában gyakorlatilag a testtel együtt elpusztul.

A tanintézmény a századforduló éveiben szervezett előadásai a diákok esztétikai nevelésén túl a város, a környék ízlésformálásához járultak hozzá. A politikai, egyházi főméltóságok, iskolatámogatók, írók és költők születésének vagy halálának évfordulóin szervezett ünnepségek, a zabolai emléktábla, valamint a tanintézmény zászlójának avatására kitalált ünnepi forgatókönyvek a kor társadalmi életének meghatározó elemei maradtak.

A bibliahamisítók: Miként vezetnek félre minket az igazságot illetően (Die Bibelfälscher. Wie wir um die Wahrheit betrogen werden) című könyvében Klaus Berger az Újszövetség történetkritikai módszerrel végzett egzegézisét bírálja. Bár polémiában sok mindent kifogásolhatunk, könyve mégis figyelemre méltó, és teológiai törekvését/szándékát komolyan kell vennünk.

A Magyar Patrisztikai Társaság Elnöksége 2017-ben a Társaság XVII. éves konferenciájának vezértémáját a reformáció 500. évfordulója alkalmából az egyházatyák munkásságának kora újkori hatásában, recepciójában adta meg, a reformáció és az ellenreformáció korára egyaránt vonatkozóan. A témakiírás több szempontból is érdekes és fontos, de a patrisztikus kutatások horizontjáról mindenekelőtt azért, mert felhívja a figyelmet arra a jelentős szerepre, amelyet az   ókeresztény   szerzők   (elsősorban   a   latin   nyelvűek,   mint   Tertullianus,   Jeromos,   vagy Ágoston, de  a  keleti   atyák   is,   mint   például  Baszileiosz,  vagy   Aranyszájú   János)   művei játszottak a reformátorok  műveltségében, teológiájuk, gondolkodásuk  alakulásában,  és  az ennek szélesebb kontextusaként jelen lévő humanista műveltségben és filológiai-könyvkiadói gyakorlatban.

A tanulmány a 2002-2013 közötti időszak erdélyi protestáns biblikus irodalom bibliográfiai anyagát összesíti egy rövid bevezetéssel.

Ez a téma és kérdésfelvetés korántsem új keletű – egyébként mi az, ami még annak számíthat a mai teológiában? Az egyház- és teológiatörténet során, amióta az Ószövetség bekerült a képbe, sokan és sokféle módon keresték már a választ a fenti kérdésre, és ezek eredménye számtalan könyvben és tanulmányban áll előttünk. Mindeközben azonban szakmai fórumokon, teológiai vitákban, gyülekezetekben, baráti beszélgetésekben, egyházi sajtóban, elektronikus levelezőlistákon megjelenő Ószövetséggel kapcsolatos negatív megnyilvánulások jelzik azt, hogy bár a téma nem újszerű, mégis igen aktuális marad.