Református Szemle 90.1

A fennállásának és tevékenységének kilencvenedik esztendejébe lépő Református Szemle arra a feladatra vállalkozik, hogy körképszerűen, a párs pro toto jegyében, bemutassa a XX. század alkonyán a magyar református theologiát. Kezdjük a sort a Debreceni Református Theologiai Akadémiával!

A mögöttünk levő évtizedek református teológiai munkásságának kritikai feldolgozása a mai nemzedék számára elvégzendő feladat. Ahhoz, hogy ez ne a "bűnbakkeresés" mechanizmusa legyen, hanem katarzist adó szolgálat, valóban teológiai munkát kell végezni. Teológiát csak teológiai kritériumokkal lehet mérni. Fontos teológiai aspektusra mutat rá Török István Barth nyomán, amikor egyfajta krisztológiai herezist lát megjelenni az ősi hitvallást — Jézus Krisztus Úr — kiegészítéssel ellátó teológiai vonalvezetésben. Ez a kiegészítés, amelyik egyre nagyobb helyet követelt magának, míg végül mindent meghatározó tényező lett, így hangzott: ...ezért igent mondunk a szocializmusra." Bogárdi Szabó István disszertációjában? az egyházvezetés és a teológiai munka összefüggését (összemosódását) vizsgálja, rendkívül fejlett és éles kritikai érzéssel boncolva az ekleziológiai herézist. Úgy vélem, hogy a bemutatott és elemzett szociáletikai kritériológia alkalmas arra, hogy vele tegyük mérlegre az elmúlt évtizedekben követett teológiai módszer néhány sarkalatos pontját.

Ennek a témának alig van irodalma. Sem az egyházi, sem a társadalmi tudományos élet nem foglalkozott behatóan az egyházak és a nemzetállam viszonyának a közép-európai nagy változások óta kialakult helyzetével, történelmi eseményeket formáló szerepével. Mintha mindkét oldal várakozó álláspontra helyezkedett volna, s a váratlanul kialakult helyzetben ezek csupán a tényleírásra vagy helyzetfelmérésre vállalkoznának. Valószínűleg a jelenlegi helyzetben bármelyik fél erejét meghaladó vállalkozás volna, ha a valóságos tények elvi magyarázatára tenne kísérletet a történelmi, társadalmi, gazdasági, politikai, szellemi és vallási mozgatórugók feltárásával, azaz e tényeknek a jelenben sugárzó hatása értelmezésével s jövőt formáló felfogásával. Ezért igen nagy jelentőségűnek tartom a Strasbourgi Egyetem Protestáns Theologiai Fakultásának e tárgyban összehívott tudományos tanácskozását. Végre nézzünk szembe problémáinkkal, és kezdjünk hozzá annak őszinte feltárásához. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy e tanulmány terjedelme nem engedi meg a historizáló részletelemzést, csupán a dolog madártávlatú vagy globális összefüggéseire mutathatunk rá. Ugyanezt az általános érvényű szemléletet tudjuk föltárni theologiai szempontból is.

Fejezetünkben három kérdéskörrel fogunk foglalkozni: légzéstechnikával, a kiejtés problémáival és a beszédhibákkal, illetve azok kijavításával.

Makkai Sándor gyakorlati teológiai munkásságának egészében a homiletikai fáradozás és gazdag igehirdetői pályája az a terület, amelyen egyértelmű és töretlen fejlődést mutat. Természetesen teológiai fejlődésének szakaszai igehirdetését is mélyen meghatározták, de a megjelent kötetek újabb és újabb előrelépést jelentettek az Ige mélyebb üzenetének felmutatásában. E miatt az egyívű folyamat miatt hiba lenne merev korszakhatárokat húzni Makkai négy évtizeden át elhangzó, nyomtatásban közölt igehirdetéseit ismerve. Ha mégis érzékel- tetni akarjuk homiletikai munkásságának fejlődési szakaszait, akkor úgy mutathatjuk fel, mint amelyeken a gyönyörködtetéstől az építésig (1910-kb. 1917/18), az építéstől a református öntudat homiletikumáig (kb. 1917/18-kb. 1925), a református öntudat homiletiku- mától a missziói igehirdetésig (kb. 1925—1945) jut el, és utolsó korszakában meg is marad a missziói igehirdetés mellett (1945—1951).

A Szentírás a hitre nevelés alapkönyve. Nemcsak azért, mert a katekézis bármely szintjén a legtöbb ismeretanyagot kínálja, hanem mert a Szentlélek munkája által a keresztyén hitismeret forrása, hitünk és életünk zsinórmértéke. Isten írott kijelentése Kálvin megfogalmazása szerint, a világot teremtő Isten a Szentírásban nyilatkoztatja ki nékünk önmagát s a Szentírásban van megmagyarázva, hogy mit kell Istenről gondolnunk, hogy téveteg utakon valami bizonytalan istenséget ne keressünk.

Tudjuk, hogy a református theologusok a Tízparancsolatnak olyan kiváló fontosságot tulajdonítottak, hogy nemcsak a káték, hanem a református ortodoxia alapján álló tudományos etikák, mint pl. a Wollebiusé is, tulajdonképpen a 10 parancsolat magyarázatát tartalmazzák, sőt a legújabbak közül Alfred de Ouervain Die Heiligung című etikája is ezt a régi módszert követi. A Tízparancsolat jelentőségének központiságában a keresztyén felekezetek megegyeznek. Formai eltérés csak abban van, hogy miként lehet a Szentírás eredeti szövegében felosztás nélküli Tízparancsolatot tízre felosztani. Augustinusi hagyományra hivatkozva a római katolikusok az általunk 1. és 2. parancsnak vett, ténylegesen két külön, bár egymással összefüggő parancsot egynek veszik, s így a többi parancs beosztása már egy számmal kisebb lesz, mint a mienk, s a ténylegesen egy parancsot képező tizedik parancsunkat pedig két parancsra osztják: ne kívánd a te felebarátod házát, ami így 9. parancs lesz, a többi része viszont a tizedikbe meg át. Tekintettel arra, hogy ez a felosztás végső soron nem ellenkezik a Szentírással, a hagyományhoz inkább ragaszkodó lutheránusok is megtartották ezt a felosztást, nem törődve azzal, hogy a mi 10. parancsunk kettévágása nem logikus s a deuteronomiumi szöveg egyáltalán nem támogatja, mivel ott az első tilalom a feleség kívánására vonatkozik. Sokkal logikusabb a Kálvin felosztása, mely nem a Kálvin találmánya, hanem őskeresztyén gyökerekre megy vissza. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy ez olyan logikai kérdés, ami a hitet és az erkölcsöt a legkevésbé sem érinti.

Mi a harmadik évezred küszöbén a theologia feladata? Tekintettel azokra a veszélyekre és kockázatokra, melyekkel szembe kell néznünk, a felelet nyilvánvaló: a theologiának újból meg kell mutatnia azt, hogy mit jelent Isten ajándékával, az élettel felelősségteljesen bánni. Nem lehet és nem szabad elfogadnia azt, hogy az Isten által teremtett életet ezen a földön az emberi oktalanság kockára tegye. Minden olyan áramlatot vissza kell utasítania, amely a következő nemzedékek életének alapjait megcsonkítja vagy hosszabb időre mintegy eltemeti. Mindenekelőtt nem szabad és nem lehet kiegyeznie azzal, hogy a gyengébbek életét már most az erőseknek, a jelenlegi kurzus sze- replőinek az érdekében feláldozzák. Éppen egy új évezred kezdetén képesnek kell lennie arra, hogy azoknak legyen a szószólója, akiknek az élete és a jogai a legközvetlenebbül veszélyeztetve vannak.

Ha a családról mint nevelői közösségről akarunk beszélni, akkor mindenekelőtt a családról általában mint emberi közösségről kell beszélnünk. Ha világosan áll előttünk a családnak mint emberi közösségnek a képe, továbbmehetünk annak vizsgálatában, hogy ennek a közösségnek melyek az igazi nevelői feladatai.