Repozitórium index

“Let the Dead Bury Their Dead”. Jewish Funerary Customs and Matthew 8:21–22. Funerary customs are inseparable from the fifth commandment. They impose strict obligations on relatives, lasting until the end of a one-year period. The practice of ossilegium, that is, the collection of the bones of the deceased, marks the conclusion of this process. When decomposition completes its cycle, the deceased is “survived”. The buried individual finds comfort in the expiatory disintegration he/she undergoes. However, this process causes pain and discomfort, which is why the commitment to the deceased is so crucial: the surviving relatives must care for the body to alleviate the discomforts of its decay. Rituals honouring the departed ensure final peace and secure the transition from the world of the living to the world of the “fathers”. Neglecting these duties results in pain, suffering, and shame—not only for the deceased but also for the careless and negligent kin.

Habacuc 2:4 este un text de o importanță majoră pentru teologia apostolului Pavel. Avem de-a face însă cu un text extrem de dificil (o constatare valabilă de altfel pentru întreaga carte a profetului Habacuc), iar traducerile – sau mai degrabă parafrazele – din edițiile de Biblie sau comentarii reprezintă doar variații interpretative ale textului ebraic. Acest studiu este dedicat impactului și interpretării lui Habacuc 2:4b, în special a conceptului credinței, pentru literatura teologică din epoca Reformei.

A prozelita kifejezés az intertestamentális korban nyeri a zsidó hitre áttért pogány származású ember jelentést. Ebben a korszakban fogalmazzák meg az betérést megelőző feltételeket, és szögezik le a belépéshez nélkülözhetetlen rituális cselekedetek sorrendjét és értelmét. A zsidó társadalomban a prozeliták is jog által meghatározott státust nyernek, amit a rabbinikus irodalom kellőképpen tárgyal. Egyes konzervatív vagy fundamentalista beállítottságú csoportok ellenezték mind a térítést, mind a prozeliták befogadását. A diaszpórában viszont sokkal inkább misszió szándékú a nyitottság. Ez a kétféle magatartás erőteljesen jelentkezik a rabbik prozelitákkal kapcsolatos vitáiban is, jóllehet a farizeusi gondolkodású rabbik nem a prozelitizmus legitimitását tették kétségessé, hanem az áttérés feltételeinek részleges, elhanyagolhatónak vélt pontjait. A viták kiterjedtek a prozelita nők és gyermekek, a körülmetélés és bemerítés kérdéseire is.

(A 25. Reál- és Humántudományok ETDK és 36. OTDK Társadalomtudományi Szekciója keretében bemutatott dolgozat. A 25. ETDK-n a dolgozat szerzője különdíjban részesült.) 

Izráel népének különleges kapcsolata Istennel a Szentírás fő témái közé tartozik. Az idegen, (pogány) népekről pedig általában negatív hangnemben, sokszor elítélően beszél a Szentírás. A választott nép viszont sem Izráel területén, sem a diaszpórában nem kerülhette el a pogányokkal való érintkezést. Ezért a dolgozat mindenekelőtt arra a kérdésre kíván választ adni, hogy a választott nép miként viszonyult azokhoz a pogányokhoz, akik közeledni, illetve csatlakozni óhajtottak a zsidósághoz, s akiket a szakirodalom prozelitáknak nevez. Előre bocsájtjuk, hogy a dolgozatban csak az ókori prozelitizmussal van lehetőségünk foglalkozni. 

(A 25. Reál- és Humántudományok ETDK keretében bemutatott dolgozat)

A keresztyén és a többi vallás viszonyának vizsgálata, azok közötti kölcsönhatások keresése nem újkeletű kérdés, már több évszázada foglalkoznak vele, amint azt a dolgozat során látni is fogjuk. Az ő törekvéseiken felbátorodva keressük azokat a kapcsokat, amikkel valahogy meg tudjuk érteni, hogyan „lett” a keresztség, hiszen amikor Jézus megbízza a tanítványokat a keresztség és igehirdetés szolgálatával, akkor a tanítványok már tudják, mi az a keresztség. 

A rabbinikus és a korai keresztény iratok párhuzamosságait többnyire megmagyarázhatjuk a közös gyökereikkel és a közös ellenséggel. Van azonban egy olyan terület, amellyel kapcsolatban a Szentírás semmiféle iránymutatással nem szolgál, ez pedig a látványosságok kérdése, ennek ellenére ugyanazt a bibliai helyet (Zsolt 1,1) használják, amikor a pogány látványosságok ellen érvelnek. Ez lehet egy intenzív eszmecsere eredménye, de visszavezethető egy közös, szóban hagyományozott forrásra is.

Dolgozatomban a prozelitizmus kérdéskörét kutatom. Főként az ószövetségi „jövevény” (gér) és intertestamentális kori prozelita (proszelüthosz) fogalmakkal foglalkozom. Fő kérdésem a témával kapcsolatban, hogy milyen megítélése volt a prozelitáknak a zsidó és nem zsidó társadalmon belül az említett időszakokban. Ugyanakkor vizsgálom a prozelita jog és betérés kérdéskörét is. Dolgozatom első részében azokat az ószövetségi helyeket vizsgáltam meg, amelyekben megjelennek a görög „prozelita” szóval megfeleltethető héber (gér, gerim) kifejezések. Elsősorban a kifejezések vallási és jogi tartalmára fordítottam a figyelmet. Az intertestamentális kori források, amelyek a kutatás fő részét képezik, a Kr.e. első század két meghatározó zsidó szerzőjének Alexandriai Philón és Josephus Flavius munkáira alapoznak. A prozelita jog és a prozelita kultuszi élet meghatározására a rabbinikus irodalom, főként a babiloni és palesztin Talmud nyújt kiindulási alapot.

Az 1940. augusztus 30-án megkötött II. bécsi döntés következményeként az Erdélyi Református Egyházkerület két részre szakadt. Körülbelül 240 000 dél-erdélyi református hívő maradt idegen uralom alatt. Vásárhelyi János püspök és az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa megbízta Nagy Ferenc esperest és gróf Bethlen Bálint főgondnokot, hogy szervezzék meg a dél-erdélyi gyülekezetek igazgatását. Az Egyházkerületnek arról is döntenie kellett, hogy hogyan szervezik meg a Dél-Erdélyi Egyházkerületi Rész lelkészképzését. 1941. tavaszán továbbképzőt szerveztek a teológusoknak, amelynek elvégzése után befejezhették megkezdett teológiai tanulmányaikat. 1941. szeptemberében sikerült elindítani az oktatást a Nagyenyedi Bethlen Teológiai Akadémián, négy tanszékkel és négy főállású tanárral.

Ez a téma és kérdésfelvetés korántsem új keletű – egyébként mi az, ami még annak számíthat a mai teológiában? Az egyház- és teológiatörténet során, amióta az Ószövetség bekerült a képbe, sokan és sokféle módon keresték már a választ a fenti kérdésre, és ezek eredménye számtalan könyvben és tanulmányban áll előttünk. Mindeközben azonban szakmai fórumokon, teológiai vitákban, gyülekezetekben, baráti beszélgetésekben, egyházi sajtóban, elektronikus levelezőlistákon megjelenő Ószövetséggel kapcsolatos negatív megnyilvánulások jelzik azt, hogy bár a téma nem újszerű, mégis igen aktuális marad.

Az 1940. augusztus 30-án megkötött II. bécsi döntés következményeként az Erdélyi Református Egyházkerület két részre szakadt, és körülbelül 240 000 Dél-Erdélyi területén élő híve a román állam fennhatósága alá került. Vásárhelyi János püspök és az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Nagy Ferenc esperest és gróf Bethlen Bálint főgondnokot bízta meg, a dél-erdélyi gyülekezetek igazgatásának megszervezésével. Az egyházkerületnek arról is kellett döntenie, hogy miként szervezzék meg a Dél-Erdélyi Egyházkerületi Rész lelkészképzését. 1941. tavaszán meg is szervezték a Dél-Erdélybe rekedt a teológiai hallgatók továbbképzését, hogy befejezhessák Kolozsváron megkezdett teológiai tanulmányaikat. 1941. szeptemberétől pedig négy tanszékkel és négy főállású tanárral indítottak be teológiai képzést a Nagyenyedi Bethlen Teológiai Akadémián.

2021. július 15–16-án a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (KPTI) tanárai közös tanácskozáson vettek részt az erdélyi és királyhágómelléki református egyházkerületek képviselőivel. A teológiai felsőoktatás jelenéről és jövőjéről szóló közös megbeszélésekre, egyeztetésekre 2016 óta kerül sor rendszeresen.

Jelen dolgozat arra a kérdésre kereste a választ, hogy misszionált-e a zsidóság – különösen az újszövetségi korban? Az első keresztyének meghatározó számban zsidók közül kerültek ki. Központjuk Jeruzsálem volt, s leginkább itt tevékenykedtek, és Pál apostol missziója előtt ők határozták meg a Krisztus-követés gyakorlatát, illetve csatlakozók körét. Ezért lényeges beazonosítanunk a fokozatosan kifejlődő, tudatos pogánymisszió mozgatórugóit: vajon a judaizmus misz-szionáló jellegéből, a zsidó hívők kifelé irányuló küldetésteljesítésében gyökerezik-e a tudatos pogánymisszió? Tanulmányunk összefoglalásául ki lehet jelenteni: a) A zsidóság az újszövetségi korban sem lett tudatosan misszionáló vallási közösség; nem indítottak missziói akciókat, ugyanis nem tekintették feladatuknak, hogy a saját hitükre térítsék azokat, akik nem-zsidóként születetteket.

A honfoglalás ezeredik évében, mi is hozzá kívánunk járulni a nemzeti millennárium teljességéhez, a gondjainkra bízott tanintézetek múltjának és jelenének ismertetése által.

Amióta bekövetkezett az 1989-es fordulat és ezzel kétségtelenül elkezdődött erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületünk történelmének újabb szakasza, azóta egyre többet beszélünk egyházi jövőképünk szükségességéről a jócskán megváltozott és gyors ütemben folyton változó politikai, gazdasági és szociológiai viszonyok láttán. De vajon mi ösztönöz egyházi jövőképünk megrajzolására? Ezt a kérdést azért kell feltennünk, mert egyházi jövőképünk aszerint rajzolódik meg, hogy mi az ösztönzés forrása.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

Rotterdami Erasmus ezt írta 1519-ben, Jacob Hoogstraetenhez címzett levelében: „Ha keresztényi dolog gyűlölni a zsidókat, akkor bőven keresztények vagyunk itt mindnyájan.” Ez a mondat olyan, mintha a reformáció századának görbe tükre lenne, amely az (ön)irónia sajátos torzításával mutatja meg, hogyan viszonyult a 16. század értelmiségének javarésze – némi anakronizmussal fogalmazva – a zsidókérdéshez. Erasmus szerint a zsidógyűlölet egyértelműen része a kereszténységnek, noha a humanista mester úgy gondolta – és az irónia jobbára ebben van –, hogy a hiteles kereszténység nem merülhet ki a zsidók gyűlöletében.

Az 1895 őszén felavatott kolozsvári új intézmény beindulását és a nagyenyedi Teológiai Akadémia végleges megszüntetését több mint két évtizedig tartó szenvedélyes vita előzte meg. Ennek végkifejlete a Szász Domokos püspök által képviselt kolozsvári, illetve Kovács Ödön teológiai professzor által irányított nagyenyedi fél között dőlt el.

A Szanhedrin jogkörét illetően szinte minden kutató egyetért abban, hogy Jézus nyilvános működésének idején, amely Pilátus helytartói megbízatása alatt történt (Kr. u. 26–36), a Szanhedrin rendelkezett büntetőügyeket tárgyaló joggal, ahogyan azt követően is. Azonban nincs konszenzus a halálbüntetés kiszabásának jogát illetően. A Jn 18,31-ben a zsidók tagadják a halálbüntetéshez való jogukat, de a fent tárgyaltakból kiderült, hogy a zsidók autonóm módon rendelkezhettek a templom falain belül, mint ahogy számos példa bizonyítja azt is, hogy vallási kérdésekben szabadon dönthettek. Ez nem zárta ki a halálbüntetés kiszabását sem, és ezt több megkövezés általi halálra ítéltetés vagy ennek kísérlete igazolja. Igaz ugyan, hogy vallási kérdések esetében a zsidó hatóságok saját törvényeik szerint ítélkezhettek, és hajthatták végre az ítéletet, de nem kizárt az sem, hogy közönséges ügyekben is ítéletet hozhattak. Ezt sem cáfolni, sem igazolni nem tudjuk teljesen.

Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes határok (Kárpátok) és a mesterségesek (trianoniak) befolyásolták életünket, nem utolsósorban a kolozsvári Teológiáét. Eltekintve attól, hogy a 16. században az ország háromba szakadt, minket háromszor lépett át a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, ahova a szellemi áramlatok csak szivárogva érkeztek el, s peremvidékké, ahol a keleti bizantinizmussal és a babonaságig elmenő miszticizmussal szemben védekeznünk kellett. Így teológiai akadémiánk lelki-szellemi szigetté vált. Az utolsó, majdnem száz esztendő alatt ezt a „földrajzot” meg kellett tanulnunk.

Úgy látszik, hogy közegyházi életünkben van egypár téma – ilyen teológiai intézetünk jelen helyzete és jövője –, amihez nem nyúlunk. Vagy azért, mert a megelőzés helyett inkább az átmeneti korra (meddig még?) jellemző kivárást tartjuk célravezetőnek, ami még csak helytelen harcászati mód lenne. Pedig nem is biztos, hogy a kása forró, lehet, hogy csupán a macska óvatos. Vagy, mert a teológia nem közegyházi ügy.