Repository index

A dolgozat a Zsidókhoz írt levélben található Zsoltáridézetekről szól. Első olvasásra már feltűnik, hogy a Zsoltárok könyvéből vett idézetek száma kiemelkedik az ószövetségi iratok közül. A dolgozat célja az idézett zsoltárszövegek elemzése, illetve a forrásszövegek megvizsgálása. A kutatás abból áll, hogy a három szöveget (a levélben megtalálható idézetet, az idézett zsoltár görög szövegét és a héber szöveget) egymás mellé állítjuk és meghatározzuk az azonosságokat és az eltéréseket, valamint elemezzük a kritikai apparátust is. Az eddigi kutatásokat, tanulmányokat és kommentárirodalmat felhasználva arra a kérdésre is rávilágítunk, hogy milyen céllal használja fel a Zsidókhoz írt levél írója ezeket a Zsoltárokat. A levél pontosabb és alaposabb megértése végett végezzük ezt a kutatói munkát, hiszen egy olyan műről van szó, amelyben az Ó- és Újszövetség egyedi módon fonódik össze.

The thesis highlights the complex role of the masses in the New Testament. The synoptic tradition, namely Matthew, Mark, and Luke, depict the masses differently. Matthew is more sympathetic, while Luke maintains distance, portraying Jesus as a friend to the poor and oppressed. The analysis of three Greek words, all translated as 'masses' in English: 'πολλοί', 'λαός', and 'ὄχλος', is particularly important. 'πολλοί' is a general term for any large group, not just people. Luke uses it most frequently, while Matthew does not use it at all, indicating that for Matthew, people mean more than just numbers. 'λαός' in the Septuagint usually refers to the nation of Israel. Matthew, with a Hebrew mindset, uses 'λαός' in this sense, and does not equate it with 'ὄχλος', which means an anonymous crowd. The author points out that Matthew carefully chose his words, and this difference is especially important in Matthew 27,25, where the people take responsibility for Jesus' blood.

A szenvedés titok is. Szenved az istenkáromló és az igaz is. Jézus sem fedte fel annak okát, hogy az a jeruzsálemi ember miért született vakon. Azt viszont felfedte és számtalanszor példázta, hogy mit kell tenni a szenvedőkkel. Aki pedig felkarol bármely nyomorúságba esett embert, abban Isten hatalma cselekszik. Ez a mi felkarolásunk ugyanaz az a felkaroló, vigasztaló, testet lelket gyógyító csodatett, amelyet Isten tett és tesz. Az itt közölt írás, amely egy előadás kibővített és szerkesztett változata, a szkólékobrótosz (σκωληκόβρωτος) néven ismert betegség kérdéskörébe enged betekintés kanonikus bibliai, A Makkabeusok második könyve, Josephus Flavius írásai, a rabbinikus források és a Jób testamentuma apokrifus könyv alapján.

A tanulmány a Váradi-Biblia megjelenésének 360-ik évfordulójára készült, és a 20 századi magyar Újszövetség-fordítások közül Ravasz László 1971-ben megjelent fordításához fűzött magyarázatait és egyedi fordítási megoldásait vizsgálja, valamint kitér a gyülekezeti bibliaórákon elhangzott Újszövetség-magyarázataira is, amelyek közül részletesebben foglalkozik a Jelenések könyve 17–18-ik fejezeteihez fűzött magyarázataival.

A prozelita kifejezés az intertestamentális korban nyeri a zsidó hitre áttért pogány származású ember jelentést. Ebben a korszakban fogalmazzák meg az betérést megelőző feltételeket, és szögezik le a belépéshez nélkülözhetetlen rituális cselekedetek sorrendjét és értelmét. A zsidó társadalomban a prozeliták is jog által meghatározott státust nyernek, amit a rabbinikus irodalom kellőképpen tárgyal. Egyes konzervatív vagy fundamentalista beállítottságú csoportok ellenezték mind a térítést, mind a prozeliták befogadását. A diaszpórában viszont sokkal inkább misszió szándékú a nyitottság. Ez a kétféle magatartás erőteljesen jelentkezik a rabbik prozelitákkal kapcsolatos vitáiban is, jóllehet a farizeusi gondolkodású rabbik nem a prozelitizmus legitimitását tették kétségessé, hanem az áttérés feltételeinek részleges, elhanyagolhatónak vélt pontjait. A viták kiterjedtek a prozelita nők és gyermekek, a körülmetélés és bemerítés kérdéseire is.

Ez az előadás Péter első levelének azon összefüggéseit emeli ki, amelyekben a szerző a keresztyén identitás eszkatologikus megalapozását nyújtja. Ennek az identitásnak a sarokpontját pedig az 1Pt 2,2-ben találjuk: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre”. Amint látni fogjuk, ezek az összefüggések a homo viator kérdésfelvetéseivel metszik egymást, de bizonyos ponton azt meg is haladják.

Pauszaniasznál olvashatjuk a Görögország leírása című művében, hogy Hellászban sok bámulatra méltó dolgot lehet látni, és sok csodáról lehet hallani. Ebben a tanulmányban mi most e sok csodát vizsgáljuk meg. Mondanunk sem kell, hogy nem vállalkozhatunk arra, hogy a görög (és római) világ minden csodájára vagy inkább minden típusú csodájára kitérünk. Elsősorban nem is annyira terjedelmi okok miatt, hanem azért, mert nem minden csodatípus tartozik érdeklődési körünkbe.

A homiletika területén az egyik legizgalmasabb kérdés a szöveg-lelkész-lelkipásztor hármaselemű dinamikája. Eezeket az alkotóelemeket gyakran egyénileg vizsgálják. Mi alkotja a szöveget? Ki a lelkipásztor? Mi jellemzi a prédikációt? A kortárs párbeszédben jól értjük ezeket az egyéni összetevőket. Mégis a homiletikai összetevők közötti kapcsolat megértése továbbra is bizonyos mértékig nehezen átlátható. Ez a tanulmány a Wilfried Engemann által kidolgozott homiletikai megközelítést elemzi, különösen a "kompetens homiletika" témáját. Engemann megközelítése részletesebben és finomabban foglalkozik az alkotóelemekkel és igyekszik feltérképezni ezek bonyolult kapcsolatrendszerét. A szöveg-lelkész-lelkipásztor hármasa mellett a tanulmány foglalkozik a hermeneutikai szöveg-szerző-olvasó háromszöggel. Fontos felismerni azt, hogy az előbbi dinamikáját és hatékonyságát jelentősen befolyásolja az utóbbi működése.

Dolgozatunk célja tehát az, hogy az apostoli tanítás feltárásával szembesítsen minket a házasság fontosságával, illetve megértesse velünk a házastársak egymás iránti kötelességeit.

Értekezésünk célja megvizsgálni és bemutatni a Jézus által véghezvitt csodák sajátosságait, és azt, hogy milyen lelkigondozói jellegzetességek nyilvánulnak meg ezekben.

Nevezhető-e kereszténynek az, aki megkérdőjelezi Jézus testi feltámadását? Mennyire szabad szimbolikusan értelmezni az újszövetségi történeteket, és mennyire kell szó szerint érteni azokat? Mennyire hitelesek a Jézus életével kapcsolatos evangéliumi adatok? A dolgozatomban tárgyalt vita, a XX. század egyik kiemelkedő teológiai eseménye, amelyben napjaink két meghatározó biblikusa, William Lane Craig, evangélikus és John Dominic Crossan liberális teológus ütköztették érveiket, megpróbálva a fent megfogalmazott kérdésekre is választ keresi. A párbeszéd azért is izgalmas, mert tulajdonképpen mindketten elfogadják a feltámadás eseményét, viszont annak természetét, folyamatát, jelentőségét és következményét teljesen másképp magyarázzák.

Jézus igehirdetései után nem olvasunk az evangéliumokban olyan szám szerinti növekedésről, mint például az ApCsel 2:41-ben. Jézus igehirdetésére való válaszként inkább a hallgatóságban megindult, csodálkozással összekötött döntési folyamatról olvasunk: „Amikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint az írástudóik.” (Mt 5:28-29) Mi válthatta ki ezt a reakciót? Mi lehetett az a bizonyos hatalom mellyel Jézus igehirdetésében fellépett? Miért számított annyira egyedinek Jézus igehirdetése az adott korban? Ezekre a kérdésekre igyekszem e jelen tanulmányban válaszokat keresni.

Ahhoz, hogy megértsük a levelek mondanivalóját, meg kell ismernünk a gyülekezetek konkrét helyzetét. Ehhez pedig a történelmi háttér feltárása lesz segítségünkre. Vajon kik voltak a nikolaiták, akiket több levél is megemlít? Mit jelentenek a sátán zsinagógája és királyi széke, a fehér kövecskék és a hajnalcsillag? Kit szimbolizál Jezábel? Hogyan értelmezzük a tíz napig tartó nyomorúságot és a langymelegség állapotát? Ezekre és hasonló kérdésekre próbálunk választ keresni dolgozatunk során.

Milyen az Isten szíve szerint való pásztor? Milyen feladatkörei vannak, illetve ezekben hogyan állhatja meg Isten szerinti módon a helyét? Többek között ebben igazít el a három, személyre szóló, ugyanakkor mégis általános érvényű tanítást megfogalmazó pásztori levél. Pál hasznos – lelkipásztori kézikönyvként is helyét megálló – leveleket küld igaz fiainak, Timóteusnak és Titusznak a levél bizonyságtétele szerint, hogy segítse őket a közel sem könnyű gyülekezetvezetésben. Ezek alapján követjük nyomon a pásztor személyének, illetve szolgálatának vonásait.

A legnagyobb gondot a kutatóknak a két levél eszkatológiai tanítása okozza. Valóban ellent mond egymásnak a két levél eszkatológiai tanítása, vagy csupán más szemszögből közelíti meg az apostol a kérdést, a gyülekezet szükségeit szem előtt tartva? Helyet kaphat egymás mellett a két levél, mint két autentikus páli levél, vagy a második levél egy pszeudonim szerző munkája? Mikor keletkezett a két levél? Mi lehetett a 2Tessz megírásának az oka? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.

Ma, amikor a család, mint intézmény válságban van, felmerül a kérdés, hogy milyen az Isten szerinti család? Többek között erre kapunk választ a Pál leveliben Házi táblák néven ismert intelmekben. Pál részletesen sorra veszi a családban előforduló kapcsolatpárokat és hasznos eligazítást fogalmaz meg mindkét fél számára. Az intelmek gyakorlati tanítása által megtudhatjuk, hogyan kell élni ebben a családi kapcsolat rendszerben.

A bevezető részben betekintést nyerhettünk az I. században élő nők helyzetébe, így láthattuk, hogy életmódjuk eltérő volt a különböző országokban, tartományokban. Általános következtetésként azonban levonható az, hogy a férfi jellemétől megkülönböztetett, alacsonyabb státuszt tölthettek be, s így kevesebb joggal rendelkeztek. A második részben azokra az igeversek megvizsgálására került sor, amelyeket Pál apostol és az 1Tim szerzője intézett két különböző gyülekezethez, s amelyekben hallgatásra inti az asszonyokat. A gyülekezetek helyzetét, valamint a kutatók magyarázatát összevetve az 1Kor 14,33–35-tel azzal a magyarázattal értek egyet, miszerint a nők kíváncsi természete, fecsegő beszéde zavarta a gyülekezeti alkalmak rendjét, s így akadályozta az ige magyarázatát. A másik fontos ok, amelyre az apostol már korábban is utal a nyelveken szólás kapcsán, az az „avatatlanok” megbotránkoztatása.

Joseph, the father of Jesus, and Joseph, the son of Jacob. Observations on the Joseph figure in the Gospel of Matthew. The Gospel of Matthew (Mt) connects his texts with the Old Testament in various ways. Beyond the so-called reflexive quotations, Mt alludes to several Old Testament books and episodes with keywords, motifs, and compositional arrangement. This article investigates whether Mt uses a Joseph typology from Genesis in shaping his portrayal of Joseph, the father of Jesus. After a brief survey of the suggested links in this regard, the paper defines the concept of intertextuality at play here and evaluates the alleged parallels between the Joseph of Genesis and the Joseph of Mt. It seems that in the prelude, Mt presents his gospel as “the Book of the Genesis of Jesus Christ”, akin to a second Genesis.

“Let the Dead Bury Their Dead”. Jewish Funerary Customs and Matthew 8:21–22. Funerary customs are inseparable from the fifth commandment. They impose strict obligations on relatives, lasting until the end of a one-year period. The practice of ossilegium, that is, the collection of the bones of the deceased, marks the conclusion of this process. When decomposition completes its cycle, the deceased is “survived”. The buried individual finds comfort in the expiatory disintegration he/she undergoes. However, this process causes pain and discomfort, which is why the commitment to the deceased is so crucial: the surviving relatives must care for the body to alleviate the discomforts of its decay. Rituals honouring the departed ensure final peace and secure the transition from the world of the living to the world of the “fathers”. Neglecting these duties results in pain, suffering, and shame—not only for the deceased but also for the careless and negligent kin.

The Camel and the Eye of the Needle. This paper examines Jesus’ challenging statement in the Gospels about the rich entering the Kingdom of God, likened to a camel through a needle’s eye. We explore variations in this saying across the Gospels and consider interpretations aided by literary parallels from Greek, Hebrew, and Aramaic sources. These examples highlight the “eye of a needle” as a metaphor for impossibility, contrasted with a large object like a camel or elephant. While the presented examples are post-biblical, the motif’s roots may be older. Regardless of the original animal (camel, elephant, or rope), Jesus emphasises God’s power compared to human limitations. This explains the disciples’ astonishment and Jesus’ reply: human limitations exist, but “with God all things are possible” (Matthew 19:26, Mark 10:27, Luke 18:27).

Apostle Paul and the Scriptures. An overview of current research and the price of progress. Among Dezső Kállay's biblical studies, the letters of the apostle Paul appear with special emphasis. Paul’s interpretation of the Scriptures was deeply rooted in the active Scriptural tradition of his era, not isolated in hermeneutical vacuum. The Scriptures represented not just the written text but also its interpretation, thus the Israelites’ faith was likened to both a solid foundation and spiritual sustenance, as they “drank from the spiritual rock” (1 Cor 10:4). This study aims to map the key research trajectories concerning Paul’s citations of the Bible. It begins by addressing fundamental issues within accepted consensuses, then evaluates the current state of research, informed by the six-year efforts of the Paul and Scripture Seminar under the Society of Biblical Literature and its two resultant publications. We may conclude that we know more and less at the same time.

“The one who believes in him will not be put to shame”. Reinterpreting Isaiah 28:16 in Romans 9:33 and 1Peter 2:6. This study delves into the meaning of Isaiah 28:16, examining its original context and subsequent interpretation in the New Testament, with a particular emphasis on the stone metaphor. The first part scrutinises text-critical and semantic issues, considering the Masoretic Texts alongside variant non-Masoretic readings. The latter section assesses the incorporation of the Isaianic text within two New Testament excerpts. This process is mediated through the Septuagint, specifically, a revised edition thereof. The study posits that the New Testament authors, with their different contextualisations, did not seek to innovate but rather aimed to integrate their approaches into an established hermeneutical lineage, commencing with Isaiah’s earlier interpreters.

Family and kinship. Who cares for the family’s concerns today? Practice obedience and love (in the family), for this is pleasing in the Lord (Colossians 3:18–4:1). In an era of secularisation, individuals have drifted from the familial narratives found in the Bible, prioritising personal over communal interests. This shift prompts theologians to consider how they might use Scripture to address contemporary ethical transformations. The early apologists offer a model for engaging with these changes, having adapted their teachings to the Hellenistic context while infusing them with Christian values. This is exemplified by the “Haustafels” (household codes) in the apostolic epistles, which I examine for their Christian ethos and links to ancient economic texts. These codes’ principles—responsibility and mutual respect—remain relevant and vital for harmonious family and community life today.

‘‘Your adversary the devil, as a roaring lion”. Diverse traditions in 1 Peter 5:8–9. The recent reevaluation of the Petrine epistles has significantly influenced the study of the interplay between text and tradition. Scholarly consensus suggests that the First Epistle of Peter is unparalleled in the New Testament for its reliance on tradition. This study explores the implications of this reliance, particularly in relation to 1 Peter 5:8–9. The paper aims to analyse the traditional depiction of the devil in 1 Peter, considering its significance and function within the text’s framework.

The hermeneutics of István Tőkés. Following the First World War, the theological stance of the Transylvanian Reformed Church underwent a significant shift. Faculty members at the Reformed Theological Faculty of Cluj-Napoca embraced a “confessional, biblical, constructive” approach, realigning with core Reformed principles, and subsequently, in 1925, they began to follow Karl Barth’s New Reformed theology. István Tőkés, a New Testament professor at the Protestant Theological Institute in Cluj from 1973 to 1983, was mentored by these teachers. This paper explores the evolution of Tőkés’ hermeneutics and exegesis, particularly influenced by Albert Maksay.

A Galata levél egyértelműen Pál apostol alkotása, amelyben az apostol röviden, de rendkívül éleslátóan és lényegre törően adja közre a keresztyén hit és élet elemi igazságait. Tartalmában meglepően közel áll a Rómabeliekhez írott levélhez, egyesek úgy vélik, hogy az előbbi vázlata az utóbbinak, amely sokkal részletesebben fejti ki a Galata levélben megjelent gondolatokat.2 Mint ahogy a legtöbb páli levél, ez is két fő részre osztható: egy teológiai (1–4) és egy etikai egységre (5–6), amelyek azonban szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A keresztyén szabadság témája explicit módon csak az etikai részben jelenik meg, ezért e szakasz tárgyalása előtt jó néhány dolgot meg kell vizsgálnunk azért, hogy a kérdést a levél alapján helyesen tudjuk értelmezni.

Szakdolgozatom témája és egyben címe is, a férfi és a nő kapcsolata Jézus és Pál apostol etikai tanításában. Azért választottam ezt a témát, mert fontosnak tartom ebben a manapság igen vitatott kérdésben a bibliai alapokhoz való visszatérést. A házassággal kapcsolatos viták minden korban, így ma is súlyos kérdéseket vetnek fel, melyekre mi keresztyének a Szentírásban kereshetünk választ. Dolgozatomban tehát Jézus és Pál apostol tanításait vettem alapul. Jézus tanításait a Márk és Máté írása szerinti evangéliumok alapján tárgyaltam, míg Pál apostol tanításait a Korinthusi, Kolossébeli és Efézusi levelek alapján vizsgáltam.

Dolgozatom fő célkitűzése, amint az a cím is tükrözi, József és Aszeneth apokrif irata és az Újszövetség közötti kapcsolat vizsgálata. Célom: felhívni a figyelmet arra, hogy az Újszövetség kutatása során nem szabad megfeledkeznünk az apokrif iratok fontosságáról.

Kálvin János, mint reformáció korának, nagy írásmagyarázója és Dietrich Bonhoeffer, mint „Karl Barth szövetségese”, a modern teológiai szemlélet egyik legjelentősebb képviselője munkásságának jellemvonásait hozom ebben a dolgozatban szintézisbe. Célom, hogy a két eltérő korszakban élő írásmagyarázó munkájában fellelhető különbözőségekre rávilágítsak, hogy a Szentírás e részét még jobban megértsem, és a két írásmagyarázó célkitűzéseit az akkori kor fényében megragadjam.

A tudományos vizsgálódásban nem megengedhető, hogy az emberi meghatározottság által a kutató szubjektív álláspontja érvényesüljön, hanem az adatok feltárásakor törekednie kell az objektív magatartásra, a forráshasználatban nem járhat el önkényesen, valamint számolnia kell az adott adatokkal, forrásokkal kapcsolatos ellenvéleményekkel is. Mindezen kutatói magatartásra élő példa újszövetséges teológiai professzor, akinek a feltámadásról szóló sajátos szemléletének bemutatására jelen dolgozatban vállalkozom. Nézetei és kutatáseredményei azért sajátosak, mert a történeti kutatás módszereivel közelíti meg a feltámadás kérdését, azaz történelmi vonatkozásban vizsgálja azt.

Dolgozatomban Jézus imáit és imáról szóló tanításait összegeztem úgy, hogy egy átfogó képet kapjunk az imádkozásra nézve. Az evangéliumok által ránk hagyott imáit, és az arra utaló tanításokat igyekeztem úgy megvizsgálni, hogy abból kitűnjön, hogy Jézus szerint melyek az imádkozás során a létfontosságú követelmények.

Márk volt az első, aki a Jézusról szóló hagyományanyagokat összesítette, megalkotva ezzel az evangélium műfaját. Az egész evangéliumban azonban egyetlen alkalommal sem válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus valóban az Isten Fia lenne. Ezt nevezi az újszövetségi szakirodalom „messiási titoknak”, amely csupán a keresztre feszítéskor, pontosabban Jézus halálakor válik nyilvánvalóvá a százados hitvallásából. Márk evangéliumának lényege tehát Jézus istenfiúsága, és az, amit Ő értünk tett. Ez az az örömhír, amelyet az evangélista tovább akart adni: a keresztesemény. Tehát Márk teológiai koncepciójának középpontjában a kereszt, vagyis a Megfeszített áll.

Dolgozatomban azt igyekszem felfedni, hogy miképpen gondolkodtak az emberek az életről és halálról, illetve a feltámadásról az intertestamentális korban, a Deuterokanonikus bibliai könyvek alapján.

A kanonikus ószövetségi könyvekben felbukkanó angyalok és az Újszövetségben olvasható angyaljelenések közötti eltérés minden bibliaolvasó ember számára szembetűnő. Az Újszövetségben csak nyomaiban felbukkanó angyaltan, a babiloni fogságra viteltől el egészen az újszövetségi iratok keletkezéséig alakult ki. Ennek megértése szinte lehetetlen az újszövetségi lokusok alapján, ugyanis az újszövetségi szerzők nem törekedtek e számukra magától értetődő hagyománynak magyarázására. Szakdolgozatomnak az a célja, hogy olyan átfogóbb képet nyújtson a deuterokanonikus és pszeudoepigráf iratok vizsgálata alapján, amely minden olvasó számára rendszerezett formában ad betekintést a korabeli zsidóság angyaltanáról.

A Makkabeusok kora válságos időszaknak bizonyult a zsidó nép számára. Nagy Sándor (Kr. e. 336–323) halála után a Makedón Birodalom négy részre oszlik. Izrael két nagyhatalom, Szíria és Egyiptom határán helyezkedett el és mindkét birodalom igényt tartott rá. A különböző uralkodók hatalmi vágyai és harcai során a zsidó népnek könyörtelen küzdelmeket kellett megvívniuk a görögösítő politikával, kultúrával és vallással szemben. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben a Makkabeus felkelés elkerülhetetlenné vált. A Hasmoneus (Makkabeus) család férfi tagjai kezükbe veszik a zsidó nép sorsát és életüket nem kímélve vívják ki Júdea függetlenségét.

Először megvizsgáljuk a bevezetéstani (izagógikai) kérdéseket, bemutatjuk a levél keletkezési körülményeit, fő sajátosságait, hogy alaposabb megértéshez jussunk a szöveg tanulmányozása során, majd a témánk szempontjából legfontosabb szövegrészek konkrét vizsgálatával foglalkozunk.

Dolgozatomban rendszerezem a szinoptikusokban illetve János evangéliumában az angyalokról található különböző információkat.

A könyörülő Úrról festett portré meghatározó vonása Máté Jézusról szóló beszámolójának. A Mt 8,1–15 éppen ezt az alapgondolatot villantja fel elsőként az evangéliumi elbeszélések sorában, hogy egyértelművé tegye: aki hatalommal tanít Isten akaratára, és aki ezt a hatalmat kézzelfoghatóvá is teszi gyógyító tettei-ben, nos ez a Jézus, a könyörülő Úr, Isten mennyei uralmának letéteményese az emberek között. Mindezt Máté úgy juttatja kifejezésre, hogy gondosan elkerüli, hogy a Jézus könyörülő jóindulatára konkrét fogalommal utaljon. Még ott sem él a kínálkozó lehetőséggel, ahol természetes módon követhetné forrása szóhasználatát. Inkább eltekint attól, talán azért, nehogy olvasói a Jézus irgalmasságának megnyilvánulását egyetlen konkrét egyéni gyógyítási esetre korlátozzák. E szakasznak éppen ez a fő jellegzetessége a Jézus könyörületét központba állító elbeszélő egységek között.

Pál apostol az 1Kor 15,20-ban azt írja Jézusról, hogy feltámadása által az „el-aludtak első zsengéje lett”, azaz az örök életre való feltámadás első példája. Az itt megjelenő ἀπαρχή kifejezés az aratás első termését jelöli, a leghamarabb beérő kalászokat. A 15. fejezetben az apostol a feltámadás folyamatát a vetés és az új növény növekedésének képével érzékelteti (36–37. versek). Ehhez a képhez zökkenőmentesen simul az első kalász, az újzsenge képe, amely mintegy a végeredmény felől utal a későbbi metafora értelmére. Feltűnő azonban, hogy az újzsenge bemutatása különleges szereppel bír az Ószövetségben, és külön ünnepként szerepel az egyik ünnepkatalógusban, 3Móz 23,9–14-ben. A Septuagintában itt az 1Kor 15-ből Jézussal kapcsolatban használt ἀπαρχή „újzsenge” kifejezést találjuk. Felmerül tehát a kérdés, hogy vajon nincs-e valamilyen mélyebb kapcsolat az ószövetségi rendelkezés és Pál apostol képes beszéde között?

Philónnál a próféták, prófécia szavak jelentéstartalmát nem választhatjuk el az inspiráltság kérdésétől. Művei alapján egyértelmű ugyanis, hogy gondolkodásában ez ugyanazt az Isten kijelentését közvetítő állapotot jelöli. Az inspiráltság, eksztázis legmagasabb formája a prófétálás, amikor az ember többé nem ura saját értelmének, hanem Isten kisajátítja magának az embert és a Lélek használja hangképző szerveit. Ebből adódóan Philón szóválasztása a prófétálás jelenségére vonatkozóan alapvetően a nem bibliai görög nyelvből származik.

A napjainkban történő népvándorlásra lehet-e bibliai analógiát találni? Mostanában többször mondtam, hogy kényszeralkalmazások fogságában vagyunk, s ez elsősorban nemcsak a most felvetett kérdésre vonatozik, hanem homiletikai ficamként a teológiai minden tudományágát kísérti. Tudom, hogy ezek az alkalmazások, az időszerűsítés nyomása alatt jóhiszeműek, de megtörténhet, hogy tudománytalanok, s ezzel megerőszakolják a Szentírást. Nézzük meg a szóba jöhető történeteket.

A lélek zavarba ejtő korporalitásával nem csupán az Újszövetségben, hanem a görög filozófiában, a görög irodalomban, és az ógörög sírfeliratokon is találkozhatunk. Tanulmányunkban feltérképezzük a különféle antik filozófiai iskoláknak, a görög irodalomnak, valamint az ógörög sírszövegeknek a „lélek materialitásával” kapcsolatos meglátásait és elképzeléseit, ezeket összevetjük az újszövetségi elképzelésekkel, majd levonjuk a szükséges következtetéseket.

The “Why?” question emerges inevitably whenever a tragedy or trauma happens in our human lives. The case was hardly different in prehistoric times, in the Old Testament, or in Jesus’s era. It is an intriguing question therefore what Jesus’ attitude and approach would have been to such unexpected disasters.

Tanulmányunkban olyan halálközeli megnyilvánulásokat vizsgálunk, amelyeknél az érintett emberek aránylag pozitívan állnak hozzá a halálhoz, ami megnyilvánul pl. a sírjaikra írt szövegekben is, amelyek amolyan élet-halál mottónak, hitvallásnak vagy akár posztmortális reménységnek is tekinthetők. Mivel a korai keresztyének olyan környezetben éltek, amelyben a görög–római kultúrát, vallásokat és társadalmat szó szerint testükön/bőrükön érezték, érdekes megfigyelni, mennyire hatott rájuk ez a valós „pogány” jelenség a halál küszöbén is.

Allegorikus bibliamagyarázata keretében Alexandriai Philón néhány alkalommal az Isten emberét állítja az olvasó elé. Az ἄνθρωπος [τοῦ] θεοῦ megnevezés megtalálható a Septuaginta jó néhány szövegében, többnyire próféták, illetve olyan jeles bibliai alakok jelölésére, mint Mózes vagy Dávid. Philón azonban kevés alkalommal támaszkodik ezekre a szakaszokra, minden bizonnyal azért, mert a Pentateuchost magyarázza, miközben az „Isten embere” cím főleg a deuteronomisztikus és a krónikás történeti műben fordul elő. Ugyanakkor néha érintőlegesen utalást tesz ezekre a szövegekre is. Azonban az allegorikus-etikai magyarázat keretében és a platóni–sztoikus filozófiai eszmék hatására Philónnál a fogalom új jelentésekkel bővül. A következőkben röviden áttekintem az „Isten embere” fogalom használatát a Septuagintában. Ezt követően rátérek néhány philóni szövegre, ahol az ἄνθρωπος θεοῦ fogalom szerepel, és megvizsgálom annak jelentéseit.

Ez a publikációs lista Adorjáni Zoltán közleményeit tartalmazza.

A feladat nem is olyan egyszerű: az elnevezések keverednek, sokszor még az sem bizonyos, hogy azonos elnevezés az adott szövegekben ugyanazt az állatot jelöli. Így hát nem árt – már az alapoknál – egy kis nyelvészkedés. Már az általános görög név is (ἡ γαλή) jelenthet menyétet és (erdei) nyestet egyaránt.

Pavel din Tars a intrat în istoria creștinismului ca apostol al neamurilor. A fost un predicator neobosit și un învățător inspirat al Evangheliei lui Dumnezeu, care și-a îndeplinit misiunea cu cea mai mare fervoare și devotament necondiționat până la sfârșitul vieții sale. Cu povestea sa de viață fascinantă și cu experiența sa considerabilă în plantarea și consolidarea bisericilor creștine, el se află astăzi în fața noastră ca un om demn de atenția fiecărui slujitor. În ciuda unicității sale, el ne stă înainte în multe feluri ca un exemplu de înțelepciune, sobrietate, puritate, răbdare, altruism, moderație, fidelitate și dragoste frățească sinceră.