Repository index

This study investigates the concept of humility (ʿānāw) as a religious virtue in the Old Testament, analyzing its linguistic, theological, and ethical dimensions. The Hebrew term ʿānāw, far from denoting weakness, reflects a spiritual disposition that shapes human relationships with God, others, and self. Through a comprehensive exegetical and theological framework, the thesis explores humility across prophetic, wisdom, and historical literature, with particular focus on the figures of Joseph, Moses, and David. Their narratives illustrate humility as a moral strength in leadership, divine calling, and repentance. The research applies historical-critical, narrative, and comparative methods, engaging key scholarly voices such as Gerhard von Rad, Walter Brueggemann, and Christopher J. H. Wright. The analysis highlights the dual character of humility: it is both a personal moral stance and a communal ethical imperative.

A dolgozat az עָנָו (ʿānāw) héber kifejezés nyelvészeti, teológiai és etikai vizsgálatán keresztül tárja fel az alázat vallási erényként való megjelenését az Ószövetségben. Célja annak bemutatása, miként határozza meg ez a gyakran félreértett fogalom az ember viszonyát Istenhez, önmagához és embertársaihoz. A tanulmány szisztematikusan elemzi az alázat jelentéstartományát a történeti, prófétai és bölcsességi irodalom szövegkorpuszaiban, különös figyelemmel József, Mózes és Dávid alakjára. A kutatás lexikográfiai és kommentári forrásokra támaszkodva alkalmaz nyelvészeti, történetkritikai és teológiai módszereket, valamint párbeszédet folytat több kortárs tudós, köztük Gerhard von Rad, Walter Brueggemann és Christopher J. H. Wright megközelítésével.

A kötetben közzétett 10 exegetikai tanulmány mindegyike az Igazság és Élet című lelkipásztori szakfolyóiratban jelent meg 2008–2024 között. Tartalmukat tekintve a szövegek az említett folyóirat szerkezeti alapegységeit követik: exegetikai megértés, teológiai összefüggések feltárása, prédikációvázlat, példák és szemelvények, szempontok az istentisztelet alakításához, illetve bibliográfiai hivatkozások. A szövegek a folyóiratban eredetileg megjelent formájukban, a textusok kanonikus sorrendje szerint kerülnek itt közlésre.

Hogyan válhatunk érzékennyé a segítő hivatás jelenkori problémáira, mire van szükség a hatékony segítő háló kiépítéséhez? Vizsgálódásom tárgya, hogy hogyan befolyásolhatja a transzgenerációs delegáltság, a társadalmi igény és presztízs, a digitális kor a segítő kapcsolatokat. Milyen változásokat hoz a segítő hivatások területén, módszereiben, az etikai gondolkodásban, a különböző társadalmi szereplők közötti párbeszédben? Fókuszban a hiteles segítő valósága, az emberkép körüli tisztánlátás és az etikai gondolkodás, valamint a fogalmak tisztázása és a helyén kezelése.

Pierre Abélard személye és munkássága több szempontból is színfoltot jelent a 11–12. században. Előadásomban egy kis szeletét szeretném körbejárni életművének: a két etikai művét vizsgálom. A Dialógus és az Etika is befejezetlen formában maradt ránk, viszont a szövegek elméleti jellegük mellett egy bábáskodó hangot is hallatnak, mely az Hadot-féle lelkigyakorlatra emlékeztethet bennünket. Mindennek fényében feltehetjük a kérdést: mi „hasznunk” származhat abból, ha dialógusra lépünk ezen szövegekkel?

Mi mozdítja ki a ma emberét otthonából? Az idegenbe való kimozdulás három formáját vizsgáljuk: a turizmust, a menekült krízist és a kortárs zarándoklat jelenségét. A turizmus manapság egyre inkább vitatott jelenség. Miközben a globális felmelegedés a természeti környezet beszennyezésének egyik fő forrása, egyre többen élnek vele. A menekült jelenség is többféleképpen értelmezhető. Másként látják Közép-Kelet-Európában és másként Nyugat-Európában. A zarándoklat új formáit egyre többen gyakorolják. A zarándoklat penitencia jellege (az önmagamtól, és saját vágyaimtól való eltávolodás, mint cél) átalakult és inkább az „önmagam megkeresésének” egyik bevett módja lett. A teológiai etika lencséjén át szemlélve: vajon mi az, amit e jelenségek megértéséhez hozzá tehetünk?

A tanulmány a 2Kor 8,7–9 homiletikai exegézisével indul. Az első nagyobb egységben az előkészületi elemek kapnak helyet. A perikópa kortörténeti, exegetikai és teológiai vonatkozásainak feltérképezése során közelebbről érintjük Pál és a korinthusiak viszonyát, a jeruzsálemi gyűjtést, és olyan teológiai motívumokat, mint az inkarnáció és az adakozás. A homiletikai exegézist egy karácsonyi prédikáció vázlata követi. A tanulmány utolsó pontjai az istentisztelet alakításához nyújtanak további szempontokat és szemléltetéseket.

Dolgozatom az imádkozás fontosságát mutatja be a 21. században. Hipotézisem az volt, hogy bár sokan nem vállalják nyíltan, mégis fontos az imádkozás az általam megvizsgált és megkérdezett emberek számára. A kérdőíves kutatásom igazolta a feltételezésem. A 21. század emberének - legyen az bármilyen vallású, nemű vagy korú - igen is fontos az imádkozás elsősorban az Istennel való kapcsolat megtartása miatt. Arra törekedtem, hogy az imádkozásról vallott személyes felfogásokat összegyűjtsem, leírjam és összegezzem, hogy a dolgozat központi kérdésére minél pontosabb választ tudjak adni.

Ez a tanulmány a Kol 3,11 jelentését tisztázza, összehasonlítva azt a Gal 3,28 és az 1 Kor 12,13 verseivel. A visszatérő "görög és zsidó" vagy "rabszolga és szabad" kifejezések ellenére sem bizonyítható, hogy e három szöveg valamilyen rögzített beszédmódot képvisel. Ez pedig azt jelenti, hogy mindhárom felsorolás az adott szövegösszefüggésben nyeri el értelmét. Ennek megfelelően a Kolossébeliekhez írt levél, és különösen a Kol 3,5-17 kontextusának összefüggésében megállapítható, hogy az 5. és 8-9. versekben említett bűnök katalógusával ellentétben a Kol 3,11-ben felsorolt személyi jellemzők egyike sem összeegyeztethetetlen az új emberrel, sem a 12-17. versekben szereplő keresztény erények sorával. A rendelkezésre álló adatoktól függően a 11. v. egyes kifejezéseit a nagyobb páli korpuszon belül is értelmezzük.

A keresztyén kegyesség gyakorlatának helyes szemlélete és megértése a keresztyén élet nélkülözhetetlen része. Ennek megítélése más és más hangsúllyal, fókusszal jelent meg a keresztyén egyház korszakaiban, amelynek oka nem csupán abban keresendő, hogy az egyházban eltérő kegyességgyakorlatok honosodnak meg a különböző időszakokban. A kegyesség gyakorlata ugyanis minden vonatkozásban narratív és interpretativ funkciót tölt be. Narratív abban a tekintetben, hogy keretet ad a keresztyén ember önértelmezésének. Interpretativ abban a vonatkozásban, hogy nem önmagában áll meg, hanem egyrészt a keresztyén tanítás reflexiójaként jelenik meg, másrészt aktualizálásának mozzanata. A reformátori megszentelődésről szóló tanítás különösképpen is meghatározó a keresztyén kegyesség gyakorlatának kontextualizálásában. A tanulmány a keresztyén egyház egy igen meghatározó időszakára összpontosítva kíséri nyomon a megszentelődésről szóló tanítást.

Mint a XX. században is, a hagyományos egyházaknak a XXI. században új kihívásokkal kell szembenézniük. A modern kor ember már nem elégszik meg az egyház szigorú és kötött tanaival és vallási gyakorlataival. Gyakran a közösség helyett az egyéni boldogulást keresi, a való munka, helyett az én felemelkedésére törekszik. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy valaki spirituális, de nem vallásos, a 90-es évektől már gyakoribb a reflexió erre a kijelentésre. Míg több ezer évig a vallás és spiritualitás kéz a kézben járt, úgy tartozott össze, mint forma és tartalom, mint tanrendszer és megélés, a XX. század második felétől ez a magától értetődőség egyre problematikusabbá vált. Két fő álláspont jelent meg a század végére: a vallás mint a hit és a gyakorlat intézményi keretben rögzített és ellenőrzött rendszere az egyik oldalon, míg a másikon a hit és a gyakorlat lazább, kreatívabb, nyitottabb, az egyénnek a maga módján megélt „lelkisége”.

Jób 19,25–27 talán a könyv legismertebb szövegrésze. Ez a perikópa számos alkalommal hangzik el temetéseken, s minden bizonnyal, a halál kérdéséről gondolkodó keresztyének is szoktak róla elmélkedni. Az itt írottak nem kívánják a hit korrekcióját végezni. Mert – rendszeres teológiai megközelítésben – a mindenkori Jób szenvedésből, bűnből, halálból való megváltója ugyanaz: a Krisztus. Ez a tanulmány nyelvészeti-poétikai vizsgálattal törekszik körvonalazni a szöveg jelentését. Egy (akár spontán) szöveg megalkotottságának mikéntje révén is üzen. Mennyivel inkább érvényes ez az írott, hagyományozott, szerkesztett, szövegváltozatában rögzített alkotásra. (Természetesen, fennáll a hibák lehetősége, de azok azonosításáig legyen érvényes a lectio difficilior elve.) E tanulmány tehát Jób azon szavait igyekszik megérteni, amelyek az ő helyreállítójáról szólnak, aki akkor is képes megváltani, amikor már elfogyatkozik a test és a szív.

The “Why?” question emerges inevitably whenever a tragedy or trauma happens in our human lives. The case was hardly different in prehistoric times, in the Old Testament, or in Jesus’s era. It is an intriguing question therefore what Jesus’ attitude and approach would have been to such unexpected disasters.

Az alábbi sorok azt kísérlik meg, hogy formai és műfaji szempontból vegyék újra górcső alá a 116. zsoltárt, s a két módszer konkurenciájában próbáljanak döntésre jutni – persze nem egyik vagy másik módszer, hanem inkább a jobb értelmezés érdekében.

A könyörülő Úrról festett portré meghatározó vonása Máté Jézusról szóló beszámolójának. A Mt 8,1–15 éppen ezt az alapgondolatot villantja fel elsőként az evangéliumi elbeszélések sorában, hogy egyértelművé tegye: aki hatalommal tanít Isten akaratára, és aki ezt a hatalmat kézzelfoghatóvá is teszi gyógyító tettei-ben, nos ez a Jézus, a könyörülő Úr, Isten mennyei uralmának letéteményese az emberek között. Mindezt Máté úgy juttatja kifejezésre, hogy gondosan elkerüli, hogy a Jézus könyörülő jóindulatára konkrét fogalommal utaljon. Még ott sem él a kínálkozó lehetőséggel, ahol természetes módon követhetné forrása szóhasználatát. Inkább eltekint attól, talán azért, nehogy olvasói a Jézus irgalmasságának megnyilvánulását egyetlen konkrét egyéni gyógyítási esetre korlátozzák. E szakasznak éppen ez a fő jellegzetessége a Jézus könyörületét központba állító elbeszélő egységek között.

A csodaelbeszélések a mindenkori gyülekezetek életében szólaltak meg, az adott kor történelmi keretei között, a teljes evangélium, kor, ha-tások és Biblia összefüggésében. A gyülekezetek megértési folyamata épített a keresztyén közösség hitfelfogására, krisztológiájára és teológiai gondolkodására, az átélt tapasztalatokra, és reménységére. Az elvégzett tárgyalás megmutatta, hogy a történeti kutatás eredményei az új hermeneutikai felismerések között és az új írásértelmezési szempontok által is hasznosíthatóak, és felhasználásuk nélkülözhetetlen a tudományos igénnyel végzett teológiai munkában, amely az igehirdetés szolgálatában áll.

Az ember az Istennel való együtt járásában létezik („létrejön”, pontosabban identitása ebben „jön létre”), következésképpen mind a lelkigondozó, mind a gondozottja identitása is, antropológiai értelemben (mint szerény kalauz / kísérő a klienssel való együtt-haladása sajátos történetében), e dinamikus reláció kontextusában valósul meg, azaz létezik, és abszolút értelemben ezt nevezhetjük terápiának, illetve bármilyen legitim lelkigondozói intervenció sajátos útjának és a lelki „egészség” teológiailag indokolt helyreállításának (azaz Istenképűségünk eszkatológiailag anticipált helyreállításának). A kliens gyógyulása ugyanígy „jön létre” és válik apró emberi története részévé az „Isten nagy történetének”, és ezzel mintegy a szabadulástörténetnek konkrét részesévé.

A Zsoltárok könyvének 90. fejezete egyike azoknak a bibliai szakaszoknak, amelyekben jelentős eltérések figyelhetőek meg a(z eredeti) héber szöveg, valamint annak görög Septuaginta-beli (a továbbiakban: LXX) és magyar nyelvű fordítása között. Írásomban rövid „nyelvészeti kalandra” hívom a kedves olvasót, annak érdekében, hogy feltérképezhessük ezeket az eltéréseket. Jól tudom, hogy a zsoltár szerkesztéstörténetének feltárása igencsak hosszadalmas és sok akadályba ütköző vállalkozás lenne, amely meghaladná egy tanulmány kereteit, ezért ebben az írásban a jelenleg előttünk álló szöveg első nagyobb egységére (Zsolt 90,1–6), és ezen belül is elsősorban a felmerülő fordítási kérdéseire összpontosítok.

Jób 42,1-6 Jób Istennek címzett utolsó, ebben a retorikai funkcióban második válaszát tartalmazza (Jób 40,3-5-ben található egy első válasz). Önmagában véve ez az elhelyezés is kiemelt jelentőséget kölcsönöz ennek a perikópának a könyv összefüggésében, és ezért különös figyelmet igényel az olvasó részéről, akinek viszont a szöveg értelmezését tekintve rendkívül nehéz dolga van. Az egyes szavak pontos jelentésének megfejtése még a kisebbik gond. Ennél nagyobb kihívás elé állít a szöveg értelmi haladványának, a sorok egymással való logikai kapcsolatának a körvonalazása, a megelőző, a JHVH beszédét tartalmazó szövegegységgel (Jób 38—41) való kapcsolat, illetve Jób Istennek szóló első válaszával (40,3-5) való kapcsolat. Márpedig ezeknek a retorikai kapcsolópontoknak a tisztázása közvetlenül járul hozzá a szöveg értelmezéséhez, ezért tárgyalása nem mellőzhető.

A képen a következő személyek láthatók (balról-jobbra): Lengyel Lóránd, Tőkés István, Juhász István, Rapp Károly, Hermann Binder, Erdő János, Hermann Pitters, Gálfy Zoltán.

A Díszteremben sorra kerülő eseményen balról-jobbra a következő személyek láthatók: Gálfy Zoltán, Rolf Binder, Henk van de Graaf, NN, Juhász András.

Az Exodus 4,24–26 egyike azoknak az ószövetségi történeteknek, amelyek a mai bibliaolvasóban kérdések sorozatát indítják el. Ez a rövid epizód egy félelmetes Isten képzetét tárja elénk, aki látszólag minden ok nélkül tör rá a néhány sorral előbb komoly feladattal megbízott Mózesre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Sem ez az epizód, sem annak közvetlen kontextusa látszólag nem ad magyarázatot erre a szokatlan isteni megnyilvánulásra. Ez a tanulmány amellett érvel, hogy e történet eredeti formája a 4,19.24-26 versekből állt, s Exodus 2,23a közvetlen folytatása lehetett. Eszerint az Ex 4,19.24–26 eredeti értelmét nem az aktuális összefüggésben, hanem az Ex 2 kontextusában kell keresnünk. Az ókorban (az Ószövetségben is) jól ismert „életért életet adj” elvet képviselő bűnarányos büntetési forma, az úgynevezett talió-törvény értelmében Mózesnek az életével kellene fizetnie az elkövetett gyilkosságért.

Holland újságíró fejtegette egyszer, hogy a keresztyén emberek magatartásából meg lehet állapítani felekezeti hovatartozásukat. Másképpen cigarettázik a római katolikus, a református és a lutheránus ember. Még a reformátusok között is van különbség: a konzervatívok bőrszivart szívnak, a barthiánusok pipáznak, a szabadelvűek (és a remonstránsok) cigarettáznak. Ha ebben a vélekedésben sok is a túlzás, annyi igazság mégis van benne, hogy minden felekezet tagja magán viseli vallási kultúrájának valamilyen lenyomatát. Valami olyan ez, mint a római katolikusoknál és a görögkeletieknél a keresztvetés: amikor a kereszt vízszintes szárát formázzák az egyik balról jobbra, a másik jobbról balra lendíti kezét a válla felé. Ezek a különbségek a sok-sok vallási jelkép használatában, az istentiszteleti és kegyességi önkifejezés gesztusaiban nyilvánulnak meg. Még a kegyesség gyakorlásának is sok változata van akár ugyanazon felekezeten belül is.

Az iskolai lelkigondozás paradigmaváltást jelent az individualizmustól a perszonalizmus irányába. A lelkigondozás által rámutatunk arra, hogy az ember több mint individuális lény. Az embert kapcsolatai, igényei és vágyai alapján lehet megérteni és megközelíteni. Az erőfeszítés eredménye nem minden esetben egy boldog ember, hanem egy olyan személy, aki érzékennyé válik a mások igénye iránt. Ez pedig a misszió lehetőségét vetíti elő.

Amikor egy kisgyermek fél vagy szorong, a legegyszerűbb őt ölbe venni és mesélni valami szépet, érdekeset és biztatót neki, hogy szűnjön a félelme, oldódjon a szorongása. Lelkipásztorként sokszor kellett megállnom magányos emberek, kórházi ágyakon fekvő betegek vagy gyászolók mellett temetéseken. Gyakran tapasztaltam, hogy saját szavaim elégtelennek bizonyultak, ami a bátorítást illeti, de egy jól megválasztott alapige vagy elbeszélt-elolvasott történet érezhetően oldotta a magányos, a beteg vagy a gyászoló ember szomorúságát, szorongását. E tapasztalatok sora vetette fel bennem a lehetőségét annak, hogy talán célzatosan lehet használni a bibliai történeteket szorongásoldásra. Ahogy a kutatás elkezdődött, kiderült, hogy a szorongás és a történetmegértés többek között korosztályfüggő, ezért le kellett szűkítenem a kutatási területemet a kisgyermekkora, mely a gyermek életében körülbelül 12 éves koráig tart.

A dolgozat a biblika-egzegézis, teológiai, hermeneutikai és tudományos-történelmi kérdéseivel foglalkozik. Miért van szüksége a Biblia értelmezésére, és miért lenne tudományos? E kérdések szerint a történeti-kritikai exegézis a legmegfelelőbb módszer a bibliai szövegek értelmezésére, valamint a strukturális, olvasóközpontú és tárgyi módszerek szerepére a homiletikában.

János evangélista előszeretettel használ kettős vagy többszörös értelmű szavakat. Perikópánkban két ilyennel is találkozunk, amelyek döntően befolyásolhatják a szöveg értelmét. Eddig ezt az igerészt és azon belül e két kritikus szót: katalambano és anamarthetos egyféleképpen fordítottuk és értelmeztük, ezért egy összetett, sokrétű, több síkon mozgó történetet próbáltunk meg egysíkúan értelmezni. Ezeket a rejtett dimenziókat fel lehet és fel kell tárni azáltal, hogy a többértelmű vagy több mindenre utaló szavak üzenetét megfejtjük, és komolyan vesszük

Az angolszász nyelvterületen reader response criticism néven ismertté vált szempont a Rezeptionsästhetik, illetve Rezeptionskritik formában jelenik meg a német exegetikai irodalom- ban. Magyar nyelvterületen az olvasóközpontú, olvasó szempont szerinti fogalomhasználat vált általánossá. Irányadónak tekintem M. Mayordomo bázeli újszövetséges javaslatát, hogy a teológiában tanácsos lenne a recepciókritika használata, amely nem a recepció/befogadás kritikáját, hanem a recepció vizsgálatát jelenti.