Repozitórium index

Kovács Kálmán Árpád (Budapest) a történelemtudomány doktora, a VERITAS Történetkutató Intézet dualizmus kori kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Kutatási területe az újabb kori (1711 utáni) magyarországi egyházpolitikai rendszerek története, mint az egyháztörténet politika- és társadalomtörténeti megközelítése, valamint az ember-környezet viszony kultúrtörténete

A belmisszió problémakörének hátterében a 19. századi szekularizálódás és laicizálódás folyamata áll. Teológiailag a protestáns egyházak egyáltalán nem adtak egységes választ erre a folyamatra, később pedig a modernitás és a polgárosodás kihívásaira. Aliberális teológusok a bajok okát abban látták, hogy a prédikációk nem a kor szellemi és tudományos színvonalán szólítják meg a hallgatóságot, az egyházi intézmények és a szervezet gyengeségei pedig elidegenítik az embereket a templomtól. A liberális teológia az erkölcsöt állította a középpontba, elavultnak minősítette és elutasította a magyarországi puritanizmus és a pietizmus teológiai örökségét, végső soron azonban – mint az a 19–20. század fordulójára nyilvánvalóan kiderült – az általános laicizálódáson csak rontott.

A reformkorban Magyarország számos iskolájára jellemző volt az, hogy egy-egy tanév önképzőköri munkáját a diákok felnőttek bevonásával kötetbe tömörítették, és nyomtatott formában közzétették. Ez a fajta olvasóközönség-kialakítási szándék foglalkoztatta a nagyenyedi diákokat is. Dolgozatomban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium reformkori önképzőkörének irodalmi termését elemzem. Virágkosár címmel három diák-önképzőköri gyűjtemény jelent meg az 1835, 1836 és 1837-es tanévekben. A kötetek szemléletváltás eredményeként jöhettek létre: megjelenésüket a felvilágosodás korabeli iskolareform, illetve olyan pedagógusok munkássága készítette elő, akik az anyanyelvhasználatot támogatták.

Hegyi Ádám a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója. Felsőfokú tanulmányait a Szegedi tudományegyetemen (2000) és az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen (2011) végezte. Kutatási területe: kora újkori egyetemi kiadványok története. A Békési Református Egyházmegye művelődéstörténete a 18. században. Református olvasmányműveltség a 18. században: könyvkötő lelkészek, a könyvlopás története, egyetemi diákok olvasmányélményei, vallásellenes és vallásvédő olvasmányok elterjedése Magyarországon. Svájci–magyar kulturális kapcsolatok a 18. században.

Szabó Emília (Barót, 1988) a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium református tagozatán végezte a líceumot, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar–német szakán tanult tovább (2007–2011). Az alapképzést követően tanítani kezdett: előbb Torockón (2011–2012), majd 2012-től a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Líceum tanáraként. A kolozsvári BBTE magyar szakán védte meg mesterképzős dolgozatát 2014-ben (Pápai Páriz Ferenc: Izsák és Rebeka házassága), 2016-tól doktori képzést folytat ugyanott, kutatási témája Erdélyi nevelési tradíciók: Buczy Emil példája.

Fopkje Ruchama van de Beek (Utrecht, 1971). Teológiai tanulmányait 1989 és 1997 között Leidenben, Kolozsváron és Utrechtben végezte. Az amszterdami Vrije Universiteit doktorandusza. Kutatási területe az ortodox és református szóteriológia. Másfél évig Kamperlandban volt segédlelkész, utána öt évet a GZB (Református Missziói Szövetség) holland irodájában dolgozott. 2005–2011 között a kolozsvári protestáns teológián tanított, utána másfél évet Kerk in Actienél (a holland Protestáns Egyház missziói osztálya) dolgozott. Jelenleg az NZR (Hollandiai Missziói Tanács) munkatársa.

Feiszt György (Budapest, 1950) szombathelyi történész, levéltáros. Iskoláit a győri bencés gimnáziumban és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. 1973 óta a Vas Megyei Levéltár levéltárosa, majd főlevéltáros, igazgatóhelyettes. Tagja a VEAB Településtörténeti munkabizottságának, a Magyar Levéltárosok Egyesületének. Az Acta Savariensia sorozat szerkesztője. Kutatási területe a középkori magyar várostörténet, családtörténet, címer- és pecséttan, valamint Szombathely város kultúrtörténete.

Gróf László Szombathelyen született. Iskoláit Sárvárott, Szombathelyen és Budapesten végezte. Katonaéveit a honvéd térképészet kötelékében töltötte. Diplomáját summa cum laude szerezte az oxfordi egyetemen. Angliába kerülve gyűjteni kezdte a történelmi Magyarország régi, 16–19. századból származó térképeit, megalapítva a Carta Hungarica térképgyűjteményt. Ebből 1987-ben ősei városának, Sárvárnak egy több mint félszáz lapból álló, a magyar kartográfia történetét bemutató térképgyűjteményt, valamint Luigi Ferdinando Marsigli 1741-ből származó nagyméretű Duna-atlaszát adományozott, mely az ottani Nádasdy-várban tekinthető meg állandó kiállításon. Abraham Ortelius Theatrum Orbis Terrarum atlaszaiban 1570 és 1612 között megjelent, 111 lapból álló Magyarország és Erdély térképgyűjteménye az Országos Széchényi Könyvtár térképtárába került. Több könyve és számos tanulmánya jelent meg mind a magyar, mind az angol kartográfia, helytörténet és a filatélia területén.

Bálint Emese történészként szerzett doktori fokozatot a Közép-európai Egyetemen (CEU, 2009). Doktori disszertációjában a kora újkori társadalmi szabályozás intézményeit vizsgálta. Kutatásait a Warwick Egyetemen, a velencei Ca’ Foscariban végezte. A firenzei Európai Egyetemi Intézetben posztdoktori kutatóként a reformáció korabeli vallási kisebbségek vándorlásait, és ezen keresztül a technológia terjedését kutatja. Fontosabb tanulmányai is ezekben a témákban jelentek meg magyar és angol nyelvű szerkesztett kötetekben, illetve rangos külföldi folyóiratokban.

Verók Attila (Orosháza, 1975) – tanszékvezető habilitált egyetemi docens. Egyetemi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte történelem, magyar nyelv és irodalom, könyvtár (régi könyves), ill. magyar őstörténet szakokon. PhD-fokozatát 2008-ban szerezte meg a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában a brassói szász Martin Schmeizel (1679–1747) életművének feldolgozásával. A habilitációs fokozatot 2018-ban a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájában ítélték oda számára a 17– 18. századi hallei–magyar kulturális kapcsolatok történetének kutatásáért. Jelenleg az egri Eszterházy Károly Egyetemen a Kulturális Örökség és Művelődéstörténet Tanszék vezetője. Kutatási területei: a Kárpát-medence, különösen Erdély művelődéstörténete a kora újkorban, az erdélyi szászok könyves műveltsége (16–18. sz.), peregrinációtörténet.

Ana Dumitran 1969-ben született. 1994-től a mai napig a Gyulafehérvári Megyei Múzeum vezető muzeográfusa. Muzeológusként a gyulafehérvári ekkleziasztikai jellegű ikonmúzeum tervének és múzeumának (Muzeikon) megálmodója, kivitelezője és jelenlegi igazgatója. 2003-től a történelemtudományok doktora. Kutatási témája az erdélyi románok közötti 16–17. századi reformáció, amelynek két jelentős monográfiát és számos tanulmányt is szentelt. A 18–19. századi román ortodox egyházi festészet, ikonográfia jelentős romániai szakembere.

Czinke Zsolt (Királyhelmec, 1976) református lelkipásztor, könyvtáros. 1994-ben érettségizett a Nagykaposi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban. 1994–1999 között a komáromi Calvin J. Teológiai Akadémia hallgatója, teológiai oklevelet a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán szerzett. 1999–2000 között a budapesti Országos Széchényi Könyvtár könyvtár szakos hallgatója, 1999-től a Calvin J. Teológiai Akadémia könyvtárosa. 2000-től Bátorkeszi lelkipásztora, 2015-től a Komáromi Református Egyházmegye lelkészi főjegyzője. A Teológiai Fórum szerkesztőbizottságának tagja. Jelenleg a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán PhD-hallgató. Kutatási területe a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház története, ezen belül az egyház sajtótörténete különös tekintettel a két világháború közötti időszakra. Nős, négy gyermek édesapja.

Somogyi Alfréd (Losonc, 1970). Iskoláit Füleken végezte, és 1988-ban itt érettségizett a helyi magyar gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait Pozsonyban, a Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán kezdte magyar–történelem szakon. Majd 1991-től szerkesztőként dolgozott a Szlovák Rádió Magyar Főszerkesztőségében. 1992-től a Duna Televízió pozsonyi tudósítója, 1995-től belső munkatársként külpolitikai szerkesztő, majd vezető szerkesztő. Közben 1994-től a komáromi Calvin J. Teológiai Akadémián végezte teológiai tanulmányait, s 2000-ben lépett lelkészi szolgálatba. Magiszteri vizsgáját a Selye János Egyetem Református Teológiai Karán tette le, majd itt szerezte meg 2008-ban a teológiai doktora címet (ThDr.), s 2010-ben védte meg PhD-disszertációját. Jelenleg a Selye János Egyetem Református Teológiai Karának oktatója, a Történeti Tudományok Tanszékének vezetője, a kar dékánhelyettese.

Jánosi Csongor a Bukaresti Egyetem Kutatóintézetének munkatársa, az MTA BTK Történettudományi Intézet egykori posztdoktor kutatója. Teológiai doktori fokozatát a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán szerezte. Társszerzője A református egyház Romániában a kommunista rendszer első felében. Tanulmányok és dokumentumok (L’Harmattan Kiadó, Budapest 2011) című kötetnek. Ezen túlmenően több mint 30 tanulmányt közölt különböző hazai és külföldi szakfolyóiratokban és kötetekben. Kutatási területe a kollektivizálás, 1956–1966 közötti erdélyi koncepciós perek, az 1950-es és 1960-as évek református egyház története, 1945–1989 közötti román–magyar belügyi és állambiztonsági kapcsolatok, az erdélyi magyar arisztokrácia, illetve az erdélyi magyar kulturális disszidencia a kommunista rendszerben.

Ezen tanulmány azoknak a 16–17. századi református énekeknek a történetét vizsgálja, amelyek az újabb énekeskönyv-kiadásokból kimaradtak, de közben a nép nem hagyta feledésbe merülni, hanem továbbra is fenntartotta, megőrizte és különböző formákban átörökítette. A rövid történeti és fogalmi vizsgálódás után tanulmányom egy konkrét népi dallamot és annak elemzését mutatja be.

Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa az erdélyi nemesség körében a 18-ik század folyamán végbement felekezetváltásokat. Ahhoz, hogy e felekezetváltások mértékét és súlyát megértsük, alapos kutatásra van szükség. Mivel ez eléggé személyes és kényes téma volt és maradt napjainkban is, a történészek igyekeztek mellőzni ezt a kérdést, vagy megelégedtek a korábbi nézetek átvételével anélkül, hogy alapos és mélyreható kutatást végeztek volna. Erdély történelmével foglalkozó, átfogó jellegű művek alig tárgyalják ezt a kérdést, annak mélységeit és következményeit nem tárják fel. Ugyanez elmondható a különböző protestáns egyháztörténeti műveikről is. A protestáns felekezetek történetét feldolgozó művek ugyan „elpanaszolják” az elszenvedett sérelmeket, legtöbb esetben felnagyítva vagy torzítva ismertetik a „veszteségeket”. A katolikus egyháztörténet kerüli a témát, a nagy, átfogó jellegű egyháztörténeti művekben alig történik említés róla.

A külföldet megjárt lelkészek közül többen vezethettek valamiféle naplót vagy album amicorumot, de példájukon felbuzdulva bizonyára domidoctus társaikban is megszülethetett az igény, hogy életük jelentősebb történéseit írásban is megörökítsék a következő nemzedékek számára. Jelen tanulmányban egy ilyen „ismeretlen”, neve alapján székelyföldi gyökerekkel rendelkező, s onnan a németalföldi akadémiai kitérővel végül a Szilágyságba került, s haláláig itt fungáló prédikátor, Ikafalvi B. János életére vonatkozó adatokat ismertetem a rendelkezésre álló szerény forrásanyag alapján.

A 17. század utolsó, a 18. század első negyedének kiemelkedő alakjai közé tartozik Homoródszentmártoni Bíró Sámuel (1665–1721). Az erdélyi művelődés- gazdaság- és politikatörténetben is jelentős szerepet vállaló Bíró Sámuelt elsősorban Hídvégi Mikó Ferenc históriájának folytatójaként tartja számon a történettudomány. A magyar unitáriusok első főgondnokukat és az egyház nemes lelkű patrónusát tisztelik személyében.

18. század erdélyi református teológiatörténetének utolsó jelentősebb eseménye az Endemann-per volt. Jelentősége abban áll, hogy ez volt az utolsó tanfegyelmi kivizsgálás, amely a református hitvallások érintetlenségét és tisztaságát kívánta védelmezni a felvilágosult, racionális ortodoxiával szemben. Éppen ezért furcsa az, hogy a per történetével kevesen foglalkoztak, valahogy elkerülte a kutatók figyelmét.

A kora újkori értelmiségiek szellemi arculatáról sokat elárul könyvtáruk szerkezete. Ezért kezdte el a szegedi művelődéstörténeti műhely még az 1980-as években az intézményi és magánkönyvtárak 1750 előtti jegyzékeinek gyűjtését és közlését. A Kárpát-medence Kora Újkori Könyvtárai sorozat kötetei pedig ezen jegyzékek alapján dolgozzák fel analitikusan néhány magánkönyvtár állományát, próbálják feloldani a jegyzékek tételeit. Az erdélyi szász Gustav Gündisch is hasonlóképpen rekonstruálta néhány német ajkú értelmiségi könyvtárát. Nehezebb a dolgunk azon értelmiségiek esetében, akiknek könyvtáráról nem maradt fenn jegyzék. Sajnos a 16–17. századi erdélyi egyház- és művelődéstörténet legnagyobb alakjai (Heltai Gáspár, Dávid Ferenc, Tordai Sándor András, Apácai Csere János, Szenci Molnár Albert stb.) esetében ezzel a helyzettel állunk szemben. Az ő könyvtárukat csupán autopszia útján lehet rekonstruálni.

Tofeus Mihály erdélyi református püspök könyvtárának rekonstrukciója, feldolgozása jelenleg folyamatban van. Halála után könyveiről jegyzék készült, a köteteket aukcióra is bocsáthatták. Könyveinek fennmaradt részét ma erdélyi és magyarországi könyvtárak őrzik. Korának egyik legnagyobb lelkészi könyvtárát birtokolta. Köteteiben nagyon sok lapszéli bejegyzést hagyott hátra, amelyekből képet kaphatunk olvasmányműveltségéről és teológiai jártasságáról. Jelen tanulmányban a nagyenyedi Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárban található kolligátumkötetét mutatjuk be.

A 18. századi református kollégiumi éneklés sajátos szerepet töltött be a magyar dal- és kórusirodalom történetének alakulásában. Bár az énektanításra és a zenei ismeretek elsajátítására már korábban is nagy hangsúlyt fektettek ezekben az iskolákban, mégis a 17. századi énekkarok megszervezésével, majd a Maróthi György által bevezetett többszólamú zsoltárénekléssel, az 1743-ban megjelentett Goudimel-féle négyszólamú zsoltároskönyv kiadásával új irányt vett az egyházi, ugyanakkor a világi magyar zenei élet is.

A reformáció ötszáz éves jubileumát övező nagyszabású emlékünnepélyek során gyakran elhangzott az a megállapítás, hogy ez az első olyan jellegű évforduló, amely az ökumené jegyében zajlott: a történelmi egyházak együtt idézték meg a reformáció kezdetét, a wittenbergi tézisek kibocsátását, és ugyanekkor az egyházzal együtt emlékezett a politikum is. Belelapozva a jubileumi ünnepségek történeti összefoglalóiba, végigkísérhetjük, hogy az adott korszakok vallási és politikai viszonyai milyen hatást gyakoroltak az egyes centenáriumi ünnepségekre. Az első ünneplő évszázadokban a nyomtatásban megjelenő ünnepi kiadványokat az erőteljes felekezetközi (protestáns-katolikus) polémia jellemezte.

A Református Szemle 1943-ban, a 365. oldalon közli az Igazgatótanács 6750/1943. Körlevelét, amelyet a II. ügyosztály bocsátott ki, aláírója Vásárhelyi János püspök és Almási Samu előadótanácsos volt. A körlevelet, mivelhogy rendkívül fontos a továbbiakra nézve, a maga teljességében közöljük.

A családrekonstitúció módszerét használó mikroregionális történeti kutatás tehát, a 18–19. század időszakára és az állami anyakönyvezés előtti időszak anyakönyvi adathalmazaira összpontosít és teszi alkalmassá a történeti demográfiai vizsgálatra.

Romániában egy teljes évtizedet kellett arra várni, hogy az 1989-es rendszerváltást követően a társadalmi nyilvánosság számára is elérhetővé váljanak az állambiztonsági szervek politikai jellegű, titkosszolgálati tevékenységből származó iratgyűjteményei. A politikai rendőrség (Szekuritáté) archívumaihoz való hozzáférést Romániában az 1999. december 7-én elfogadott és a Hivatalos Közlönyben december 9-én megjelentetett 187/1999-es számú törvény tette lehetővé.

2012. áprilisában lehetőségem nyílt találkozni „Bapóka bácsival”, a 85 éves Bükkös János ajtoni lakossal. Találkozásunk elsődleges célja nem a második világháború eseményeinek felidézése volt, de az idős ember személyes érintettsége miatt rövidesen mégis arra terelődött a szó, és megtudtam: azon román állampolgárok közé tartozik, akiket 1944 őszén nemzetiségük miatt háborús bűnösök módjára hurcoltak lágerbe, ő pedig onnan két hónap múlva kalandos úton szabadult. Ez a beszélgetés adta a 2012–2015 között három éven át végzett kutatás ötletét, tudniillik, hogy az utolsó pillanatban megszólítsam azokat, akik a hasonló traumákat elszenvedők közül akkor még életben voltak, és rögzítsem vallomásaikat.