Repozitórium index

În Vechiul Testament, Regatul de Nord este adesea considerat o regiune vinova-tă în care poporul s-a îndepărtat de Dumnezeu. Cu toate acestea, este notabil faptul că în descrierea întemeierii cultului din 1 Împărați 12, zeul venerat nu este numit, ci doar definit prin faptul că el a fost responsabil de exod. Un alt aspect deosebit de important este că acest cult nu era centralizat, ci Ieroboam a ridicat altare pentru această divinitate în întreaga țară, inclusiv, foarte probabil, în capi-tală, Samaria, unde exista un templu pentru această divinitate. Bazându-ne pe faptul că exodul este atribuit în toate textele lui Iahve, zeul venerat în Israel nu poate fi altul decât Iahve. El era zeul național și dinastic, inclusiv în Regatul de Nord. Acest lucru este susținut de prezența elementului teoforic iahvist în majo-ritatea numelor regale. Cu toate acestea, cel mai probabil erau tolerate și alte zeități canaanite. De exemplu, regele Ahab a introdus altarul lui Baal în templul lui Iahve.

The thesis highlights the complex role of the masses in the New Testament. The synoptic tradition, namely Matthew, Mark, and Luke, depict the masses differently. Matthew is more sympathetic, while Luke maintains distance, portraying Jesus as a friend to the poor and oppressed. The analysis of three Greek words, all translated as 'masses' in English: 'πολλοί', 'λαός', and 'ὄχλος', is particularly important. 'πολλοί' is a general term for any large group, not just people. Luke uses it most frequently, while Matthew does not use it at all, indicating that for Matthew, people mean more than just numbers. 'λαός' in the Septuagint usually refers to the nation of Israel. Matthew, with a Hebrew mindset, uses 'λαός' in this sense, and does not equate it with 'ὄχλος', which means an anonymous crowd. The author points out that Matthew carefully chose his words, and this difference is especially important in Matthew 27,25, where the people take responsibility for Jesus' blood.

Not all pastor's children remain close to the Church, despite the fact that they grew up in a religious environment and had the example and model of Christian living. The theoretical objective of my thesis is to explore pastor's children's motivations for living a pious life. For there can be external and internal motivation. The external motivation is when the pastor's child practices godly living and godly speaking, but not from an internal motivation, not from faith. They are not living a godly lifestyle because they feel they need to and because it is of value to them, but they are just living up to expectations. They behave and speak as expected by their parents, their congregation or their environment. They live godly lives either for external recognition and reward, such as the recognition of the church community or the pride of their parents, or perhaps to earn God's approval.

A folkloristák mindmáig adósak maradtak a Jézus-mintázatok lehetséges előfordulásának kimutatásával a mesenarratívákban. Ezt a hiányt igyekszem pótolni. A kárpát-medencei mesemondók előszeretettel teremtettek párhuzamot a mesehős és Jézus élete, tettei között. A csodás születés, az isteni származás, a rejtett gyermekkor, a gyógyító tevékenység, a kereszthalál, az alvilágjárás, a feltámadás példázatként történő elbeszélése gazdag variánsokban mutatkozik meg. A hasonlóságok és eltérések azt mutatják, hogy a paraszti közösségekben hétköznapi emberként, tanítóként és a szegények segítőjeként képzelték el Jézus alakját. A mesenarratívák Jézus-képe a lokális vallási közösségek gondolkodásmódjára és vernakuláris nyelvezetére világítanak rá.

A folkloristák mindmáig adósak maradtak a Jézus-mintázatok lehetséges előfordulásának kimutatásával a mesenarratívákban. Ezt a hiányt igyekszem pótolni. A kárpát-medencei mesemondók előszeretettel teremtettek párhuzamot a mesehős és Jézus élete, tettei között. A csodás születés, az isteni származás, a rejtett gyermekkor, a gyógyító tevékenység, a kereszthalál, az alvilágjárás, a feltámadás példázatként történő elbeszélése gazdag variánsokban mutatkozik meg. A hasonlóságok és eltérések azt mutatják, hogy a paraszti közösségekben hétköznapi emberként, tanítóként és a szegények segítőjeként képzelték el Jézus alakját. A mesenarratívák Jézus-képe a lokális vallási közösségek gondolkodásmódjára és vernakuláris nyelvezetére világítanak rá.

Allegorikus bibliamagyarázata keretében Alexandriai Philón néhány alkalommal az Isten emberét állítja az olvasó elé. Az ἄνθρωπος [τοῦ] θεοῦ megnevezés megtalálható a Septuaginta jó néhány szövegében, többnyire próféták, illetve olyan jeles bibliai alakok jelölésére, mint Mózes vagy Dávid. Philón azonban kevés alkalommal támaszkodik ezekre a szakaszokra, minden bizonnyal azért, mert a Pentateuchost magyarázza, miközben az „Isten embere” cím főleg a deuteronomisztikus és a krónikás történeti műben fordul elő. Ugyanakkor néha érintőlegesen utalást tesz ezekre a szövegekre is. Azonban az allegorikus-etikai magyarázat keretében és a platóni–sztoikus filozófiai eszmék hatására Philónnál a fogalom új jelentésekkel bővül. A következőkben röviden áttekintem az „Isten embere” fogalom használatát a Septuagintában. Ezt követően rátérek néhány philóni szövegre, ahol az ἄνθρωπος θεοῦ fogalom szerepel, és megvizsgálom annak jelentéseit.

Isten igazságosságának a kérdése mindig is foglalkoztatta Izrael bölcseit, de igazán élessé a kérdést a hellenizmus kihívása tette. Valóban van értelme a hitnek? Van haszna az istenfélelemnek, és valóban aszerint alakul kinek-kinek a földi élete, ahogyan Izrael Istenének akaratához viszonyul? A hellenizmus filozófiai irányzatai e kérdésekre nemmel feleltek. Ebben a tanulmányban a Prédikátor könyve sokat emlegetett „szkepszisét” és életigenlését kívánom a theodicea szemszögéből vizsgálódás alá venni. Meg-győződésem, hogy a könyv többlépcsős irodalmi folyamat eredményeként állt elő, s így a „Prédikátor” a theodicea kérdésére is több, egymást kiegészítő feleletet kínál a diakrón szövegolvasat iránt is fogékony olvasónak.

Ezen tanulmány azoknak a 16–17. századi református énekeknek a történetét vizsgálja, amelyek az újabb énekeskönyv-kiadásokból kimaradtak, de közben a nép nem hagyta feledésbe merülni, hanem továbbra is fenntartotta, megőrizte és különböző formákban átörökítette. A rövid történeti és fogalmi vizsgálódás után tanulmányom egy konkrét népi dallamot és annak elemzését mutatja be.

A keresztyénséggel egy új szellemi életelv lépett a világtörténelem szinterére, hogy azt a maga örökéletü eszményeivel átalakítsa. Ez az új életelv ellenállhatatlan erővel alakította át az egész emberi míveltséget és lett ki nem apadó forrása az újkori kultúrának. Az újkor míveltsége keresztyén míveltség és az újkor értékelése a maga ideális követeltségeivel keresztyén értékelés. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy az újkor míveltsége és gondolkozása tisztán a keresztyén életelvből teljesen megérthető. Tudnunk kell, hogy maga a keresztyénség is egyfelől a zsidóság, másfelől a görögség talaján gyökerezik. A hellenisztikus míveltségnek legértékesebb elemei, főleg az alexandrinismus és az újplatonismus közvetítésével a keresztyénségnek, mint tannak és társadalmi formáló erőnek szerves alkotórészeivé lettek s mint ilyenek öröklődtek évszázadról-évszázadra, nemzedékről-nemzedékre. Már az újszövetségi irodalom keretén belül találkozunk a hellenisztikus míveltség elhatározó befolyásával.

Kutatásom témája a valláslélektan és a vallásos néprajz körét érinti, amely jórészt felfedezetlen terület. A néprajzkutatás előszeretettel kutatja és tárja fel az életfordulókhoz (les rites de passage) kötődő szokásokat és rítusokat, viszont kevés olyan munka született, amely egyháziteológiai szempontból vizsgálná és írná le a református népi vallásosság évszázadokon át ápolt szertartásait.

Tíz éve hunyt el Sass Kálmánné Tőkés Mária, és ez alkalommal ismét meghatódva keresem a család szétszórt, erőszakosan szétvert emlékeit. Sass Kálmán (Gálospetri, 1904. április 17. – Szamosújvár, 1958. december 2.) kivégzésével családja életútját is megbélyegezték. Aztán némasági zárlatot rendeltek el és bárddal rontották a család jó hírnevét. A feleség és családanya lelki arcának kutatása közben üvegbe zárt történelemről és elhurcolt Aranykönyv híréről olvashattam. A Tőkés László püspök által Amerikából hazahozott füzetet lapozva, a svájci Welti asszony kis adattára örvendeztetett meg. A gálospetri tájházból egy olyan Sass Kálmán írta levél híre érkezett, amely eddig ismeretlen volt előttem, és emellett számos új anyakönyvi adat az érmihályfalvi lelkészek jóvoltából. Családfák tanulmányozása pedig elkerülhetetlen, mert az eddigi közlések néha elírásokat tartalmaznak.

Ebben a tanulmányban majdnem húsz sírfeliratot1 mutatunk be a Kr. e. 4–3. és a Kr. u. 3–4. század közötti időszakból. Ez valójában csupán egy nagyon szerény mintavétel, ám még ez a szerény mintavétel is elég ahhoz, hogy ne csupán a képzetek és motívumok sokfélesége és gazdagsága lepjen meg bennünket, hanem a különféle képzetek egymás melletti és egyidejű létezése, illetve a képzetek és motívumok századokon átívelő továbbélése is.

Als Einleitung benützt der Autor drei Vesperbilder von Michelangelo Bounarrotti, und nach der Analisierung der Pieta des Ursulaner Klosters von Erfurt (1320 és 1330), beschreibt er die Eigentümlichkeiten der Vesperbilder von den 15–16. Jahrhunderten. Mit dem Thema der Pieta in weltlichem und menschlichem Bezug begann man sich betont erst seit dem 19. Jh. zu beschäftigen. In der ersten Hälfte des 20. Jh. erschien dieses Thema als Rückwirkung auf die Unmenschlichkeiten des herrschenden Nationalsozialismus. Diese Rückwirkung zeigte sich nicht nur in der europäischen bildenden Kunst, sondern in allen der Welt.

Ötszáz évvel ezelőtt a reformáció azzal a felismeréssel indult el, hogy az egyháznak vissza kell térnie a Szentíráshoz. Már maga ez az akarat teológiai meglátás volt, azaz a református teológia egyidős a reformációval. Mindennek pedig bölcsője Európa volt, mint ahogyan a későbbi eszmék, irányzatok szerinti elágazása is a mi földrészünkön történt és történik. Joggal beszélünk tehát évszázados európai református teológiáról, és mert mi magyarok, mintegy 30 év múlva ezt magunkévá tettük, teológiánkat méltán illethetjük az európai jelzővel. Ma, és a következő időkben a kérdést állandóan fel kell tennünk: mi a „teológia európaisága” kifejezésnek az értéke? Napjainkban földrészünkön mindenütt, Keleten különösen, mindenki az európai normáknak igyekszik megfelelni, az „eurokonform” védjegy és vízumpecsét még az eszmék áramlásában is.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

Dolgozatomban olyan egyházi köntösbe öltöztetett népi szokásokat szeretnék felkutatni, amelyek akár még napjainkban is, vagy a közelmúltban, életben voltak a magyarság körében. Három témakörhöz kötődő babona csoportot szeretnék bemutatni. Ezek a következők: Az első a terhesség-, születés- és keresztelés témaköréhez tartozó babonák. A második a lakodalom témaköréhez tartozó népi szokások és hiedelmek. A harmadik pedig a temetés rítusa köré csoportosuló kialakult népi szokások.

A halál, a temetés témája, mondhatni tabu kérdés, bár nap, mint nap halnak meg emberek és végeznek temetési szertartásokat a lelkészek. Az egyházban mégis keveset beszélünk a halálról, a meghalásról. Igehirdetésekben is ritkán fordul elő. Talán ennek is tudható be, hogy a népi hiedelemvilágban még mindig sokféle elképzelés él, ezekről a kérdésekről. Mi a halál, mi a meghalás? Mit jelent a keresztény temetési szertartás és annak egyes rítusai?

Ebben a szakdolgozatban napjaink társadalmának egy érdekes, vallásos szempontból is aktuális jelenségét vizsgálom. A szociológiában élménytársadalomként ismert jelenséget fogom ismertetni, és a vallásszociológia területére érvényes vonatkozásait bemutatni. Emellett egyházi reakciókat mutatok be erre a jelenségre.

Dolgozatom két nagy egységből áll. Az első fejezet általánosan mutatja be a népi vallásosságot és néphitet. A második fejezet szerkezetileg is az elsőre épül; az általánosan bemutatott témákat itt Györgyfalva vonatkozásában mutatom be. Ennek a fejezetnek alapját a falubeli adatközlőkkel készített interjúk képezik, melyeknek teljes szövege a Függelékben található. Az elbeszélések alapján sikerült a liturgiai elemek és népi vallásosság kölcsönhatását megvilágítani, ugyanakkor dolgozatom értékmentő jelleget is kapott. A beszámolók, mesélések alapján olyan elveszőben, kihalóban levő értékeket sikerült rögzítenem, melyek nem csak nekünk, hanem az utánunk következő korok számára is igen hasznosak lehetnek, és melyekből a XXI. századi embernek tanulnia kellene életmódot, felfogást, hitéletet, közösségi életet.

A magyar ajkú református egyházak énekeskönyvei több változáson mentek keresztül. Az évszázadok folyamán az egymást követő új énekeskönyvek többnyire mindig megőriztek egy törzsanyagot az előző énekeskönyvből, de szükségszerűen sok, már addigra népszerűvé vált éneket ki kellet hagyjanak az éppen legújabb kiadásokból. A népzenekutatók és az egyházzenészek által feltárt érdekes jelenség azt mutatja, hogy azok a régi énekek, melyeket a gyülekezet megszeretett, nem merültek feledésbe attól, hogy kimaradtak a következő nemzedékek énekeskönyveiből. Kevéssé ismert és kutatott az a jelenség, mely szerint több már nem használt régi egyházi énekeskönyv néhány éneke megmaradt egy-egy település, kisebb közösség emlékezetében, és népdalként élt tovább. Leginkább az istenes és vallásos jellegű népdalok kategóriájában, illetve az egyházi ünnepkörökhöz (pl. betlehemezés, kántálás) és temetésekhez kapcsolódó népszokások körében találkozhatunk velük. Erről a jelenségről szól dr.

Ebben a kutatásban az a kérdés foglalkoztatott, hogy az ókori Közel-Kelet és Izrael kultuszában a nők milyen tevékenységeket végeztek, melyek voltak azok a funkciók, amelyeket betölthettek? Ha összevetjük a rendelkezésünkre álló ókori szövegek tudósításait, az archeológiai és ikonográfiai adatokat, akkor azt láthatjuk, hogy az ókori Közel-Keleten és Izraelben a nők vallási jellegű tevékenységei hasonlók voltak, kivéve a papság intézményét. Noha az Ószövetség meglehetősen szűkszavú a nők központi szentélynél történő aktivitásait illetően, mégis az egyetlen forrás, amely ebben a tekintetben rendelkezésünkre áll. Némely kutató meggyőződése az, hogy a nők főként az udvartartásban végeztek vallással kapcsolatos tevékenységeket, ezek között pedig volt olyan is, amely a hivatalos Jahve kultusztól független volt. Megemlíthető ebben a tekintetben az idegen istennők tisztelete és az ősök kultusza.

Milyen életkörülmények járulnak hozzá ahhoz, hogy valaki vallásos legyen? Fontos-e ebből a szempontból az, hogy kik nevelik fel és milyen módszerekkel, milyen körülmények között? Isten nyújtja a kezét felénk, de ezt a kinyújtott kezet nekünk is el kell fogadnunk. Ez egyes embereknek könnyebben megy, mások nehezebben tudják elfogadni a mindenható Isten létét és jelenlétét. De vajon miért? Mert olyan a természete, a temperamentuma, vagy az élettapasztalatai nem engedik elhinni neki, hogy létezik Isten? Ha valaki vallásos, meglátszik-e ez a mindennapi cselekedetein? Befolyásolja-e hite abban, hogy miként viszonyul szüleihez, barátaihoz, házastársához, egyáltalán abban, hogy milyen emberekkel veszi körül magát? És ha befolyásolja, akkor hogyan, milyen tényezők által? Vagy a mai vallásosság inkább egy „templomi vallásosság”, a hétköznapi életben viszont semmi nyoma sincs?

A Makkabeusok kora válságos időszaknak bizonyult a zsidó nép számára. Nagy Sándor (Kr. e. 336–323) halála után a Makedón Birodalom négy részre oszlik. Izrael két nagyhatalom, Szíria és Egyiptom határán helyezkedett el és mindkét birodalom igényt tartott rá. A különböző uralkodók hatalmi vágyai és harcai során a zsidó népnek könyörtelen küzdelmeket kellett megvívniuk a görögösítő politikával, kultúrával és vallással szemben. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben a Makkabeus felkelés elkerülhetetlenné vált. A Hasmoneus (Makkabeus) család férfi tagjai kezükbe veszik a zsidó nép sorsát és életüket nem kímélve vívják ki Júdea függetlenségét.