Repozitórium index

Jelen írásunk apropóját a Magyar Szent Korona 1978. január 5-i hazahozatalának 35. évfordulója szolgáltatja. Az elmúlt évtizedekben, különösen az 1990-es évek eleje óta egyre fokozottabb figyelem övezi a Korona sorsának, jelenkori történelmünkben betöltött, illetve betöltendő szerepének alakulását. Ez az írás arra keresi a választ, hogy a Szent Korona milyen szerepet töltött, illetve tölt(het) be a magyar protestáns gondolkozásban.

E szokatlannak tűnő cím arra az ez ideig feldolgozatlan teológiai-társadalmi kérdésre utal, melyből kitűnik, hogy a 20. századnak talán páratlan tekintélyű teológusa, Karl Barth miképpen viszonyult 1940-ben az erdélyi magyar, illetve a magyar erdélyi határváltozáshoz, más szóval: az akkori Észak- és Dél-Erdély történelmi adottságához.

Ez a tanulmány a két világháború közötti erdélyi társadalomelméletnek és politikai filozófiának korántsem kimerítő vizsgálatára vállalkozik.

Ennek a tanulmánynak az az alapintenciója, hogy a keresztyén házasság, házirend és gyermeknevelés kálvini értelmezésével kapcsolatban és a reformátor újszövetségi vonatkozású prédikációinak és kommentárjainak alapján megpróbálja néhány, színesebb szociáletikai és valláspedagógiai gondolattal kiegészíteni azt a képet, amelyet Kálvin társadalomformáló szolgálatának kutatói eddig vázlatosan rajzoltak meg.

Reinhold Niebuhr tudományművelése összekapcsolta teológiáját a történelem és a filozófia mélyreható analízisével is. Írásainak interdiszciplináris jellege azt a célt szolgálta, hogy a történelem és társadalom területén megfogalmazott diagnózisai aláhúzzák az általa kidomborított bibliai felismeréseket.

E tanulmány keretében a 20. század utolsó, és a 21. század első évtizedének magyar teológiai vonatkozásait vizsgálom, és ezen belül szinte kizárólag csak a református irodalomra összpontosít. Továbbá a magyar teológusok milyen modellek és képek segítségével írják le a megbocsátást.

Ez az alapvető teológiai tanulmány a szotériológiai alapjaival foglalkozik az ökumenikus mozgalomban. Az elején, a szerző összeköti a kortárs törekvést a látható egyház egységét az üdvtörténetiséggel.

Ez a tanulmány bemutat egy történeti áttekintést, hogy a Biblia egy roppant egyedi műnek tekinthető a vallástörténelemben.

E tanulmány keretében a református egyház és azon belül is az Erdélyi Református Egyházkerület tevékenységét vizsgálom a kettős, a vallási és nemzetiségi kisebbségi létben. A körülmények megértésének érdekében először tekintsük át, mit is jelent az egyházak társadalomformáló szerepe.

Ebben a tanulmányban számba vesszük azokat az ókori eretnekségeket, amelyeket Kálvin az Institutióban említ meg; bemutatjuk, milyen ismeretekkel rendelkezett Kálvin ezeket illetően; és megvizsgáljuk, hogy milyen céllal hivatkozott rájuk.

A teológiai liberalizmus főbb vonásait úgy érthetjük meg, ha először megvizsgáljuk annak „hitvallását”. A magyar liberális teológia fő célja, hogy a reformációtól a 19. századig húzódó szabadelvű keresztyénséget, azaz az általuk helyesnek tartott „evangéliumi szellemet az egyes korszakoknak megfelelő alakban felmutassa”.

Az Apostoli Hitvallásnak talán legtitokzatosabb és számtalan kérdést fölvető szakasza az a hittétel, amelyben arról van szó, hogy az Úr Jézus Krisztus alászállt a poklokra. Az apokrif irodalom plasztikus képekkel ábrázolja, hogy milyen is lehetett a Megváltó pokolra szállása. Elég elolvasnunk például Nikodémus evangéliumának szemléletes beszámolóját: hogyan dőlnek le Jézus érkezésére a Hádész bronzkapui; hogyan szabadulnak meg a pátriárkák és próféták; s végül pedig, miként veri Jézus láncra a Sátánt, és adja át Hádésznak, hogy őrizze az ő második eljöveteléig. Az apokrif irodalom legendákra és sokszor fantáziára épülő termékei mindmáig meghatározzák az említett hitcikkely értelmezését.

Id. Tankó Béla Kolozsváron folytatott egyetemi tanulmányokat, az Erdélyi Református Egyházkerület Theológiai Fakultásán és a hajdani Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen. Kolozsvár nemcsak azért játszott döntően fontos szerepet életében, mert itt lehetett hallgatója a nagy példaképnek, Böhm Károlynak és itt vetette meg esztétikai szemléletének alapjait, hanem azért is, mert itt szerezte doktori fokozatát s ért el tudományos pályájának első jelentős mérföldkövéhez. Igazán nagy professzorrá azonban egy másik híres iskolavárosban, Debrecenben vált, ahol leszármazottai a mai napig élnek. Ez a dolgozat arra nyújt rálátást, hogy Tankó Béla miképpen viszonyult az esztétikai neveléshez, milyen véleményt alkotott róla. Mindezeket az esztétikához kapcsolódó írásaival igyekszünk szemléltetni.

A történetnek, illetve a történelem szemléletének két lehetséges módja létezik: az immanens filozófia-történeti szemlélet, valamint a kijelentésen alapuló teológiatörténeti elemzés. Van-e kapcsolat a kettő között? Mit jelent Barth két alapvető fogalma: mi a Geschichte (történet) és mi a Historie (történet) kapcsolata és különbsége? Milyen történetszemlélettel találkozunk Barthnál és vajon mennyire igaz a kizárólagosság vádja történetszemléletének krisztocentikus koncentrációjára vonatkozóan?

William Paul Young A viskó című regényének megjelenése számos tekintetben meglepő hatást eredményezett. Rövid idő alatt tízmilliónál is több példány fogyott el belőle; az addig három munkahelyen dolgozó szerző mesés bevételhez jutott; százak és ezrek nyilatkozták, hogy a mű megváltoztatta életüket; különböző egyházi személyek és vezetők hol magasztalták, hol elmarasztalták, hol egyenesen ártalmasnak nevezték a vállalkozást. Egyesek Augustinus Vallomásaihoz vagy John Bunyan nagysikerű művéhez, A zarándok útjához hasonlították, mások féltő aggodalommal óvták az olvasót a műben felsorakozó veszedelmes eretnekségektől.

Ravasz László első esztétikai tárgyú művei diákkorában születnek. Esztétikai felfogásának legrendszerezettebb összefoglalását az 1907-ben Kolozsváron kiadott Schopenhauer esztétikája című munkájában találhatjuk meg. Ez volt a filozófiai doktori disszertációja. Felfogását ebben is közvetett módon fejti ki, éspedig Schopenhauer esztétikájának a bírálatában: Miután ismerteti a német filozófus gondolatait, a doktori dolgozat második részében kiértékeli és kiigazítja az esztétikai alapfogalmak schopenhaueri megközelítéseit. Ekkor még a filozófus Ravasz László fogalmaz; későbbi írásaiban, beszédeiben már teológiai szemlélettel és nyelvezettel szembesülünk.

A Református Szemle előző számában közöltük William Paul Young sikerregényének szentelt háromrészes sorozatunk első, főleg elvi és szövegértelmezési kérdésekkel foglalkozó darabját. Jelen tanulmányunk A viskó ellen felhozott szentháromságtani kifogások bemutatásával és elemzésével foglakozik.

A bonhoefferi és Bonhoeffer utáni etikában a tanítványra a követés, a Krisztus-követés feladata hárul, és ez nem veszélytelen út. Ezt sok erre vállalkozó élet is bizonyítja. A követésként meghatározott tanítványság sem eleve veszélytelen, amint azt maga Bonhoeffer is felismerte. Ez a tanulmány kísérlet az „evilágiság”-ba való visszaemelésre, amelyben erre a kérdésre keresem a választ: mi számít bűnnek manapság, illetve mi a „mainstream” bűnkategória? Vizsgálódásomban elszakadok a bűn tradicionális és modern meghatározásaitól, és elsősorban a posztmodern bűnlátásra összpontosítok. Mivel a bűn biblikus meghatározása is lehet többféle, keresem azt a beszédmódot, amely egyben biblikus, és a ma emberénél célba talál. Célom egy lehetséges „mainstream” bűnmeghatározás, amely elengedhetetlen akkor, ha az igehirdetés vagy bármilyen más missziói munkánk végzése során a mai ember gondolatvilágát célozzuk meg.

A milánói rendelet latin és görög szövegváltozatai, a közösség tulajdonjogának elismerése, illetve a megfogalmazás módja és hangsúlyai tizenhét évszázad távlatából is tanulságosak. Ez tehát a tulajdonképpeni restitutio ad institutionem, ti. nem csupán az intézménynek (ad institutum) történő, hanem legalább annyira az okulásunkra (ad institutionem nostram) szolgáló helyreállítás. Sőt: helyreigazítás. Az egészséges állam–egyház viszony úgy valósulhat meg a jövendőben, ha a jelenkori államhatalom megszívleli a Konstantin-féle restitúciós elveket, a keresztyén Anyaszentegyház pedig nem feledkezik el John Wyclifnek az egyházi javak céljára vonatkozó figyelmeztetéséről: a mindenkori egyháznak elmulaszthatatlan kötelessége, hogy összes javaival Isten dicsőségét szolgálja.

Paul Ricœur utolsó nagy munkája, a 2000-ben megjelent La mémoire, l’histoire, l’oubli a következő kérdéskörrel foglalkozik: „a múlt reprezentciója az emlékezet és történelem szintjén, a felejtés kockázatának árnyékában”, avagy „egy hiányzó dolog jelenvaló reprezentációja”. Ennek legpregnánsabb képi megjelenítését és drámai sűrítését a szerző a wiblingeni kolostorban (Ulm) megpillantott szoborkompozícióban véli felfedezni. Bennünket azonban nem az így jelzett általános történetfilozófiai kérdésfelvetés érdekel, hanem az a speciális etikai és hermeneutikai perspektíva, amelybe Ricœur elhelyezi ezt a problematikát.

A szervátültetés lehetősége nemcsak az orvostudományra gyakorol nagy hatást, hanem az élettani kutatásokra, a gyógyszeriparra, az immunológiára, a jogra, az etikára, sőt még a filozófiára is. Noha a szervátültetés jelenkori gyakorlatában óriási sikereket lehet elkönyvelni, mégsem állíthatjuk, hogy az orvostudomány teljes mértékben ki tudta zárni a rizikófaktorokat. Ezért mind a tudomány, mind az etika olyan nyitott kérdésekkel szembesül, amelyekre csak a jövendőben lehet majd választ adni.

Az előadás első felében azt szeretnénk megvizsgálni, hogy Szentírás milyen közlést kifejező igékkel írja körül a hit megvallásának folyamatát, ezeket milyen szövegösszefüggésbe és élethelyzetbe ágyazza bele, illetve hogy ez milyen teológiai következményekkel jár. Ez a vizsgálódás hozzájárulhat ahhoz, hogy a hitvallást mint műfajt pontosabban tudjuk körülírni és elhatárolni más szövegtípusoktól. Az előadás másik fele arra keresi a választ, hogy milyen bibliai gyökerük van azoknak a kifejezéseknek, amelyek az ókeresztyén teológiai irodalomban jelölték a hitvallás fogalmát. Ezáltal egyrészt jobban megértjük az óegyház hitvallásról alkotott felfogását, másrészt pedig hozzájárulunk a jelenkori hitvalláskép értelmezéséhez.

Járosi Andor és id. Kiss Béla neve elválaszthatatlan a 20. századi erdélyi magyar evangélikus liturgia megújításának történetétől. Az első világháború borzalmait követően a nyugati kereszténység egyházai arra törekedtek Európa-szerte, hogy beinduljon egy belső megújulás, amelyet az istentiszteleti élet megújítása is kísért. Ez a megújulási és megújítási folyamat a magyar lutheránus egyházakban is beindult.

A református és unitárius teológiai viták a reformáció korába nyúlnak vissza. A két teológiai álláspont markánsan elkülönült egymástól évszázadokon keresztül.1 Az unitárius teológia, amelynek egyik legjelesebb 19. századi alakja Simén Domokos kolozsvári teológiai tanár volt, hirtelen egy váratlan területről kap teológiai megerősítést.

A folyamatteológia nem úgy épül fel, mint a hagyományos rendszeres teológiák. Az „Istenről”, „Jézusról”, „Szentlélekről” és az „Egyházról” fejezetcímek távol állnak a folyamatteológiai gondolkodástól még akkor is, ha a folyamatteológiai munkák esetenként önálló fejezeteket, sőt önálló könyveket is jelentenek a fent említett kérdéskörökben. A folyamatteológia ugyanis filozófiai teológia, és tartózkodik a „kijelentéspozitivizmustól”. Ezért csupán arról beszélhetünk, hogy e teológiai megközelítés miként használja az „Isten” szót.

Minden jel arra utal, hogy a vallásos gyökerek ellenére az európai emlékezetkultúra és emlékezetpolitika modelljei jól érvényesülnek az intézményes vallás nélkül is, sőt a zsidó-keresztyén vallási és a szekuláris emlékezés különbségein túl ez az emlékezetkultúra megteremti a saját vallási dimenzióit.

Holland újságíró fejtegette egyszer, hogy a keresztyén emberek magatartásából meg lehet állapítani felekezeti hovatartozásukat. Másképpen cigarettázik a római katolikus, a református és a lutheránus ember. Még a reformátusok között is van különbség: a konzervatívok bőrszivart szívnak, a barthiánusok pipáznak, a szabadelvűek (és a remonstránsok) cigarettáznak. Ha ebben a vélekedésben sok is a túlzás, annyi igazság mégis van benne, hogy minden felekezet tagja magán viseli vallási kultúrájának valamilyen lenyomatát. Valami olyan ez, mint a római katolikusoknál és a görögkeletieknél a keresztvetés: amikor a kereszt vízszintes szárát formázzák az egyik balról jobbra, a másik jobbról balra lendíti kezét a válla felé. Ezek a különbségek a sok-sok vallási jelkép használatában, az istentiszteleti és kegyességi önkifejezés gesztusaiban nyilvánulnak meg. Még a kegyesség gyakorlásának is sok változata van akár ugyanazon felekezeten belül is.

Ebben a részben főleg a szociológus és filozófus Zygmund Bauman (1925–2017) társadalomról alkotott felfogásáról lesz szó. Elöljáróban néhány gondolat erejéig az ő személyéről és az úgynevezett likvid modernitás fogalmáról szólok.

Több milliárd dolláros üzletággá nőtte ki magát a világban a béranyaipar. Hogyan illeszthető egy ilyen szenvtelen közgazdasági megállapítás a megszülető emberi élet misztériumához? Az alábbiakban röviden ismertetem a béranyaság jelenségét, valamint az ezzel kapcsolatos alapfogalmakat, ennek romániai jogállását és gyakorlatát más országok szabályozásának kontextusában, végül pedig néhány etikai szempontot fogalmazok meg a problémaegyüttesre nézve.

Teológusoknak, igehirdetőknek, mindnyájunknak éreznünk kell, hogy a barthi teológia erdélyi elfogadása nem a teológiai tudományágak egyikét-másikát érinti, hanem az egész teológiát. Akkor is így van, ha ez ma már csupán szellemtörténeti vagy tudománytörténeti eseménynek látszik. Hatásával akkor is számolnunk kell, ha egyesek ma már magát a kérdést időszerűtlennek látják.

Az írás Fazakas Sándor Vétkeztünk… Egyház a történelmi és társadalmi bűnösszefüggések rendszerében című könyvének elemző bemutatására vállalkozik. Köztudott, hogy a múlt század legsötétebb évtizedeiben elsősorban a keresztény/keresztyén egyházak kerültek a különböző totális rendszerek elnyomó gyakorlatának célkeresztjébe. Éppen ezért sokáig lehetetlennek (vagy inkább) értelmetlennek tűnt a kutatók számára, hogy a társadalmi és magánbűnök kérdéseit az „érintettek”, azaz az egyházi szervezetek, illetve az egyházvezetés (olykor a laikus hívek) felől értelmezzék. Fazakas Sándor „tabukat döntögető” szerzőnek számít, mivel munkájában - a nehezen megélhető áldozati sors bemutatása mellett - magára vállalja a kollaboráció, az elnyomó rendszerekkel történő együttműködés morális és teológiai kérdéseinek feldolgozását is.

Jelen dolgozat arra a kérdésre kereste a választ, hogy misszionált-e a zsidóság – különösen az újszövetségi korban? Az első keresztyének meghatározó számban zsidók közül kerültek ki. Központjuk Jeruzsálem volt, s leginkább itt tevékenykedtek, és Pál apostol missziója előtt ők határozták meg a Krisztus-követés gyakorlatát, illetve csatlakozók körét. Ezért lényeges beazonosítanunk a fokozatosan kifejlődő, tudatos pogánymisszió mozgatórugóit: vajon a judaizmus misz-szionáló jellegéből, a zsidó hívők kifelé irányuló küldetésteljesítésében gyökerezik-e a tudatos pogánymisszió? Tanulmányunk összefoglalásául ki lehet jelenteni: a) A zsidóság az újszövetségi korban sem lett tudatosan misszionáló vallási közösség; nem indítottak missziói akciókat, ugyanis nem tekintették feladatuknak, hogy a saját hitükre térítsék azokat, akik nem-zsidóként születetteket.

A tanulmány Karl Barth és Erőss Lajos (1857–1911), egy svájci és egy magyar rendszeres teológus buddhizmus kapcsán tett teológiai állításait kívánja röviden bemutatni. Mindkét teológus az ortodoxia új irányzatához tartozott, s bár térben és időben kicsit eltérően helyzetben voltak, de szemben álltak a liberális teológiával, amely sokszor eljutott arra a felismerésre, hogy a keresztyénség csak egy a sok vallás közül. Erőss és Barth is foglalkozott összehasonlító vallásteológiával a rendszeres teológia keretén belül. A tanulmányban először Erőss Lajost mint elfelejtett dogmatikust mutatom be, majd röviden kitérek a buddhizmusról alkotott véleményére. Ez után Karl Barth japán zen buddhizmusról alkotott véleményét elemzem, azzal a céllal, hogy az mennyire felel(t) meg az összehasonlító vallástudományon vagy éppen a rendszeres teológián belül művelhető összehasonlító vallásteológiai vál­lalkozásnak.

Kovács Albert (1838–1904) teológiai szabadelvűségének forrásait azért szükséges feltárnunk, mert ezek nélkül nem lehet megérteni teológiai gondolkodását, és az ő helyét sem tudjuk meghatározni a liberális teológia, azon belül ezen irányzat magyarországi képviselőinek igen széles palettáján. Ebben a tanulmányban azon a hatásoknak eredetét kíséreltük felderíteni, amelyek gyermekkorában, kollégiumi, erdélyi és külföldi teológiai tanulmányai alatt érték, és gondolkodását formálhatták. A mezőbándi gyermekévek egyfelől a családban jelenlevő egyháziasságot, egyházszeretetet, másfelől a hanyatló egyház válságos helyzetének a felismerését nyomták bele kitörölhetetlenül lelkébe. Iskolai évei alatt főleg a racionalizmus eszmerendszerével ismerkedhetett meg, amely megalapozta a későbbi liberális teológiai irányultságot.

"Szeresd felebarátodat." Az ősi parancs új értelmet és új töltetet nyer Jézus igehirdetésében, az apostolok, különösképpen Pál és János leveleiben, amelyekben régóta elfelejtett és mellőzött összefüggésekre derül fény. Az embertárs iránti szeretet parancsa a törvény lelke. Ha a mindenkori törvényértelmező ember2 tekintete elsiklik felette, ez életébe kerülhet. A betű ugyanis megöl, és a Lélek az, amely megelevenít (2Kor 3,6). Pál apostol ezért buzdít és tanít ekképpen: Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. (Róm 13,8).

Nem sokkal a rendszerváltás után a kutató egy időközben nyugalmazott lelkipásztort egy 1962-ből származó jelentéssel ajándékozott meg. A jelentés őróla szólt, még teológus éveiből. A tartalom, illetve a jellemzés az Állambiztonsági Szolgálatnak volt címezve, s röviden összefoglalva ez olvasható benne: a fiatalember „tehetségtelenebb, mint az apja”, „siralmasan gyenge”, mindenképpen meg kell akadályozni, hogy apja helyére kerüljön a gyülekezetben. Az élet fintora, hogy néhány évtizeden át a jelentő és a megfigyelt ugyanannak a lelkészi munkaközösségnek volt a tagja. Az áldozat, miután hirtelen birtokába került a jelentésnek, a következő alkalmon szó nélkül a jelentéstevő asztalára tette annak másolatát. Többé nem találkoztak. Az egykori ügynök elmaradt a köri találkozókról, s egy év múlva meghalt. Az egykori célszemély ma így vall erről: magamat is vádolom, nem lett volna szabad megállni félúton.

Rotterdami Erasmus ezt írta 1519-ben, Jacob Hoogstraetenhez címzett levelében: „Ha keresztényi dolog gyűlölni a zsidókat, akkor bőven keresztények vagyunk itt mindnyájan.” Ez a mondat olyan, mintha a reformáció századának görbe tükre lenne, amely az (ön)irónia sajátos torzításával mutatja meg, hogyan viszonyult a 16. század értelmiségének javarésze – némi anakronizmussal fogalmazva – a zsidókérdéshez. Erasmus szerint a zsidógyűlölet egyértelműen része a kereszténységnek, noha a humanista mester úgy gondolta – és az irónia jobbára ebben van –, hogy a hiteles kereszténység nem merülhet ki a zsidók gyűlöletében.

Reinhold Niebuhr etikájában, akárcsak társadalomszemléletében, különleges realizmussal szembesülhetünk. Ez a realizmus nem távolodik el a mennyei vonatkoztatási ponttól, viszont következetesen keresi a földi élet értelmét és etikai lehetőségeit. Reinhold Niebuhr számára nem kétséges, hogy a földi életet a maga Istentől kapott teljességében kell megélni, és tagadja azt a sztoikus megközelítést, amely a lélek zavartalanságában találja meg beteljesedési lehetőségeit. Az egyéni élet szervesen összekapcsolódik a közösségi léttel. Ez Niebuhr számára az egyik legfontosabb etikai kitörési pont, ugyanis ez már döntő lépés lehet az önzés leküzdésére.

A 20. századra sokan emlékeznek úgy, mint amely a masszív erőszakmegtapasztalások százada volt. Az emberpusztítás olyan méretű volt, mint addig soha az emberiség történelme során. Az erőforrásokért vívott harc globális kiterjesztése és a tömegpusztító fegyverek tökéletesítése rövid idő alatt nagyszámú emberáldozatotű követelt. A II. világháborút követően pedig fokozott igény mutatkozott az addig többnyire figyelmen kívül hagyott áldozatok hangjának meghallására. A továbblépés igényéből fakadóan össztársadalmi kérdéssé lett a múltfeldolgozás, és ennek egyik lehetséges módjaként, egyre hangsúlyosabbá vált az addig csupán hitmegéléssel és keresztyén megszólalásokkal társított megbocsátás. Annyira, hogy a század utolsó negyedében a megbocsátás kérdésköre felkerült a szekuláris és tudományos diskurzus színpadára.

Irodalmi működésének kezdetén Kálvin János jelentős összeütközésbe került a radikális egyház- és társadalomellenes gondolkodású anabaptistákkal, akik nagymértékben befolyásolták politikai, teológiai-etikai állásfoglalásait. Nem meglepő tehát, hogy az ifjú reformátor első teológiai indíttatású művében – Psychopannychia vagyis értekezés arról, hogy nem alusznak, hanem a Krisztusnál élnek azoknak a szenteknek a lelkei, kik a Krisztusban való hitben halnak meg (1534) – szót emelt az emberi lélek halál utáni alvását hirdető psychopannychisták ellen, akiket egyszerűen csak anabaptistáknak tekintett. Értekezésében a tévtanítók által bizonyító erejűnek vélt igehelyeket a „Teljes Írás” (Tota Scriptura) összefüggésébe helyezte, majd a szövegrészek pontos exegézisének segítségével bemutatta, hogy a lelkek nem alszanak, és nem semmisülnek meg a testi halál pillanatában, hanem Isten közösségében várják az utolsó ítéletet.

Nagyváradon a reformáció ünnepével egybekötve, 2013. október végén zajlott le az a kétnapos tudományos rendezvény, amely a Heidelbergi Káté múltjáról és időszerűségéről szólt. A konferenciát a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezte, támogatta Tőkés László EP képviselő nagyváradi irodája, a hollandiai Juhász István Alapítvány és a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézete.

A hitvallás kérdése a teológiának az a területe, ahol összekapcsolódnak a teológiai tudomány ágazatai, a különböző szakterületek: az Ó- és Újszövetség, a rendszeres, a gyakorlati teológia és az egyháztörténet is, mert a hitvallásnak tartalmaznia kell a Kijelentés egészét, valamint a teológiai tudományok pozitív eredményeit stb. Mindegyik a Bibliában gyökerezik, és az egész keresztyén életgyakorlatot érinti. Amikor a hitvallások kérdésével foglalkozunk, rádöbbenünk, hogy a különböző teológiai szakterületeket nem lehet egymástól elvonatkoztatva, függetlenül tárgyalni, és főleg nem csupán elméleti síkon vizsgálni. Ráadásul a személyes istenhit kényszerítő ereje is hat minden hitvallásban.

"A hitvallás nem építő irat. Nem azért alkotta az egyház, hogy azokba építő gondolatokat helyezzen el a hívei számára, hanem az egyház klasszikus korainak kifejezési formái,ű abból a célból, hogy biztos mértéket adjon a kézbe, hogy az Isten Igéjének végeredményében kimeríthetetlen és kimondhatatlan világában annak a segítségével tájékozódni tudjunk."

A genfi reformátor, Kálvin János élete és munkássága több megközelítésből is vizsgálható. Kimeríthetetlenül gazdag szellemtörténeti hagyatéka különleges lehetőséget nyújt exegézisének és pedagógiájának, másfelől teológiájának és etikájának mélyreható tanulmányozására. A közel két évszázados múltra visszatekintő hazai és nemzetközi Kálvin kutatás a reformátor világi felsőbbségről szóló elgondolásait társadalmi és politikai etikájának leghangsúlyosabb tanításaként határozza meg, amelyet jól mutat a téma roppant gazdag teológiai irodalma. És valóban, Kálvin megannyi, nagy érdeklődésre számot tartó műve bizonyítja, hogy egyház- és társadalomformáló szolgálatának legfontosabb sarokkövét elsősorban az Istennek tetsző, ideális polgári kormányzatról való szüntelen gondolkozás jelentette.

Eduard Böhl 1864 őszén kapott kinevezést a bécsi Protestáns Teológia Fakultásának református dogmatikai tanszékére.  Az 1819-ben alapított intézményben  az ágostai hitvallású evangélikus felekezetű professzorok mellett egyedüliként képviselte a helvét hitvallású protestánsokat. Harmincöt éven át végzett tanári szolgálatának ideje alatt nemcsak dogmatikát és szimbolikát oktatott, hanem bibliai teológiát, keresztyén apologetikát, vallásfilozófiát és pedagógiát is.  A teológiai tudományok között mindenkor kitüntetett figyelmet szentelt egyfelől a krisztológia témakörének, másfelől pedig – ami a szívéhez különösen is közel állt – az Ótestamentum hermeneutikai vizsgálatának.