Fekete Károly

Az úrvacsora parancsának végrehajtása nem passzív részvétel, vagy újra el-mondott, elismételt szöveg. Az úrvacsora nem egy tan illusztrációja. Nemcsak gondolati kapcsolatba kerülünk Krisztussal, hanem lényegi és valóságos kapcsolatba. Nemcsak rá gondolunk, hanem arra is, hogy a Szentlélek által belénk költözik. Ez a jele és záloga annak, amit ő itt és most tesz, hogy valóságosan közöttünk van. Nem tanról van szó, hanem arról az örök életről, amelyet Krisztustól kapok kereszthalála által.

Ravasz László Homiletikája egyrészt sikertörténet, mert teológiatörténeti mérföldkő, és 100 éven át mértékadó munka volt, mert az építő teológiai irányból táplálkozott; és még ma is mértékadó a maga módján. Ha összevetjük Ravasz László könyvét a 19. század közepétől a 20. század elejéig készült homiletikai tankönyvekkel, megállapíthatjuk, hogy ezek sem mé­ retükben, sem minőségükben nem vetélkedhetnek az ő munkájával.

Az egyház szócső voltát az teszi máig jelentőssé nyelvi identitásunk szempontjából, hogy az embereket körülvevő „legtöbbet beszélők” – tanárok, politikusok, jogászok és színészek – mellett ott találjuk a lelkészt is.1 Az igehirdetés sokak számára még mindig az a beszédműfaj, amellyel templomokban vagy a rádió hullámain keresztül hétről-hétre számottevő tömegek találkoznak. Ezért érdemes felidézni a történeti alapokat, a vázlatos bibliai és teológiai alapelveket, valamint szót ejteni röviden a szakrális nyelv erejéről és a jelen anyanyelvvédő egyházi szóhasználatáról.

Miközben a tudományos kutatások szintjén megtörtént az áttörés és folyik a protestáns graduálok újra felfedezése, feldolgozása, értékelése, addig az egyházi közvélemény szintjén még mindig ott tartunk, hogy ezek az eredmények alig-alig mentek át a köztudatba. Pedig semmiképpen sem szégyellni való hagyományelem ez, hanem számon tartandó érték.

Amikor a Vécsi Szövetség jelentőségét, történetét, hatását és mára szóló üzenetét keressük, akkor bevezetésként elkerülhetetlen bemutatnunk azt a kort és szellemiséget, amelyben megszületett Erdélyben a református lelkipásztorok barátságának ideája. A szellemi és a politikai közeg, illetve az egyházi és az egyéni vágy közötti szakadékot a szent naivság akciója, a barátság hidalta át.

Kálvin János liturgiai munkája. Istentiszteleti gyakorlatunk teológiai szempontjainak egysége fontosabb a külsőségek uniformizálásánál. Az igehirdetés és a sákramentumok közötti kapcsolat biztosítja az istentisztelet két gyújtópontját és az evangéliumi mérték szerint egyensúlyt. Az istentisztelettel és a sákramentumokkal kapcsolatos teológiai kutatások eredményei egyértelműek: a kettőn nem lehet elválasztani. Az istentisztelet teljességének egyensúlyt kell mutatnia a kötött és a szabad elemek tekintetében. A gyülekezetnek cselekvő módon kell részt vennie az istentiszteleten. A református istentisztelet lényege szerint a dicsőítést, a hálaadást és a megszentelődést szolgáló történés.

A magyar református egyház istentiszteleti rendtartásainak korábbi történetében nehéz közvetlen Kálvin-hatást kimutatni. Ez nem egyedülálló jelenség, hiszen a liturgiatörténet bizonysága szerint a világ valamennyi református egyházában sok-sok hatás játszott közre az istentisztelet rendjének kialakításában, s ezek között szigorúan vett Kálvin-hatás csak ritkán és jókora fáziskéséssel érvényesült. Nem egy református egyház, beleszámítva a magyar református egyházat is, az I. világháborúig szinte tökéletesen elszigetelődött a Kálvin hatások elől. A magyar reformátusságnak azonban az 1909-es Kálvin-jubileum új impulzusokat adott.

Szóra bírva – Kozma Zsolttal beszélget Tunyogi Lehel bemutatása

A Református Szemle liturgikával kapcsolatos írásai felölelik az alapvető és általános kérdéseket. Minden nemzedék újra és újra leporolja és aktualizálja az istentisztelettel, annak elemeivel, típusaival kapcsolatos álláspontját.

Fejezetünkben három kérdéskörrel fogunk foglalkozni: légzéstechnikával, a kiejtés problémáival és a beszédhibákkal, illetve azok kijavításával.

Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkásságának egészében a homiletikai fáradozás és gazdag igehirdetői pályája az a terület, amelyen egyértelmű és töretlen fejlődést mutat. Természetesen teológiai fejlődésének szakaszai igehirdetését is mélyen meghatározták, de a megjelent kötetek újabb és újabb előrelépést jelentettek az Ige mélyebb üzenetének felmutatásában. E miatt az egyívű folyamat miatt hiba lenne merev korszakhatárokat húzni Makkai négy évtizeden át elhangzó, nyomtatásban közölt igehirdetéseit ismerve. Ha mégis érzékel- tetni akarjuk homiletikai munkásságának fejlődési szakaszait, akkor úgy mutathatjuk fel, mint amelyeken a gyönyörködtetéstől az építésig (1910-kb. 1917/18), az építéstől a református öntudat homiletikumáig (kb. 1917/18-kb. 1925), a református öntudat homiletiku- mától a missziói igehirdetésig (kb. 1925—1945) jut el, és utolsó korszakában meg is marad a missziói igehirdetés mellett (1945—1951).