Repository index

A niceai hitvallás normatív ereje az emberi lét határhelyzeteiben abban áll, hogy Krisztus Atyával való egylényegűségét (homoousios) nem elvont metafizikai tételként, hanem a szenvedés, bűn, halál és istenhiány közepette megtapasztalható isteni jelenlét garanciájaként érti. A tanulmány Athanasius niceai–kalcedóni krisztológiájából, valamint a református recepció (különösen Kálvin) norma normans–norma normata megkülönböztetéséből kiindulva vizsgálja, miként válhat a homoousios a Fil 2,6–11 kenózishorizontjában az egyházi hit és gyakorlat normatív mércéjévé. A Victor Turner-féle liminalitásfogalom segítségével az egyház olyan „küszöbhelyzetű” közösségként jelenik meg, amely Isten országa és a világ, hatalom és szolgálat, szentség és profán tér feszültségében él.

Böhm Károlyra úgy tekinthetünk, mint az első magyar filozófiai rendszer megalkotójára. Filozófiájának kiindulópontja a protestantizmus eszmevilága volt, ugyanakkor a görög, a keresztény és a német gondolkodáshoz kapcsolódó, széles távlataival és rendszerező képességével nemzetközileg is figyelemre méltó, erdélyi bölcseletünkben pedig kiemelkedő teljesítmény. Kétségtelen tény, hogy munkássága nemcsak a filozófiai bölcseletre volt hatással, hanem a 20. század elejének teológiai gondolkodásmódját is intenzíven befolyásolta. Erdély két meghatározó református teológusa, Tavaszy Sándor és Makkai Sándor munkásságában is ott találjuk Böhm gondolkodásmódjának lenyomatait.

Az isteni megtapasztalásának a rögzítése és átadása kulcstoposza minden vallásnak. Az üzenettel legtöbbször az utasítás is megérkezik: Írd meg! A feladat itt maga a közvetítés, gondolnánk, pedig ennél sokkal többről van szó. Mit ír erről Augustinus vagy akár Richard Wurmbrand? A pszichológusok a 20. században vették górcső alá a nyelvhasználat és az élmények kiírásának és megírásnak különböző folyamatait. Minél többet tudunk róla, annál inkább bizonyosságot nyer, hogy az írás valóban egy isteni ajándék. Ugyanis az isteni megtapasztalásának megírása nem egy lezárult folyamatnak a rögzítése, hanem az üzenetátadás szerves része.

Vak Didümosz a 4. században az alexandriai teológiai iskola kiemelkedő tanítója és a szentháromságtani vitákban Athanasziosz harcostársa volt. 370 körül írta meg a Szentlélekről (De Spiritu Sancto) készített munkáját, amelynek célja az volt, hogy a nikaiai zsinat utáni vitákban az eretnekek ellen védelmezze a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ennek érdekében először tisztázza azt, hogy a Szentlélek személy, isteni személy, aki nem keverhető össze valamelyik angyallal, és akinek munkája az Atya és Fiú munkájától egyszerre elkülönül, ugyanakkor azonosul vele, kiteljesíti. Didümosz teológiai érvelésének jellemzője a következetes biblicitás, jóllehet Órigenész teológiájának és logikájának nyomán halad, kerüli a spekulatív, filozófiai érvelést.

A 21. század legújabb technológiai vívmánya a mesterséges intelligencia és az általa támogatott eszközök sora, melyek használata etikai aggályokat vet fel. Jelen tanulmány célja kiemelni és összegezni az említett technológia emberi autonómiára gyakorolt hatását, illetve feltérképezni ennek etikai vonzatát. Bemutatjuk és elemezzük azokat a mesterségesintelligencia-technológiákat és -modelleket, amelyek az egyén mindennapjaiban jelen vannak, annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk azoknak az emberi autonómiára és erkölcsi cselekvésre gyakorolt hatásáról.

Isten népe számára a szétszóratás mind Babilonban, mind az újszövetségi korban azt jelentette, hogy kényszerű vagy küldetése részeként vállalt helyzetben kisebbségként kell élnie. Bár a nemzetközi irodalomban csak a 20. század közepétől kezdik a diaszpóra kifejezést kisebbségek megnevezésére használni, valójában a Dánielék babiloni példája, majd az első keresztyén gyülekezetek Földközi-tenger térségbeli küzdelme is kisebbségi létben fogant. Ebben a kisebbségi létben az eredeti küldetés felismerése és elfogadása jelentette a paradigmaváltást a borúlátó beletörődéstől a derűs jelenlétig. Ma a kisebbségivé vált keresztyén egyháznak is erre a váltásra van szüksége.

A tanulmány a bibliai ősélmények antropológiai dimenzióját a „véges horizont” paradox valóságán keresztül értelmezi: az isteni cselekvés és az emberi percepció találkozása felemelő tapasztalat, ugyanakkor a halandóság és az időbeliség „gravitációja” visszarántja az embert saját korlátjai közé. A tanulmány amellett érvel, hogy ez a kettősség nem Isten lényegéről, hanem az emberi lét feltételeiről szól, és rávilágít arra, hogy a véges horizont egyszerre kényszerítő korlát, ugyanakkor belátható, otthonosságot adó keret. A tanulmány a rítust mint az emlékezés kitüntetett terét és idejét vizsgálja: a rítus formát ad az autentikus találkozásnak, lehetővé teszi a közös belépést és participációt, miközben transzformatív hatást gyakorol közösségre és egyénre egyaránt.

tanulmány azt vizsgálja, hogy a digitális eszközök hogyan hatnak a gyülekezeti közösségek működésére. Miközben evidenciának számít, hogy a digitális eszközök térnyerése gyengíti az emberi kapcsolatokat, a közösségépítésben elkerülhetetlen azok használata. A tanulmány árnyaltan elemzi ezt a kettősséget, áttekintve az egyház és média kapcsolódásainak a történetét, illetve azokat a társadalomban és kommunikációs kontextusban zajló változásokat, amelyek a hálózatosodás kényszerével szembesítik az egyházat.

Olyan társadalomban élünk, ahol a teológiának is utakat kell találni ahhoz, hogy reflexiója releváns legyen. Ez a tanulmány a munkamániára reflektál, ami a Covid-időszak utáni hibrid környezetben kialakult. Áttekinti a Barth–Brunner-vita lényegét. Bonhoeffer alapján fenntarthatónak ítéli a munka mandátumként értelmezését. Volf és Moltmann segítségével árnyalja azt, hogy hogyan lehet a munkáról mint az önmegvalósítás eszközéről beszélni. A „hivatás” fogalmának az értelemezhetősége is sokat változott a nagyon komplexszé vált társadalmi munkamegosztásban, de a teológusok útkeresése lehetőségeket jelent a relevancia fenntartására. A munka az imago Dei fontos aspektusa marad, de az élet több, mint munka!

Hogyan válhatunk érzékennyé a segítő hivatás jelenkori problémáira, mire van szükség a hatékony segítő háló kiépítéséhez? Vizsgálódásom tárgya, hogy hogyan befolyásolhatja a transzgenerációs delegáltság, a társadalmi igény és presztízs, a digitális kor a segítő kapcsolatokat. Milyen változásokat hoz a segítő hivatások területén, módszereiben, az etikai gondolkodásban, a különböző társadalmi szereplők közötti párbeszédben? Fókuszban a hiteles segítő valósága, az emberkép körüli tisztánlátás és az etikai gondolkodás, valamint a fogalmak tisztázása és a helyén kezelése.

Az úttörőnek számító hálózatelméleti szakkönyvek alapvetően a reáltudományok eszköztárával közelítenek a hálózatok kérdéséhez, és pontosan dokumentált adathalmazokat vizsgálnak. Mégis az első mesterséges hálózatok között említik a Pál apostol hálózatépítő munkája nyomán létrejött keresztyén egyházat – annak ellenére, hogy az egyház lényegének töredéke számszerűsíthető. A hálózatkutatók által felismert szabályszerűségeket a tudomány és társadalmi élet számtalan területen hasznosítják. Ha az egyház hálózat volta ilyen evidencia a tudósok szerint, akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy a hálózatkutatók által felhalmozott tudás hogyan tudna hasznosulni az egyházban.

Ebben a kiegészítő tanulmányban megpróbáljuk levonni a következtetéseket egy hasonló témában készült korábbi tanulmányunkból (Facie ad faciem – nincs tehát alibi a létben. Reflexiók Tavaszy Sándor és Lukács György Kierkegaard akéda-értelmezésének margójára). Ugyanakkor Tavaszy Kierkegaard-felfogásának Tavaszy-féle értelmezéséből kiindulva új kérdéseket próbálunk megfogalmazni, illetve annak aktualitását a magyar filozófiai gondolkodásban, Lukács György és Tavaszy Sándor írásaiban megjelenő reflexiókat boncolgatva (miközben erdélyi filozófusokra is kitérünk, azaz Bretter György, Molnár Gusztáv és Tatár György álláspontját értékelve a kérdésben). Kísérletet teszünk egy lehetséges teológiai antropológia felé való tájékozódásra a jelenlegi filozófiai megközelítésekkel folytatott párbeszédben.

Tanulmányom két tudásterület, a természettudomány és a teológia alapvető különbségeit vizsgálja. Közismert tény, hogy a természettudomány empirikus megfigyelésen és kísérleteken alapszik, míg a teológia a hitre és a kinyilatkoztatásra támaszkodik. A természettudományos ismeretek értelemmel ellenőrizhetőek, a teológiai igazságokat viszont hittel elfogadjuk vagy logikusan kikövetkeztethetjük, így ezen igazságok nem mindig ellenőrizhetőek empirikusan. Mindkét tudásterület az ember szellemi erőfeszítésének eredménye, így közös céljuk, hogy eligazítást nyújtsanak a létezés nehezen hozzáférhető részeivel kapcsolatban. Lehetséges igaz kijelentéseket tenni olyan valóságokról, amelyek nem hozzáférhetők az empirikus tapasztalatok számára? Tanulmányomban erre és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ.

Az identitás szó általános jelentése a valamivel való azonosság, azonosulás, valamely közösséghez való tartozás. Önazonosságról akkor beszélhetünk, ha az énképünk vagy önazonosság-tudatunk (mindenkinek az önmagáról alkotott elképzelése) megegyezik vagy hasonlít valaki más, mások, tehát egy közösség önazonosság-tudatával. A keresztyén éntudat és a krízistudat is egyidős a keresztyén közösséggel, a gyülekezettel. Az őskeresztyéneknél a megkeresztelkedés jelentette az újjászületést, az új identitás kezdetét (Róm 6,4). Ez nem kettős identitást jelentett, az óemberét és az új emberét, hanem egyetlen identitást, a Krisztus által újjászült ember önazonosságát. Református identitásunk állandó része tehát a Krisztusban való lét, mert Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok. Identitásunk változó része az a szituáció, amelyben élünk, s amelyben naponta erkölcsi felelősségünk az adódó helyzetre, konfliktusra az állandó identitásunknak megfelelően erkölcsi választ adni.

1915 karácsonyán két kérdés foglalkoztatta Kolozsvár közönségét. Az egyik a háború, a másik pedig az Ady Endre költészete körül zajló sajtópolémia volt. A vita ekkortájt az országos sajtóban már hónapok óta zajlott, 1915 karácsonyán azonban két helyi lap, a Tiszántúl és a Kolozsvári Hírlap is bekapcsolódott. Ez utóbbi öt neves kolozsvári értelmiségi, köztük két egyetemi professzor véleményét kérte ki Ady költészetéről. Kik voltak ők? Mi volt a véleményük? Hogyan jutott el az ügy odáig, hogy egyikük párbajra hívta Adyt? A tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ a korabeli kolozsvári élet eme érdekes epizódjának felelevenítésével.

Kétségtelen, hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk, akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól, sikertelenségeiről, a nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó, a népegyházi jelleget okoljuk, vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt, szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e, vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások, stratégiák, struktúrák újragondolása alól? Igaz, megszoktuk, hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt, Erdélyben – eddig inerciából működött, de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták, hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló, hanem sokkal árnyaltabb.

Ez a kötet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet által szervezett I. Tavaszy-konferencia előadásainak publikált változatait tartalmazza.

A feltámadás csodája olyan keresztény hittétel, amely a felvilágosodás kora és a természettudomány térhódítása óta számos kérdést vet fel. A 21. század emberének is szüksége lehet olyan támpontokra, amelyek segítenek tisztázni, hogy miként tekinthetünk a húsvéti eseményekre. Az előadás során a címben említett három neves kutató munkáira támaszkodva keressük ezeket.

A keresztyén élet értelmezése református megközelítésben kiemelt figyelmet szentel a megszentelődésről szóló tanításnak. ami gyakran így is a megigazulástan „árnyékába” kerül. A ’mit hiszünk’ és ’mit cselekedjünk kapcsolatának’ kérdése ez. Az előadás ennek egy inverz megközelítésére tesz kísérletet Bonhoeffernek a Közösségben és a Követés című művei alapján. Annak kérdéskörét vizsgálja, hogy a keresztyén lelkiségértelmezés, keresztyén életgyakorlat miként ad meghatározó impulzusokat magának a keresztyén etikának.

Jelen előadásban arra teszünk kísérletet, hogy a keresztyén életre nézve felmutassuk a Sabbatnak a teremtéstanon túlmutató, és azt kiszélesítő, eszkatologikus jellegét. Főként huszadik századi és kortárs teológusok munkáira alapozva a Sabbatot a teremtés, megváltás és eszkatológia összetartozásának foglalataként tekintjük. A „Novum”, „Shekinah”, „Katapause és Sabbatismos”, vagy éppen a jel és pecsét kategóriáin keresztül igyekszünk teológiai támpontokat nyújtani egy holisztikus eszkatológiai vízióhoz, valamint a nyugalom napjának gazdagabb átéléséhez.

„Minél jobban érzi magát valamely földi egyház a világban, annál nagyobb a veszedelem, amely fenyegeti, mert ez azt jelenti, hogy elszakadóban van láthatatlan életfeltételeitől, láthatatlan alapjától. Az önmagában álló és az önmagában élő egyház hamarosan a hitnek és az evangéliumnak álpótlékává válik és hamarosan oda húzódik a polgári jóllét közelébe s a Kijelentéstől elszakadva. Szociális, vagy nemzeti hasznossági egyletté válik. Mindezekből egészen világos, hogy bármely látható egyház a láthatatlan egyház nélkül lehet nagyszerű szervezet, de nem egyház. [...] Amelyik egyház földi hatalommal és eszközökkel, emberi találékonysággal és megalkuvásokkal az Új-Jeruzsálemet, Isten országát megvalósíthatónak véli, annak az egyháznak nincs szüksége az isteni kegyelemre, vagy ha igen, akkor azt egyszer s mindenkorra birtokba vette és emberi-papi adminisztráció alatt tartja.

A bizalom: lehetőségfeltétele a hétköznapi élet tevékenységeinek – ugyanakkor kockázatvállalás is. E két szempont feszültségének tárgyalásához Løgstrup The Ethical Demand című művéhez fordulunk. Milyen kapcsolat található a demand és a trust fogalma között? Løgstrup a demand (fordring) kifejezést annak az elgondolására használja, hogy valamit követelnek tőlünk anélkül, hogy ez a követelés parancs lenne. Løgstrup értekezése Kant és Kierkegaard tovább gondolásának tekinthető. Egy kommunikatív etika lehetőségének a kérdése is feltehető. A teleologikus és a deontologikus etikához képest egy harmadik lehetőség mutatkozik meg. Løgstrupra alapozva a kommunikatív etika elkülöníthető a habermasi megközelítéstől és a hatalomnak, valamint a normának egy olyan felfogására alapoz, amely nem pusztán a társadalmi erők terméke, hanem egy belső konstitúció eredménye (Thomassen, 1985/1992).

A tervezett előadás célkitűzése filológiai és tudományelméleti alapon megvizsgálni a dogma szó szemantikai mezejét, és az így nyert eredmények alapján tágabb összefüggésrendszerben szemléltetni a dogmatörténet és a dogmatika viszonyát. Vizsgálatunk során arra összpontosítunk, hogy felmutassuk: a rendszeres teológiának eme két ága (a szemantikai mező által meghatározott természetéből adódóan) hogyan mutat egy zárt, vagy bezáródófélben lévő földi rendszer felől az istenismeret végtelenül nyitott világa felé.

A jézusi erkölcs kompromisszummentessége elutasítja mind az önző, önfenntartó impulzusokat, mind pedig azt az ösztönös önvédelmet, amely másokkal szembeni agresszióval hoz létre különböző egyéni és politikai felépítményeket. Ezen a ponton feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mennyire alapozhatjuk a jézusi tanításra keresztyén kultúránk politikai eszközök útján történő védelmét? Nyilvánvaló, hogy lelki és társadalmi nyugalmunk szempontjából egy keresztyén alapokon álló nemzetpolitika értéke felbecsülhetetlen számunkra. Ennek ellenére, nagyon óvatosan kell a keresztyén minősítést használnunk az önkonzerválás folyamatában, hiszen Jézus etikai tanítása éppen a földi biztonságtól és komfortzónánktól próbál bennünket elmozdítani. Ebben a gyakorlatban pedig számítanunk kell a kötődéseink elszakadásával és hagyományaink szétmorzsolódásával is…

Kivonat Több mint száz évvel elkészülte, és majdnem ugyanennyivel első megjelenése (1926) után először jelent meg most magyarul Somló Bódog posztumusz filozófiai műve, a Gedanken zu einer ersten Philosophie – Pethő Sándor fordításában. A könyv a magyar filozófiatörténet igazi legendája; nemzedékek emlegették, de töredékes formája, nehéz nyelvhasználata miatt mindeddig kevéssė épült be a tudományos köztudatba. Mitől jelentős ez a mű? Mennyiben változtatja meg Somlóról kialakult képünket? Érdemes-e teológusként is kézbe venni? Az előadás ezekre a kérdésekre keres választ.

A politikai teológia egyik fontos 20. századi vitája Erik Peterson és Carl Schmitt között zajlott. Különböző álláspontokból közelítették meg annak a kérdését, hogy lehetséges-e egy olyan politikai teológia, melyben a fogalom két alkotóeleme megőrzi eredeti jelentését. A különböző álláspontokból adódik, hogy elbeszélnek egymás mellett, így a vitát ugyan lezárni nem lehet, de tanulni belőle igen: a Szentháromság jelentőségét egy teológiai politikai teológiában.

A teremtéstörténet nemi differenciáltsággal megalkotott emberére Isten kimondja: „igen jó”. Ez az isteni judícium kérdőjeleződik meg akkor, amikor az első emberpár önmagát emancipálva azt látja jónak, amit Teremtője rossznak mondott, és fordítva: rossznak azt, amit Isten jónak ítélt. A nemek vonatkozásában ezt a fordított értékítéletet látjuk akkor, amikor a kétpólusú „szex” már kevésnek tűnik, és az isteni nívóra törő ember egyre inkább hasadó, multipólusú „gendert” teremt.

Pierre Abélard személye és munkássága több szempontból is színfoltot jelent a 11–12. században. Előadásomban egy kis szeletét szeretném körbejárni életművének: a két etikai művét vizsgálom. A Dialógus és az Etika is befejezetlen formában maradt ránk, viszont a szövegek elméleti jellegük mellett egy bábáskodó hangot is hallatnak, mely az Hadot-féle lelkigyakorlatra emlékeztethet bennünket. Mindennek fényében feltehetjük a kérdést: mi „hasznunk” származhat abból, ha dialógusra lépünk ezen szövegekkel?

Mi mozdítja ki a ma emberét otthonából? Az idegenbe való kimozdulás három formáját vizsgáljuk: a turizmust, a menekült krízist és a kortárs zarándoklat jelenségét. A turizmus manapság egyre inkább vitatott jelenség. Miközben a globális felmelegedés a természeti környezet beszennyezésének egyik fő forrása, egyre többen élnek vele. A menekült jelenség is többféleképpen értelmezhető. Másként látják Közép-Kelet-Európában és másként Nyugat-Európában. A zarándoklat új formáit egyre többen gyakorolják. A zarándoklat penitencia jellege (az önmagamtól, és saját vágyaimtól való eltávolodás, mint cél) átalakult és inkább az „önmagam megkeresésének” egyik bevett módja lett. A teológiai etika lencséjén át szemlélve: vajon mi az, amit e jelenségek megértéséhez hozzá tehetünk?

Stanley Hauerwas (szül. 1940) Amerikai Egyesült Államokbeli kortárs teológus. Ekkléziológiáját meghatározza a civil vallás kritikája, a keresztyén kultúra hanyatlásának tudomásul vétele. Mára az egyház és a világi hatalom összefonódása miatt az evangéliumból sok minden elveszett. Az egyháznak nem kell a világi hatalmat keresnie, hogy megváltoztassa a világot, mert már önmagában is egy politikai közösség.

Az analógia fogalma a katolikus teológiában Aquinói Tamás után inkább a fogalom értelmezésével, rendszerezésével vagy alkalmazhatóságával foglalkozik. Protestáns körökben sem történt lényeges áttörés a fogalom körül. Kierkegaard mondja a Filozófiai töredékekben, hogy Isten a hitben, Igéjében, Jézus Krisztusban újjáteremti az embert: megszűnteti a köztük lévő hasonlótlanságot azáltal, hogy megérteti és megszeretteti önmagát. Különösen a szeretetben valósul meg az új analógia Isten és az ember között, mert Isten természete a szeretet. A szeretet által mozgatva Isten így örökké elhatározza, hogy kinyilatkoztatja Önmagát.

A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és féltucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, melyek a teológia új helyzetéről, a posztmodern teológiáról, az ontológiai erőszak és az Ágoston-féle mennyei béke szembeállításáról, valamint Krisztus áldozatának és feltámadásának értelméről szólnak.

A 21. század nagy vitáit rólunk (is), de már nélkülünk vitatják meg. Ma már mindenki tudja, a teológia (újból) megkerülhetetlenné vált. Mégis az elmúlt évtized talán legfontosabb morálfilozófia vitáján egy teológus sem volt. Egy amerikai filozófus (Sam Harris) és egy kanadai származású klinikai pszichológus (Jordan B. Peterson) szállt vitába, olyan kérdésekre keresve a választ, amelyek számunkra, teológusok számára, több mint otthonosan „szólnak”. Ott se voltunk. Meg sem hívtak.

Tavaszy Sándort az 1920-as években egyszerre éri két alapvető hatás: egyrészt a dialektikus teológia, amelyből az egyház közéleti jelenlétből való visszahúzódása fakadna, másrészt az erdélyi magyarság kisebbséggé válása, amely éppen az ellenkezőt követeli meg az egyháztól. A kettő összeegyeztetésére irányuló teológiai kísérletei ma is inspirálók arra nézve, hogy mi a teológia, mit jelent teológusnak lenni.