Repozitórium index

Luther a reformáció hajnalán, még szerzetesi bűntudatával küszködve, az alázatot az önleértékeléssel mosta össze, de már megsejti a mirifica commutatio, a reformátorok műveiben később oly markánsan visszaköszönő ún. „csodálatos csere” titkát. Ez a folyamat a leveleiben is kimutatható, hisz az érzékelés szünesztéziás együttesében a saját Istenfiúság-tudának magas önértékeléshez vezető bizonyosságának felismerése készíti elő azt a teológiai utat, ami a theologia crucis gyönyörű és krisztálytiszta látásához vezet – a megújulás, a reformáció potenciálja mintegy „hallótávolságán” belülre kerül. A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten Igéjéből – ezt a páli dictumot megértve ismeri fel, hogy a csodálatos cserében Isten fülére válthatjuk le saját bizonytalan hallásunk, hogy cserébe nemcsak őt, de egymást is végre hallhassuk és befogadjuk.

Heidelbergi bukását követően (1622. szeptember 6.) a magyar és erdélyi protestáns diákok közvetlenül az Északi-Németalföldre indultak, hogy ott folytassák tanulmányaikat a holland egyetemeken – különösen filozófia, teológia és orvostudomány terén. Így az első diákcsoport 1623 augusztusának végén érkezett meg Franekerbe, egy frízföldi kisvárosba. 1811-ig, amikor a helyi fríz egyetemet bezárták, több mint 1200 magyar diákot jegyeztek be a Franekeri Album Studiosorumba, ami jelentősen nagyobb szám, mint bárhol máshol a Hollandiában. Jelenlegi ismereteink szerint legalább tíz magyar diák meghalt és eltemették őket Franekerben. Közülük kilencet az egyetem helyi templomában temettek el, egy pedig később (1697-ben) halt meg Leeuwardenben, Frízföld fővárosában, ahol őrültség miatt zárták be (D. Szepesi András). Ötük sírköve ma is megmaradt a történelmi Martini templomban, Franeker belvárosában. Két sírkő a 17.

Szakdolgozatomban az Enyedi Református Egyházmegye 1804-es vizitációs jegyzőkönyvét dolgozom fel. A cél, hogy elérhetővé tegyem az egyháztörténet egy olyan szakaszába való betekintést, amely átláthatóbbá teszi az olvasók számára, az egyházmegye életét, működését, az egyházfegyelem érvényesítését az egyházi hatóságok által, valamint a hatalom gyakorlását ezek betartása érdekében. A dolgozat tartalmazza a jegyzőkönyvben található adminisztrációs, fegyelmi, gazdasági ügyeket, valamint az egyházmegyét vagy az aktuális egyházközséget meghatározó eseményeket. Munkám összes terjedelmében betekintést próbál kínálni a XVIII századi egyház vizitált gyülekezeteinek egyházi életébe, igazgatásába, fejlődésébe, hiányosságaiba, valamint egy összehasonlítást kínál a korunkbeli református egyház működésével.

Ebben a tanulmányban a szerző Nicea, Nagy Konstantin és Euszébiosz szerepét vizsgálja az antijudaizmus szemszögéből, amely különbözik az antiszemitizmustól. Noha az egyháztörténészek gyakran élesen elhatárolják egymástól e két jelenséget, a szerző megkérdőjelezi, hogy a náci antiszemitizmust teljes mértékben el kellene választani a hagyományos keresztény antijudaizmustól. Az ilyen szétválasztás veszélye, hogy felmentheti az egyházakat a zsidók szenvedéseiben való közvetett vagy közvetlen felelősség alól. Miközben az antiszemitizmus továbbra is fontos ökumenikus kérdés marad, és a keresztény antijudaizmus valóban gyökeret vert már a niceai zsinat idején, Euszébiosz zsidókkal való viszonya nem tekinthető egyszerűen antijudaistának. Maga a niceai hitvallás nem tartalmaz egyértelmű antijudaista elemeket, és Nagy Konstantin 321-ben bevezetett vasárnapi istentisztelete sem utal világosan zsidóellenes motivációkra.

A tanulmány a koreai protestantizmus kialakulását és elterjedését vizsgálja a 19. század végétől a 20. század elejéig. A keresztyénség, különösen a protestantizmus, jelentős hatással volt Korea társadalmi és politikai fejlődésére, különösen az oktatás, az egészségügy és a modernizáció területén. Az amerikai és európai misszionáriusok által létrehozott iskolák és kórházak hozzájárultak a keresztyénség széles körű elfogadásához. A japán gyarmati időszakban (1910–1945) a protestáns közösségek aktív szerepet vállaltak a függetlenségi mozgalmakban, miközben a keresztyénség a koreai nemzeti identitás részévé vált. A tanulmány bemutatja, hogyan vált a protestantizmus nemcsak vallási mozgalommá, hanem a koreai társadalom és politika egyik meghatározó elemévé is.

Ez a tanulmány betekintést nyújt Basa Mihály református lelkipásztor életútjába, lelkipásztori jelemfejlődésébe és szolgálatába, valamint a 19. századi polgári és egyházi viszonyokba, illetve az erdélyi értelmiség törekvéseibe, s ugyanakkor emléket állít az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc vészterhes napjaiban szenvedő, de hittel és cselekedettel helytálló Basa Mihály református lelkipásztornak.

Jelen tanulmány fő témája a hollandiai Gereformeerde Kerken ösztöndíjalapjának létrejötte, amelynek célja az volt, hogy magyar teológushallgatók az amszterdami Vrije Universiteiten és a Kampeni Teológiai Főiskolán folytathassanak tanulmányokat. Az alap 1921-ben jött létre és az 1761-ben létrejött Stipendium Bernardinum hagyományait folytatta, amely magyar származású és a németországi Pfalz tartományból érkező hallgatók utrechti tanulmányait támogatta. Ennek az alapnak a létrejöttét Sebestyén Jenő, a neokálvinista Abraham Kuypernak, a Vrije Universiteitnek, valamint a Gereformeerde Kerken in Nederland alapítójának és fontos vezető személyiségének magyarországi követője kezdeményezte. A Gereformeerde Kerkent az államegyházként működő Hervormde Kerkből kivált gyülekezetek 1892-ben hozták létre. A tanulmány az egyházszakadás hátterével, a holland-magyar kapcsolatoknak az első világháborút követő fokozódásával, valamint az ösztöndíjalap létrejöttével foglalkozik.

Ez a tanulmányunk Basa Mihály református lelkipásztor publicisztikai munkáságát mutatja be. Írói tevékenységében különös hangsúlyt kaptak az oktatási kérdések. Fáradhatatlan harcosa volt a népnevelésnek. Reformtervezetet dolgozott ki, amelyben az erdélyi oktatás legfontosabb kérdéseit taglalta, és értékes javaslatokkal igyekezett előmozdítani az oktatás ügyét. Emellett az egyház jó hírnevének megőrzésén fáradozott és kellő tájékozottsággal válaszolt kora kihívásaira.

Tanulmányomban Vásárhelyi János püspök lelkészi szolgálatának kezdeti szakaszát mutatom be. Segédlelkészként 1 évig szolgált Kolozsvárott, majd azt követően 7 évig volt a Besztercei Református Egyházközség lelkésze. Mindkét állomáshelyén nagy gondot fordított az igehirdetés szolgálatára, amelyet az eredményes lelkészi szolgálat előfeltételének tartott. Az igehirdetés mellett a belmisszióra is nagy hangsúlyt helyezett: felnőtt és ifjúsági bibliaórákat, vasárnapi iskolát, vallásórát, vallásos estélyeket szervezett, látogatta a családokat, lelkigondozásban részesítette a híveket és a frontszolgálatot teljesítő katonákat, megszervezte a szeretetszolgálatot és beindította az iratmissziót. Gondot fordított az egyházi épületek felújítására és a gyülekezet megszervezésére is.

Bánffy Miklós (1873–1950) a losonczi gróf Bánffyak tagjaként Kolozsváron született, és oda is tért meg halála után huszonhat évvel. A nagyívű és gazdag életutat bejárt író, képzőművész, politikus, művelődésszervező szülővárosába visszatérve többször újrakezdte az életet, s ezek a hazatérések halála után is folytatódtak emléke, hagyatéka ápolásának hullámzó sikerein keresztül. Bánffy Miklós emlékét Strobl Alajos márvány mellképben is megörökítette, de a kor egyik legnagyobb szobrásza mintázta szobor egyik bronz példányának helyszíne még ma is véglegesítés előtt áll. A mi felelőségünk, hogy ezt az emlékállítást közkincsé tegyük, hogy segítségével a szimbolikus tiszteletnek Kolozsváron is helyet biztosítsunk.

A rómaiakhoz írt levél Karl Barth legismertebb és legnagyobb hatású műve. A 20. századi teológiai fejlődés tekintetében mindenképpen megkerülhetetlen. Az előadás arra összpontosít, hogy ez a korszakalkotó mű hogyan helyezhető el a hermeneutikai kiáltvány és a klasszikus kommentárirodalom között. Kiemelt figyelmet kapnak Barth munkájának intertextuális vonatkozásai, amelyeket ez az előadás különösen hangsúlyoz. A vizsgálat a kortárs ideológiai és kulturális kontextus figyelembevételével tér ki a mű felépítésére és érvrendszerére, és elősegíti annak mélyebb annak megértését. Az előadás egyúttal magyarázatot ad fordítói döntésekre.

Szakdolgozatomban a XVII. és XVIII. század, illetve ez utóbbi fordulójának református egyházában az egyházi fegyelem betartatását és gyakorlását tárgyaltam. Ebből a szemszögből vizsgáltam az esperes, illetve a különböző egyházi szolgák személyét és jogkörét, az egyházmegyék és egyházközségek viszonyát, valamint a parciális zsinat, a consistorium és az egyházmegyei vizitáció feladatkörét és működését. Ezeknek tárgyalása után rátértem a vizitációs jegyzőkönyvben tárgyalt konkrét esetek leírására. Ezeket az eseteket különböző kategóriákra osztottam annak alapján, hogy példának okáért az egyházi szolgákat, vagy a gyülekezeti tagokat érintő fegyelmi ügyeket, illetve bárminemű anyagi vonatkozású ügyeket írnak-e le. Dolgozatom végén pedig az általam átírt jegyzőkönyvek teljes szövegét ismertettem.

Ez a dolgozat a 16–17. századi unitárius teológia krisztológiai értelmezéseit vizsgálja, különös tekintettel arra, hogyan látták az első unitárius gondolkodók Jézus Krisztus természetét és szerepét. A központi kutatási kérdés azt vizsgálja, vajon Krisztust pusztán erkölcstanítónak tekintették-e, vagy inkább isteni megbízással rendelkező, lelki tekintéllyel bíró alaknak. A tanulmány abból indul ki, hogy a korai unitárius krisztológia nem csupán racionális teológiai konstrukció volt, hanem a hitben gyökerező, mélyen átélt lelki meggyőződés is. A dolgozat négy teológiai fókuszpont köré épül: Krisztus megtestesülése, a megváltás és kiengesztelődés fogalma, a megigazulás tana, valamint az adoratio kérdése, vagyis, hogy imádandó-e Krisztus. Ezek a témák kiindulópontként szolgálnak a korai unitárius gondolkodás teológiai sokszínűségének és fejlődésének értékeléséhez.

Ez a dolgozat a 17. századi református egyház lelkipásztori gondozását vizsgálja, valamint értékeli annak hasonlóságait a mai lelkigondozói modellekkel. A kutatás középpontjában Nyilas Melotai István 1621-es agendája, zsinati határozatok és egyházi fegyelmi iratok állnak. E források azt mutatják, hogy bár a „lelkipásztori gondozás” kifejezést akkor még nem használták, a tevékenység maga a lelkipásztori munka lényeges része volt. Melotai kérdés-felelet formájú tanításai, az úrvacsora előtti önvizsgálatra való hangsúly, a betegek látogatása és az elítéltek vigasztalása mind arról tanúskodnak, hogy a lelkészek komolyan vették gyülekezeteik lelki nehézségeit és bizonytalanságait. Ugyanakkor a fegyelmi iratok azt is jelzik, hogy a lelkipásztori gondozás elhanyagolása súlyos következményekkel járt, és az egyházi vezetők a lelkészeket felelősségre vonták.

A dolgozat az unitárius egyházkörök azon régi textíliáira összpontosít, amelyek az 1600-as évektől kezdődően az 1800-as évek közepéig kerültek az egyházközségek tulajdonába. A 17–19. századi levéltári források – püspöki és esperesi vizitációs jegyzőkönyvek, egyházközségi leltárkönyvek, számadáskönyvek – segítségével kirajzolható az unitárius gyülekezetek tárgyi örökségének képe, követhetővé válnak az állományban végbemenő változások. A napjainkig fennmaradt textíliák ugyanakkor szemléletesebbé teszik a gyülekezetek életében fellelhető szokásokat, különösen az adományozói szokásrendet, valamint az egyháztagok kegyességi és reprezentációs igényét. Az unitárius gyülekezetek tárgyi örökségének, különösen a textíliáknak kevés figyelmet szenteltek az elmúlt évszázadok során. A dolgozat célja ezt a hiányt pótolni az unitárius gyülekezetek textilállományának felmérésével, egy katalógus összeállításával és a levéltári források részletes elemzésével.

Dolgozatom a 18. századi erdélyi protestáns egyháztörténet egy kevéssé kutatott szeletének feltárásán alapszik: interdiszciplináris módon vizsgálja a protestáns szakrális tér berendezési elemein – különösen a szószékkoronákon – megjelenő feliratokat. A vizsgált korpusz elemzéséhez a következő hipotézis vezetett: a feliratok funkcionális jellegűek, tehát rávilágítanak az adott tárgy liturgikus szerepére, ugyanakkor pedig üzenetet közvetítenek a hívők számára. A vizsgálat tárgyát olyan alkotások képezik, amelyeknek ikonográfiai programja, felirata vagy patrónusi háttere különlegesnek tekinthető. A kutatásban számos technikai korlát – pl. az utólagos átfestések és az adatforráshiány – nehezítő körülményként jelentkezett. A dolgozatban a szakrális térkommunikáció elméleti kérdéseinek áttekintését esettanulmányok követik.

A dolgozat az 1830. évi generális zsinati jegyzőkönyv elemzésén keresztül mutatja be az Erdélyi Református Egyházkerület 19. századi belső működését, társadalmi és jogi struktúráit. A vizsgálat középpontjában a jegyzőkönyv főbb, hangsúlyos témái, a házassági bíráskodás, a lelkészek és tanítók életkörülményei, valamint az egyházi adminisztráció és döntéshozatal állnak. Külön figyelmet fordítottam Bodola János püspök életútjára, szolgálatára és teológiai irányvonalára, valamint az Endemann-per jelentőségére, amely jól példázza az ortodoxia és a felvilágosult protestantizmus közötti feszültségeket. A dolgozat forrásközpontú megközelítése jogi, teológiai és társadalomtörténeti szempontokat ötvöz, feltárva azokat a mechanizmusokat, amelyek az egyház megújulását és közösségformáló szerepét a korszak kihívásai között is fenntartották. A munka célja, hogy hozzájáruljon a 19.

A dolgozatom Szász Gerő református lelkipásztor, szerkesztő és költő életútját vizsgálja, aki a 19. század második felének egyik jelentős, ám napjainkban kevéssé ismert alakja volt az erdélyi protestáns egyházi és szellemi életben. A kutatásom célja, hogy a hagyatékában fennmaradt kéziratok, prédikációk, temetési beszédek, levelek és publicisztikai írások révén új fényt vessen e sokoldalú személyiségre, és értelmezze szerepét az egyházon belüli és azon túli közéleti folyamatokban. A dolgozatom különös figyelmet fordít Szász Gerő közéleti konfliktusaira, szerkesztői munkájára (Protestáns Közlöny), irodalmi alkotásaira, valamint a Teológiai Fakultás Kolozsvárra helyezésében betöltött szerepére. Szász Gerő tevékenysége olyan egyházi és társadalmi víziót tükröz, amely a hit, a nemzeti identitás és a szabadság szoros összefonódásában bontakozott ki.

A dolgozat az apostoli atyák Jézus Krisztus halálával kapcsolatos beszédmódját vizsgálja nyelvi-stilisztikai, illetve teológiai szempontból, különös figyelemmel a szövegek retorikai szerkezetére, fogalmi készletére és történeti-tartalmi kontextusára. A dolgozat nem dogmatikai konklúziók megfogalmazására törekszik, hanem arra, hogy feltárja, miként jelenik meg Jézus Krisztus halálának eseménye az apostoli atyák írásaiban, különösen az idői meghatározás, a szoteriológiai értelmezés és a retorikai hangsúlyok tükrében. A dolgozat részletesen elemzi többek között Római Kelemen, Antiochiai Ignác, Szmirnai Polikárp, valamint a Barnabás-levél és Hermász Pásztorának releváns szakaszait, továbbá kitér a Diognétosz-levél és az eucharisztikus szövegrészek tanúságtételére is. A kutatás alapjául a magyar és görög nyelvű szövegek összevetése és exegézise szolgál.

A dolgozat öt egyházközség összeírásait tartalmazza és dolgozza fel: Csittszentiván, Mezőbergenye, Mezőpanit, Harcó és Mezőbánd. Az összeírások 1687-ből valók, a Marosi Református Egyházmegye legrégebbi matriculájából. A matricula adatokban gazdag, információval szolgál a gyülekezetek vagyonáról, ingó és ingatlan javairól, adományokról, társadalmi viszonyokról. Először a Marosi Református Egyházmegye bemutatására kerül sor, tekintettel a történeti hátterére, reformációjára és az adott korszak sajátosságaira. Ezt követi az öt egyházközség rövid történeti ismertetője. Az összeírások feldolgozása során kiemelt figyelmet kaptak az egyházi vagyon elemei: úrasztali edények, textíliák, könyvek, földbirtokok, épületek. Továbbá a jobbágyi és zselléri viszonyokról, az adományok jelentőségéről, valamint a lelkészek és tanítók fizetéséről is tudomást szerezhetünk.

A dolgozatom célja a Marosi Református Egyházmegye öt gyülekezetének, név szerint: Csejd, Kebeleszentiván, Jedd, Koronka és Marosszentkirály, 1687-es összeírásainak részletes bemutatása és elemzése. A kutatás forrásaként a Marosi egyházmegye egyik legrégibb fennmaradt matriculáját használom, amely betekintést nyújt a gyülekezetek 17–18. századi életébe és anyagi helyzetébe. A dolgozat első részében igyekszem rövid történeti betekintést nyújtani az egyházmegye kialakulásáról, majd az érintett települések rövid történetét ismertetem. Ezt követően az összeírások alapján részletesen elemzem az egyházközségek ingó (pl. úrasztali edények, textíliák, könyvek) és ingatlan vagyonát (pl. földbirtokok, lelkészi és tanítói lakások), valamint az adományok szerepét és típusait. A vizsgálat során külön figyelmet szentelek a lelkészek és tanítók javadalmazására, az egyházi adminisztráció működésére és a közösségi összefogás megnyilvánulásaira.

Dolgozatom témája az Enyedi református egyházmegye vizitációs jegyzőkönyveinek a vizsgálata az 1801-év első felében. Ez a dolgozat tartalmazza a bevezető tanulmányt és a jegyzőkönyv átírását. A dolgozat elején foglalkoztam az egyházmegye történetével és azzal, hogy bemutassam a 18 századi eseményeket ezután pedig a jegyzőkönyvben lévő gazdagsági, fegyelmi, adminisztrációs ügyeket és a gyülekezetek meghatározó eseményeit ismertettem. Az olvasó így információt nyer, a Nagyenyedi Református Egyházmegye történetéről és arról, hogy hogyan működött ebben a korban az esperesi vizitáció. A jegyzőkönyv által pedig megismerjük a vizitált gyülekezetek életvitelét, problémáit és küzdelmeit. Munkám tehát betekintést próbál nyújtani a 18 században meglátogatott gyülekezetek helyzetébe illetve jobban meg akarja ismertetni az olvasóval ezt a korszakot.

Hogyan kell református módon imádkozni? Meggyőződésem, hogy ez egy olyan kérdés, amit időnként feltesz magának egy református hívő, ám sok esetben konkrét választ nem tudunk rá adni. Vannak ugyanis hitvallásaink, vannak irányelveink, de nem rendelkezünk olyan módszerrel, ami esetlegesen ezeket a gyakorlat nyelvére fordítja. Dolgozatom e hiányt igyekszik pótolni. Ha a református spiritualitásból indulunk ki, Kálvin megkerülhetetlen, ugyanúgy az egyházunk által elismert hitvallások is. Annak érdekében azonban, hogy minél teljesebb képet nyerhessek, igyekeztem minden rendelkezésemre álló hitvallás imádságról szóló tanítását összegezni. Az Ír Hitvallástól kezdve a Debrecen-Egervölgyi Hitvalláson át a Westminsteri Kátékon át látható, hogy szinte minden hitvallás megfogalmazza az imádság elvi alapjait, amik lefordíthatóak a kegyesség életére. Igyekszem tehát az alapelveket felsorakoztatni, oly módon, hogy az alkalmazható legyen a spiritualitás nyelvére.

A dolgozat célja a Magyarói református egyházközség történetének bemutatása 1820 és 1921 között. A kutatás alapját egyházközségi jegyzőkönyvek, anyakönyvi bejegyzések, levéltári források és helyi hagyományok képezik. A munka részletesen bemutatja a gyülekezet intézményeinek, templom, iskola, parókia, malom, működését, karbantartását, valamint az oktatás és lelkipásztori szolgálat jelentőségét. A tanulmány kiemeli az egyházközség szerepét a közösségi élet megszervezésében, különösen a 19. századi társadalmi változások és az első világháború utáni impériumváltás idején. Részletesen elemzi a demográfiai folyamatokat, a járványok, természeti csapások és háborús események hatását. A dolgozat rávilágít arra, hogyan biztosította az egyház a vallási élet folyamatosságát és a falu lelki életének fenntartását a nehézségek ellenére is.

A szakdolgozatomat a Nagyenyedi Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvének feldolgozásából készítettem. A dolgozatom elején bemutattam az egyházmegye kialakulását, illetve ismertettem a 18. század történéseit, eseményeit, illetve uralkodóinak kormányzását és egyházpolitákáját. Továbbá a vizitációs jegyzőkönyvben foglalt és tárgyalt ügyeket ismertettem és dolgoztam fel. A feldolgozott jegyzőkönyvi ügyeket több szempont szerint kategorizáltam. A jegyzőkönyv feldolgozása során kirajzolódnak és nyílvánvalóvá válnak a gyülekezetek helyzete és élete. A történelmi áttekintés pedig segít megérteni és behatárolni az adott korszakot. A dolgozat így egy teljes tájkékoztatot nyújt az olvasónak a korszak gyülkezeteinek helyzetéről.

A dolgozat rávilágít arra, hogy az Uzoni Református Egyházközség 18. századi élete korántsem volt problémamentes. A közösséget tűzvészek és háborús események sújtották, emellett belső feszültségek és konfliktusok (például a templomi ülésrend körüli viták) is nehezítették működését. A mélyebb megértést a Sepsi egyházmegye történetének feldolgozása segíti, elsősorban Kolumbán, Tóth, Pokoly és Juhász munkái alapján. A dolgozat foglalkozik az egyházközség korabeli ingó és ingatlan vagyonával is, elsősorban az Annotamenta Ecclesiae Uzoniensis Reformatorum (1648–1717), valamint az 1744-ig vezetett Liber Ecclesiae alapján. További fontos források közé tartoznak Csáki Árpád tanulmányai, Tüdős Kinga templomleírása, valamint Ungvári Barna-András, a jelenlegi lelkipásztor által közölt adatok. A kutatás során digitalizálásra kerültek olyan dokumentumértékű feljegyzések, amelyek korábban kizárólag az egyházközség levéltárában voltak elérhetők.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverését követően Basa Mihály új szolgálati helyén, Harasztoson folytatta lelkipásztori szolgálatát. Munkássága gyümölcsöző volt. A közösség életé-ben fejlődés és változás mutatkozott, és esperesi tisztségé együtt járó fealadatait is hűséggel, odaadással látta el. Lelki, közösségi, személyi és adminisztrációs vonatkozású ügyeket kellett megoldania. Döntéseit mindig úgy igyekezett meghozni, hogy azokkal anyaszentegyházának ügyét és védelmezését szolgálja. Szolgálatát kortársai is értékelték és elismerték. Személyes életútja a 19. századi lelkipásztori sors szép példája.

Tanulmányomban Vásárhelyi János püspök dési szolgálatát mutatom be, ahol a belmissziói és iskolafelügyelői lelkészi állást töltötte be. A Désen töltött évek Vásárhelyi János számára a belső erőgyűjtés időszaka volt, ugyanakkor megszervezte a gyülekezet szeretetszolgálatát, beindította az ifjúsági munkát, újjászervezte a Konfirmáltak Egyesületét és a déscichegyi gyülekezeti életet is felvirágoztatta. Az impériumváltást követően református középiskolát alapított, amely Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármagyék egyetlen magyar középfokú tanintézménye volt abban az időben. A Vécsi Szövetség és a Lelkész Egyesület tagjaként bekapcsolódott az egyetemes egyházi közéletbe és ezzel párhuzamosan a Dési Nemzeti Tanács tagjaként a város közéletben is szerepet vállalt.

Szakdolgozatom témája a katonai, tábori lelkészség hivatása, körülményei. A dolgozat különös figyelmet fordít az első világháború időszakára, mégpedig az Osztrák-Magyar Monarchia császári és királyi hadsereg keretén belül fennálló katonai lelkészségre. Természetesen, mielőtt tárgyalja az említett történelmi korszakot, kitér arra a hosszú történelmi folyamatra, amelyben kialakult a tábori lelkészség intézménye. Miután általánosan kifejtésre kerül a tábori lelkészség az első világháború időszakában, különös figyelmet kap a téma református aspektusban való megvilágítása. Ezek után a melléklet tartalmazza azokat a leveleket, melyeket az első világháborúban szolgáló Kovács Benedek, református tábori lelkipásztor írt haza a frontról az otthoni tanítványainak.

Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkásságának egészében a homiletikai fáradozás és gazdag igehirdetői pályája az a terület, amelyen egyértelmű és töretlen fejlődést mutat. Természetesen teológiai fejlődésének szakaszai igehirdetését is mélyen meghatározták, de a megjelent kötetek újabb és újabb előrelépést jelentettek az Ige mélyebb üzenetének felmutatásában. E miatt az egyívű folyamat miatt hiba lenne merev korszakhatárokat húzni Makkai négy évtizeden át elhangzó, nyomtatásban közölt igehirdetéseit ismerve. Ha mégis érzékel- tetni akarjuk homiletikai munkásságának fejlődési szakaszait, akkor úgy mutathatjuk fel, mint amelyeken a gyönyörködtetéstől az építésig (1910-kb. 1917/18), az építéstől a református öntudat homiletikumáig (kb. 1917/18-kb. 1925), a református öntudat homiletiku- mától a missziói igehirdetésig (kb. 1925—1945) jut el, és utolsó korszakában meg is marad a missziói igehirdetés mellett (1945—1951).

Mi a harmadik évezred küszöbén a theologia feladata? Tekintettel azokra a veszélyekre és kockázatokra, melyekkel szembe kell néznünk, a felelet nyilvánvaló: a theologiának újból meg kell mutatnia azt, hogy mit jelent Isten ajándékával, az élettel felelősségteljesen bánni. Nem lehet és nem szabad elfogadnia azt, hogy az Isten által teremtett életet ezen a földön az emberi oktalanság kockára tegye. Minden olyan áramlatot vissza kell utasítania, amely a következő nemzedékek életének alapjait megcsonkítja vagy hosszabb időre mintegy eltemeti. Mindenekelőtt nem szabad és nem lehet kiegyeznie azzal, hogy a gyengébbek életét már most az erőseknek, a jelenlegi kurzus sze- replőinek az érdekében feláldozzák. Éppen egy új évezred kezdetén képesnek kell lennie arra, hogy azoknak legyen a szószólója, akiknek az élete és a jogai a legközvetlenebbül veszélyeztetve vannak.

A dolgozat két részre oszlik. A dolgozat első részének az a célja, hogy ismertesse a Marosvásárhelyi Kollégium megalakulását, s bemutassa a kollégiumban uralkodó állapotokokat a második világháború után, melyben helyt kellett állnia a következő fejezetben tárgyalt jeles személyiségnek, Kováts Benedeknek. A második részben Kováts Benedek önéletírása kerül előtérbe. Naplójegyzete alapján, ifjúságának legfontosabb eseményei követhetőek nyomon. Bemutatásra kerül családja, különösen nagyszülei, akik nagy hatással voltak rá, a sokrétű és fáradságot nem ismerő munkássága, melyet a Marosvásárhelyi Kollégium tanáraként vitt véghez, s végül pedig, nyomon követhető, a szabadkőművesekhez való csatlakozása.