Református Szemle 119.3 (2026)

A traumaorientált bibliakutatás az utóbbi évtizedekben a Zsoltárok könyvét is egyre inkább olyan vallási szöveggyűjteményként értelmezi, amely az egyéni és kollektív traumák tapasztalatait őrzi, és a megküzdés, valamint a felépülés narratív kereteit kínálja. Jelen tanulmány a 73. és 74. zsoltár traumafenomenológiai vizsgálatára vállalkozik, különös figyelemmel az egyéni és közösségi szenvedéstapasztalat megjelenésére. A 73. zsoltár az egyéni trauma sajátosságait tárja fel: a hit, az identitás és az erkölcsi rend megrendülésének folyamatát jeleníti meg. Ezzel szemben a 74. zsoltár a közösséget érő pusztítás és veszteség nyomán kibontakozó kollektív trauma jellegzetes vonásait mutatja be. A két szöveg összehasonlító elemzése rámutat arra, hogy az egyéni és kollektív trauma számos közös fenomenológiai mintázatot hordoz, ugyanakkor a stabilizáció és a gyógyulás útját eltérő módon ábrázolja.

A tanulmány a mátéi szövetségi szemantikai háló szerkezeti és statisztikai elemzését végzi el az szerkesztésdinamikai jelentés analízis (SZDJA) nyolc szintjén. Kiindulópontja az ekléziogén attraktor fogalma, az a hermeneutikai erő, amely a Máté evangéliumának kutatásában elfedi annak eredeti zsidó szövetségi logikáját, s emiatt a szöveget az egyháztani előfeltevések irányába tolja el. A szövetségi szűrésen átesett előfordulásokra alkalmazott binomiális egzakt teszt azt igazolja, hogy a statisztikailag szignifikáns fogalmak, a πληρόω (5,78×), a μετανοέω (15,29×), a δικαιοσύνη (6,76×), a πίστις (6,34×) kivétel nélkül szövetségi-judaista terminusok, és meghatározott retorikai szegmensekben koncentrálódnak. A retorikai-strukturális elemzés kettős inklúziós architektúrát, kusztos-funkciót és háromszintű inklúziót azonosít. A szövegolvasatok igazolják: a mátéi δικαιοσύνη nem etikai norma, hanem szövetségi megfelelőség; a βασιλεία nem egyháztani tér, hanem szövetségi horizont. A korrekció tétje a קָהָל és az ἐκκλησία hermeneutikai sorrendjének helyreállítása: Máté evangéliuma elsősorban zsidó szövetségi érvelés, amelyből az egyháztani következtetések következnek, nem pedig azt megelőzik azt.

A tanulmány a református lelkészfeleségekkel szemben megfogalmazódó elvárásrendszert vizsgálja szociológiai, pszichológiai és teológiai nézőpontok integrált alkalmazásával. Öt elvárásforrást azonosít: az önmaga által internalizált normákat, a lelkésztárs elvárásait, a gyülekezeti közösség kimondatlan követelményeit, a tágabb egyházi-kulturális kontextust, valamint a kollegiális lelkésztársi hálózatot. Történeti áttekintésében bemutatja, hogyan alakult a papné szerepe a reformációtól a kommunista diktatúra időszakán át a rendszerváltás utáni korig. Szociológiailag a „kétszemélyes egykarrieres modell” és a szerepkonfliktus fogalmával elemzi a szerep strukturális feszültségeit, és rámutat, hogy a lelkészfeleség esetében folyamatosan elmosódnak a magán- és közélet határai. Pszichológiai szempontból a kiégés, az identitásvesztés és az érzelmi kimerülés valódi veszélyként jelenik meg, különösen ott, ahol az elvárások reflektálatlanok maradnak. Teológiailag a tanulmány azt hangsúlyozza, hogy a Szentírás nem ír elő kötelező szerepkört a papné számára, ezért elsődleges identitása nem a szerephez, hanem Krisztushoz való tartozásához kötődik, szolgálati területeit pedig az egyéni kegyelmi ajándékok határozzák meg. A következtetés szerint az egészséges szolgálati jelenlét nem az elvárások teljes körű teljesítésén, hanem azok tudatos, önismereten alapuló kezelésén nyugszik.

A Biblia világos és átfogó tanításokat tartalmaz az alkoholfogyasztásról, a szerhasználatról és a mértékletességről. A Szentírás alapvető gondolatai és elvei normatívak mindazok számára, akik a próféták és Jézus tanításait követik. Mindazonáltal a keresztény egyház történelme során nagyon eltérő megközelítésekkel találkozhatunk az alkoholfogyasztás, a szerhasználat, valamint annak kérdése kapcsán, hogy miben szabad és miben nem szabad a keresztény embernek elmerülnie. Ebben a tanulmányban összegyűjtöttem és rendszereztem néhány nagy múltú teológus gondolatait és tanításait e témával kapcsolatban. Kronológiai sorrendben haladva közelebb jutottam napjainkhoz, és bemutattam néhány kortárs felekezet, valamint azok meghatározó teológusainak nézeteit is.

A posztmodern és metamodern kor kulturális, illetve digitális kihívásai új megközelítéseket követelnek meg a keresztyén missziótól. A tanulmány kiindulópontja, hogy az evangélium kétezer éves üzenetét a ma emberének nyelvén és értelmi szintjén kell megszólaltatni, hűen a krisztusi és páli kontextualizációs mintákhoz. A szerző a Magyar Református Egyház gyakorlati kezdeményezéseiből (pl. az Ifjúság éve programjaiból), valamint az üzleti és marketingszféra hatékonyságnövelő módszertanából merítve mutatja be a megújulás lehetséges irányait. A tanulmány fókuszában a MissioDome nevű saját fejlesztésű, innovatív missziós módszer és térkoncepció áll. A geodéziai kupola, illetve planetárium fizikai és esztétikai adottságaira épülő projekt egy olyan komplex, multiszenzoros és interaktív közeget teremt, amely a digitális technológia, a virtuális valóság és a különböző művészeti ágak (bibliodráma, Láthatatlan Színház, dicsőítés) ötvözésével közvetíti a biblikus üzenetet. A módszertan egyszerre tartja szem előtt a biblikus-evangéliumi tisztaságot, az élményszerűséget, a személyes közösségteremtő hatást és a kulturális beágyazottságot. A tanulmány zárásként rámutat a koncepció transzdiszciplináris és multifunkcionális jellegére is, felvázolva a projekt alternatív pedagógiai változatát, a PedaDome-iskolát.

A tanulmány emlődaganatból felépülő nők alkotói és vizuális önkifejezési tapasztalatait vizsgálja interjúk és művészetterápiás szemléletben facilitált önismereti csoportfolyamatok alapján. Rámutat, hogy a művészeti tevékenységek a betegséget követő megküzdés, belső újrarendeződés és jelentésképzés fontos közegeivé válhatnak. Az alkotói folyamatok során a testi változások, a hiány tapasztalata, az emberi törékenység és az önazonosság átalakulása vizuális, anyagi és szimbolikus szinten is megjelenhet. A kutatás eredményei szerint az önismereti csoportokban alkalmazott vizuális önkifejezés és művészetterápiás szemlélet támogathatja az élet folytonosságának megélését, a kapcsolati kötődések megerősödését és a belső stabilitás újjáépülés

A társfüggőség vagy kodependencia nehezen megragadható fogalom. Bár nagyon sokan érintettek, akik a társfüggőség „mókuskerekében” ugyanazokat a véget nem érő köröket futják évek óta, mégis ismeretlen sokak számára ez a jelenség, pszichológiai konstruktum, beleértve a segítő szakmabelieket is, nem csak a hétköznapi embert. A felkapottá vált kifejezés mögött, tulajdonképpen nem új, hanem korábban is ismert jelenség húzódik meg, amelyre azonban a régi generációk képviselői máshogy tekintettek, mint ahogy ezt ma napjainkban tesszük. Ebben a tanulmányban a társfüggőség jelenségét próbálom megragadni a jelenlegi tudományos írások alapján, felhasználva egy esettanulmány nyújtotta lehetőséget a gyakorlati bemutatásra, teológiai reflexiókkal egybekötve.