Repository index

Előadásom tárgya a filozófia és teológia különállása, illetve az átfedések és átjárási lehetőségek vizsgálata Böhm Károly és Tavaszy Sándor gondolkodásának viszonyában. Vizsgálódásom első részében röviden körvonalazom Böhm Károly szellemi életútját, kiemelve azt, hogy miként alakult a teológiával kapcsolatos álláspontja, és hogy vannak-e életművében teológiai motívumok. Tavaszy gondolkodásának értelmezésében arra keresek választ, hogy a böhmi ismeretelméleti és értékelméleti szemlélettel való konfrontálódása után hogyan alakult szemlélete filozófia és teológia viszonyáról. Mit jelent, és milyen filozófiai és teológiai felelősséget hordoz Tavaszy idealizmuskritikája? Milyen szempontból jelent korrekciót az idealizmussal szemben az egzisztencializmus? Miben ragadható meg Karl Barth dialektikai teológiájának filozófiai tartalma, és hogyan kapcsolódik ez a teológiai gondolatkör a Böhmnél kimutatott motívumokhoz?

Jelen rövid tanulmány a posztmodern folyamatot próbálja érzékelni és inkább a „hangsúlyos” pillanatokon keresztül rálátni erre a korunkat egyértelműen meghatározó szellemi vonulatra. Részben érinti a posztmodern talán előre nem számolható hatásait, másrészt egy olyan teológiai kísérletről számol be, amely megpróbált nem elzárkózni ettől a folyamattól, hanem posztmodernként teologizálni. Az, ami pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ma már egy posztvalóság, főleg Európában. Közben az ember önreflexiója is megváltozott, és észrevétlenül léptük át a poszthumán korszak kezdetének küszöbét.

A „russzkij mir” („orosz világ”) egy képlékeny eszme, amely Ukrajna orosz inváziójával került a figyelem középpontjába mint a háború ideológiai alapja. A fogalom jelentése, vagy legalábbis annak publikus meghatározása, változásokon ment keresztül. Míg megfogalmazása szakaszában a nyelvi-kulturális határokon átívelő orosz közösség eszméje ártalmatlannak tűnt, addig a 2000-es évektől – Putyin hatalomra kerülésével, illetve az Orosz Ortodox Egyház [OOE] által eszközölt jelentésmódosulás nyomán – a „russzkij mir” az orosz birodalmi eszmék foglalata és eszköze lett. A tanulmányban az „orosz világ” jelentéseit, a fogalom jelentésváltozásait tekintem át, és annak vallási vetületét, a „Szent Rusz” képzetét tárgyalom. Ezt követően kitérek Kirill pátriárka diskurzusára, amely az „orosz világ”, illetve a „Szent Rusz” ideológia fogalmi rendszerével legitimálja Oroszország Ukrajna elleni háborúját. Végül ortodox teológusok 2022-es elítélő nyilatkozatát ismertetem az „orosz világról”.

A keresztyén egyház a zenét Isten ajándékaként fogadja el, hiszen Isten a zenén keresztül is hirdeti az evangéliumot.1 Az egyházi zene mint Krisztus hangzó igéje hitre hív, vigasztal, megnyugtat. Könyörögve, panaszkodva, hálát adva tiszteli, dicsőíti és magasztalja a Szentháromság Istent. A liturgikus zene mindenekelőtt a testté lett ige dicsőítésére szólal meg, közösségi cselekmény és ünnep. Nemcsak válasz az ige és a szentségek hirdetésére, hanem maga is Krisztus műve és eszköze a gyülekezet megszólítására. Így tehát igehordozó funkciója van. Ha ez így van – és hisszük, hogy így van –, akkor nem szabad hagyni, hogy az egyházi vokális és instrumentális zene, és azzal együtt a szolgálattevő szerepe jelentéktelenné váljon a református gyakorlatban. A dávidi rend szerint jelentős szerepe volt az istentiszteleten a zenés és énekes szolgálattevőknek, Luther és Kálvin is látja – bár más hangsúllyal – a zene és az ének liturgikus funkcióját és jelentőségét.

„Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen.” (Ef 6,12) A tanulmány fókuszában az erőkről és hatalmasságokról szóló huszadik századi protestáns teológiai tanítás (exousziológia) vizsgálata áll. Túl a mitológiátlanítási programon, az olyan protestáns gondolkodók, mint Barth, Cullmann, Ellul, Stringfellow vagy Wink komoly figyelmet fordítottak erre az újszövetségi tanúságtételre. A társadalmi és politikai intézmények, az ideológiák és izmusok mögött megbúvó erők megnevezése, leleplezése és a velük szembeni keresztyén harc az egyéni és társadalmi felelősségvállalás irányait is megszabják a hívő ember és az egyház számára. A tanulmány a hatalmak természetéről, a Krisztusban történő legyőzetésükről és az egyház e világi feladatáról szóló modern teológiai diskurzus eredményeit ismerteti.

Napjainkban egyre több kontextusban merül fel a „keresztyén nyugati kultúra” kérdése; miközben a politikai közgondolkodás előszeretettel beszél a keresztyén nyugat alkonyáról, aközben a teológiában nem lehet elhallgatni azokat a korábbi 20. századi felismeréseket, amelyek eleve fenntartásokkal közelítettek a kérdéshez, s egyáltalán a keresztyén nyugat realitásához. Ugyanakkor az egyházon belüli spirituális és liturgiai útkeresés során éppen úgy, mint az egyház társadalmi és kulturális szerepét, vagy éppen szolgálatát tekintve szintén megkerülhetetlen kérdés, hogy miként tekintsünk a kultúrára a teológia módszertanával. Az előadás átfogóan foglalkozik a 20.

Simone Weil élete nem más, mint egy misztikus aszkéta tanúságtétele. Mintha az életének célja lett volna az, hogy a szenvedők iránti együttérzés miatt ő maga is szenvedjen. Nem véletlen, hogy filozófiája, hite szerint a legmélyebb szenvedésben, a szerencsétlenségben tapasztaljuk meg igazán Isten szeretetét. Egyedi módon mutat rá arra, hogy a szerencsétlenség által nagyon sok ember részesül Krisztus keresztjében – így pedig Isten szeretetében.

Az idő, amelyet értünk és mégsem értünk: sem pontos definícióját, sem pontos mérését, sem lelki megértését nem sikerült tisztáznunk, mivel nem tudjuk kívülről szemlélni. Ha áttekintjük az időről való gondolkodás filozófiáját, sok érdekes és részlegességében igaz megoldásra találunk. A Szentírás alapján viszont közelebb kerülhetünk az idő lényegéhez, a teremtett idő jelentőségéhez ugyanúgy, mint a teremtetlen idő valóságához. Az idő megértése az Örökkévaló szempontjából nézve oldódik meg, mert aki Krisztusban van, annak örök élete van – minden időfogalom eszkatológiai értelmet nyer tehát; nem félelmet kelt az idő múlása, hanem értelmet nyer az örökkévalóság fényében.

Vályi Nagy Ervin teológiai öröksége és aktualitása elemzőkészségének és etikai ítéletalkotásának metodikájában áll. Abban lehet újból inspiráló, hogy nem recepteket ad, hanem megtanít kérdezni, összefüggéseket feltárni, ugyanakkor fenntartással kezelni minden régi és újkeletű magabiztosságot. Ez az etika mélyen krisztológikusan megalapozott etika, a „Krisztusban maradás” vagy az „Úrhoz méltó” (Kol 1,10) életvitel erkölcsisége. Az előadás ennek az etikának a mozgatórugóit tárja fel, hangsúlyozva, hogy Vályi Nagy Ervin életműve korántsem periferikus jelenség, hanem méltán érdemel helyet a 20. századi európai protestáns teológiai-etikai koncepciók tárházában.

Az átmenetiség korában élő egyház megkerülhetetlen feladata, hogy állást foglaljon az értékorientáció új irányait illetően. Tanulmányunkban ezeknek a folyamatoknak a bemutatására törekszünk. Victor Turner brit antropológus ’társadalmi dráma’ elmélete és azon belül a rituálé, liminalitás (küszöblét) és communitas fogalmai sok szempontból találó leírása lehet azoknak a társadalmi jelenségeknek, amelyek az egyháztársadalmat is jellemzik. Ebben az értelmezési keretben az egyház teológiai és intézményes önreflexiójára fókuszálunk a jelenkor árnyaltabb megértésére törekedve.

Jan Anthony Cramer (1864–1952) 1923. szeptember 5-én tartotta meg székfoglalóját a Kolozsvári Református Theologiai Fakultáson abból az alkalomból, hogy két évvel korábban tiszteletbeli professzorrá választották. Cikkünkben azt vizsgáljuk meg, hogy milyen szempontok alapján döntöttek erről, és hogy azok helytállóak voltak-e. Következtetésünk az, hogy Jan Anthony Cramer nagyon sokat tett a magyarok érdekében és megérdemelten részesült ebben a megtiszteltetetésben.

A halállal való szembenézés és a halál utáni létezés kérdése a keresztyénségben és a hinduizmusban is alapvető fontosságú. A hindu vallásokban a reinkarnáció, az újraszületés adja meg a választ a halál utáni létezést firtató kérdésre, míg a keresztyénség a feltámadásban és az örök életben látja a megoldást. Vallástörténeti keretek között szemlélve a témát, a keresztyénség kezdeti időszakában, illetve a modern nyugati gondolkodásban is megtaláljuk a reinkarnáció különböző formáit. A keresztyénség 20. századi dialógusa a hinduizmussal szintén alapvető motívumnak tekinti a reinkarnáció és a feltámadás közötti viszonyt. A reinkarnáció és a feltámadás vizsgálata természetszerűen juttat el a két vallási rendszer, a keresztyénség és a hinduizmus teremtéstanához, embertanához, a bűnről, illetve az etikus magatartásról szóló tanításhoz, és ahhoz a megváltáshoz vagy felszabaduláshoz, amely az ember számára ilyen vagy olyan módon lehetséges.

A tanulmány az újszövetségkori zsidóság életideálját vizsgálja az esszénus közösség teológiáján, kegyességén és életvitelén keresztül. A korabeli forrásokra, főként Josephus Flavius és Alexandriai Philón munkásságára támaszkodva mutatja be az esszénusok Isten iránti radikális elköteleződését, a törvénytiszteletüket, és a szigorú közösségi rendet. Elemzi vallásgyakorlatuk főbb elemeit, a tisztaságkoncepciót, a szent étkezéseket, a vagyonközösséget és a közösség tagjává válás folyamatát. A tanulmány rámutat, hogy a számukban elenyésző, rendkívül zárt közösség a korabeli ábrázolásában a zsidó jellem- és életideált fejezi ki. Ennek fényében a tanulmány végül kritikus módon értékeli az esszénus életideál mai aktualitását, értékes szempontokkal gazdagítva a jó élet mai kérdéskörét.

Nagy Krisztina (Székesfehérvár, 1973) 2020-ban szerzett teológiai képesítést a felvidéki Selye János Egyetem Református Teológiai Karán, és ugyanitt folytatja doktori tanulmányait. Érdeklődési köre a rendszeres teológia és az apologetika. Szűkebb kutatási területe: a hinduizmus és a Krisna-hit viszonya a protestantizmushoz.

A konferenciák eddigi címeit felidézve elmondhatjuk, hogy leborulva, nyitott szemmel kívánunk járni továbbra is a világban avégett, hogy lássuk a láthatatlant, akkor is, ha emiatt mi magunk leszünk látványosság a világnak. A mennyei jelenések látnoka maga is némiképp így jár, így szemlél, így érez, miközben feladatot kap: Írd meg, amiket láttál! (Jel 1,19). Ugyanazon érem két oldalának a figyelembevételére ösztönözhet ez most minket. Egyrészt emlékeztet: teológusi és írástudó felelősségünk része, hogy gondolatainkat, szóbeli és írásbeli megnyilatkozásainkat ne csak a magunk emberi bölcsessége és felkészültsége, ne csak az intézményi elvárás és bizonyos publikációs kényszer diktálja, hanem az az eleven és megelevenítő isteni igazság, amely a Pátmosz-szigeti látnok tollát is vezette. Másrészt: ha valamilyen módon megérint ugyanennek az igazságnak a Lelke, ne nyugodjunk addig, amíg a parttalan látomásra és gondolatárra nem sikerül ráhúznunk a szavak kényszerzubbonyát!

Nyolc évtized tapasztalata, hűséges szolgálata és gazdag teológiai látása teszi különlegessé ezt a beszélgetést. Juhász Tamás emeritus professzor életútjáról, hitvallásáról és az egyház szolgálatáról mesél a tőle megszokott közvetlenséggel és bölcsességgel, amely mindannyiunk számára példaértékű. A kérdések összeállítása közben döbbentem rá, hogy ezt a munkát legfeljebb abbahagyni lehet, igazán befejezni aligha. Visszatekintve, jó lett volna diákként többet faggatni, többet kérdezni az órákon; erre az ember rendszerint csak utólag ébred rá. Bíztam abban, hogy a professzor úr most is kedvet kap a meséléshez, úgy, mint régen, hiszen élénken él bennem az emléke annak, milyen nyelvi gazdagsággal, finom humorral és megragadó erővel, tisztánlátással tudott elbeszélni egy-egy említésre méltó történetet. Most már az olvasó is megbizonyosodhat róla, hogy a professzor úr ebben az interjúban sem hazudtolta meg magát.

Nagy örömmel fogadtam el a felkérést, hogy a mai alkalommal, kedves Levente, 65. születésnapod tiszteletére laudációt tartsak. Felidéződtek előttem közös teológushallgató éveink emlékei: a Tóközben és a Kétágúban tartott ifjúsági bibliaórák, a Szilágyi („tolószékes”) Andriskánál tartott összejövetelek, valamint a kirándulások, amelyeken olykor édesapád is velünk volt. De eszembe jutottak az elmúlt évtizedek találkozásai is – a Vártemplomban, a Malozsa-völgyében, Istvánházán és Magyarbükkösön, a vallástanárképző fakultáson, a továbbképzőkön és a Teológián. Úgy gondolom, az egykori közösség tagjai közül veled ápoltam a legintenzívebb kapcsolatot. Ezért ez a laudáció egy kicsit személyes is.

Koinónia? Politikum? Mi köze van ezeknek egymáshoz? Tanulmányunkban annak felvillantására vállalkozunk, hogy a 20. század egyik protestáns gondolkodójának – Paul Lehmann – metodológiáját alkalmazva ezeket a kérdéseket ne pőre etikai vagy dogmatikai dilemmaként vizsgáljuk. Célunk annak felmutatása, hogy lehet és kell keresztyénként etikáról beszélni. Ennek érdekben tisztázzuk a koinónia fogalmának jelentését, rámutatunk annak eseményjellegére, amiben Isten kijelentése és az arra adott emberi válasz találkozik, közösséget teremtve egymással. Azt is bemutatjuk, hogy ennek következménye az az etikai valóság, amiben vizsgálható a koinónia és sanctitas összefüggése. Érvelésünk szerint ennek eredményeként a koinónia olyan etika színtér lesz, amely egyszerre hat kifelé és befelé.

Az aktív erőszakmentes ellenállás és a polgári engedetlenség elméletének és gyakorlatának evangélikus teológiai reflexiója nem nyilvánvaló, hiszen a Lu- ther-értelmezés egy, a 19. században kezdődött, a második birodalom felemel- kedésével kapcsolatos és még ma is ható módosulása kizárja ezeket a lehetősé- geket. A dolgozatom célja a beszűkítő értelmezés lebontása és az eredeti lutheri szándékok kortárs és kontextuális értelmezési lehetőségeinek megmutatása. Ehhez segítségül hívok néhány német teológust, akik a második világháborút követően részt vettek a lutheri örökség tisztázásában.

Dogmatics is not a static whole, systematic reflection on Christian faith. It is itself part of history and participates fully in it. Sometimes, even colleagues in the theological faculty still have the idea, that dogmatics is a field that pretends that God can be fully comprehended, that everything can be explained. Some might even think that the best theologian is the best believer. That is certainly not what we imagine that dogmatics is all about. It is a reflection on practices of faith, on the actual relationship with God, informed by the Bible and the teaching of the Church. Sound reflection on the Christian faith is a task that has to be done by every generation. Sheer repetition of what former generations said and wrote would be irresponsible. Every age is confronted with new challenges. The promise of the Holy Spirit should encourage us to fresh reflection.

Ma már senki sem olvas könyvet. Hát még egy 900 oldalas dogmatikát? (Nemrég egy angol nyelvből lefordított ezeroldalas regényt olvastam. Több mint három hónapig tartott az elolvasása, pedig rendkívül érdekfeszítő volt.) Mielőtt túl gyorsan nemet mondunk erre a kérdésre, szögezzük le azt a tényt, hogy ezt a könyvet – bár még a kezünkbe sem került – már legalább kilenc ember ismeri, forgatta: négy erdélyi református lelkipásztor fordította, két másik határon túli lelkipásztor-tanár ellenőrizte, egy hetedik ember lektorálta, Visky Béla részletes előszót írt hozzá, és végül szerénységem kapta azt a feladatot, hogy itt most ismertesse. Tehát kilencen már olvastuk, és biztosan lesz még – nem kilenc, hanem kilencven, majd kilencszáz – további ember, aki olvasni fogja.

A cikkemben arra a kérdésre kívántam választ keresni, hogy vajon mi jellemzi az embert, mi és hogyan befolyásolja emberképünk alakulását. Az elmúlt századokban határozott változás következett be abban, ahogyan az emberek egymásról gondolkodnak és egymáshoz viszonyulnak. Mindezek nagyban hozzájárultak az emberkép alakulásához, és sok új kutatáshoz vezettek, amelyek megcáfolják azt, hogy csak az erős maradhat fenn. Ezek a kutatások azt húzzák alá, hogy az ember alapvetően együttműködésre hivatott lény.

Ez a kötet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet által szervezett II. Tavaszy-napok konferencia előadásait tartalmazza.

My colleague Kees van der Kooi will say something about the “what” of our book, the substance matter, whereas I will try to explain its “why” and “how”: why did we write this book, and how did we do it?

A keresztyén élet értelmezése református megközelítésben kiemelt figyelmet szentel a megszentelődésről szóló tanításnak. ami gyakran így is a megigazulástan „árnyékába” kerül. A ’mit hiszünk’ és ’mit cselekedjünk kapcsolatának’ kérdése ez. Az előadás ennek egy inverz megközelítésére tesz kísérletet Bonhoeffernek a Közösségben és a Követés című művei alapján. Annak kérdéskörét vizsgálja, hogy a keresztyén lelkiségértelmezés, keresztyén életgyakorlat miként ad meghatározó impulzusokat magának a keresztyén etikának.

Jelen előadásban arra teszünk kísérletet, hogy a keresztyén életre nézve felmutassuk a Sabbatnak a teremtéstanon túlmutató, és azt kiszélesítő, eszkatologikus jellegét. Főként huszadik századi és kortárs teológusok munkáira alapozva a Sabbatot a teremtés, megváltás és eszkatológia összetartozásának foglalataként tekintjük. A „Novum”, „Shekinah”, „Katapause és Sabbatismos”, vagy éppen a jel és pecsét kategóriáin keresztül igyekszünk teológiai támpontokat nyújtani egy holisztikus eszkatológiai vízióhoz, valamint a nyugalom napjának gazdagabb átéléséhez.

Karl Barth A rómaiakhoz írt levél című műve a 20. századi protestáns teológia egyik legmeghatározóbb alkotása, amely a korszak teológiai és hermeneutikai fordulatainak tárgyalásából nem hagyható ki. Jelen írás célja e mű sajátos helyének meghatározása a hermeneutikai manifesztumok és a klasszikus bibliai kommentárirodalom határmezsgyéjén, továbbá annak felvázolása, hogy Barth értelmezési stratégiája miként lép párbeszédbe a kortárs filozófiai, teológiai és kulturális diskurzusokkal. A tanulmány külön figyelmet fordít Barth művének intertextuális hálózatára, amelyben a szerző explicit és implicit szövegkapcsolatai, valamint teológiai előfeltevései a kor eszmetörténeti környezetében nyerik el értelmezői jelentőségüket.

Az elmúlt időszakban a globális és az európai, de a magyarországi és romániai civil társadalom is a szélsőséges politikai megnyilvánulásoktól, illetve a választási eredményektől volt hangos. Az egyre inkább polarizálódó közvéleményt, a politikai, vallási, etnikai és különböző kulturális irányelvek mentén tömörülő táborok összebékítését korántsem mozdítja elő a gyakori politikai ideológiai hatalmi attitűd, vagy éppen a közösségi média kommentszekcióiban folyó állóháború... Vajon a társadalomnak ebben az áldatlan állapotában milyen szerepe lehet a teológiának? Szükséges-e irányt mutatnia, és ha igen, ezt hogyan tegye? A két világháború közötti erdélyi református teológiai gondolkodók – köztük különösen Tavaszy Sándor – a történelmi idők sodrásában rámutattak egy másik valóságra, amely a világba törő mennyei fényével új színben tünteti fel az együttélés és a közösségépítés lehetőségeit.

Mit jelent emlékezni, illetve mire lehet és kell emlékeznie egy közösségnek, egyháznak, nemzetnek? Ha a kérdést az első világháború erdélyi magyarságának a szemszögéből fogalmazzuk meg, érezhető annak feszültsége, súlya, de nem utolsósorban hozadéka is a kisebbségi létbe sodródott közösség számára. A közelmúlt traumatikus lenyomata, de a dicső múlt glóriája is állandó témáját képezte az erdélyi magyarság emlékezetének, miközben önazonossága meg őrzéséért küzdött a történelmi események sodrásában. Az erdélyi református gondolkodók, Tavaszy Sándorral egyetemben, a közösség emlékezetét igyekeztek olyan mederbe terelni, hogy az az ige feltétele mellett valósulhasson meg, vállalva, ha kellett a „Theatrum Gloriae Dei” bélyegét és/vagy dicsőségét.

A tanulmány az autoritás (tekintély) és a vezetés fogalmait vizsgálja, különösen az üzleti és teológiai kontextusban. Részletesen elemzi, hogyan különböztethető meg a menedzser és a vezető szerepe, valamint hogy a tekintély elfogadása milyen társadalmi és egyéni mechanizmusokon alapul. A szerző teológiai reflexiókat is beépít, például Kálvin és más gondolkodók nézeteit az autoritás eredetéről és a vezetői felelősségről. A dokumentum bemutatja a vezetői stílusok főbb típusait (transzformatív, delegáló, autoritatív, tranzakciós, participatív, szolgáló), és hangsúlyozza, hogy a helyzetfüggő vezetés etikailag is megalapozott kell legyen. Végül kitér arra, hogy a formális hatáskör nem feltétlenül jelent valódi autoritást, illetve hogy a vezetéshez személyiségjegyek és kockázatvállalás is szükséges. Az egyházi vezetés esetében az autoritás delegált, és mindenekelőtt Istennek kell megfelelni.

Vitán felül áll, hogy az újreformátori teológia a 20. századi európai, majd később a tengerentúli protestáns gondolkodásban meghatározó szerepet töltött be. Isten kijelentésének középpontba állításával dekonstruálva rekonstruálta a reformátori gondolkodást, miközben felhívta a figyelmet annak transzformatív, kritikai és konstruktív szerepére. Ám mint minden ilyen folyamat, ez sem maradt kritikai megjegyzések nélkül. Ezek sorában találjuk Reinhold Niebuhrt, akit joggal nevezhetünk az 20. századi észak-amerikai protestáns gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakjának. Reinhold Niebuhr The Nature and Destiny of Man című, sajátos nézőpontú művében, mely a megjelenésekor és később is több kritikai megjegyzést kapott, nyomon követhető egyfajta Barth-kritika. Ennek a kritikának a műben fellelhető állomásait vesszük végig az előadás során. Olyan témákat érintünk, mint a kijelentés, a bűn és bűnös ember, a személy, vagy éppen az igazságosságért való küzdelem és az igazságos állam kérdése.

Olyan korban élünk, melyet sok szociológus posztindusztriális kornak nevez. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság eddigi törvényszerűsége ellenére már nem az ember igényei és szükségletei határozzák meg a termelés mértékét. A kereslet és kínálat közti egyensúly és időrendi sorrend teljesen felborult. A 21. század em berének szükségleteit marketingesek állítják elő, azzal a kimondott vagy kimondatlan elgondolással, hogy az ember identitása a fogyasztói kosarával azonos. ,,Az vagy, amit megvásárolsz!” Ezen jelenséggel gyakran a ,,fogyasztói kultúra” fogalmaiba zárva találkozhatunk. Az előadás célja, hogy választ keressen arra a kérdésre: milyen hatásai vannak ezen kultúrának a 21. század egyházában?

Milyen szerepe van ma a vallástanárnak az egyházban? Hogyan teljesíthető ez a szerep akkor, ha több gyülekezet területén tanít a vallástanár? Milyen támogató környezetet tudhat maga mellett a vallástanár akkor, amikor küzd azért, hogy megmaradjon a katedrája? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Isten halálának a kultúrájában élve a nihilizmus egyre nagyobb teret hódít és lassan átszövi az egész társadalmat. Szorgos kezű és harsány hangú prédikátorai próbálják elhitetni, hogy a vertikális horizontálódott és a transzcendensnek nyoma veszett, mert nincs már szükség rá. Az értékek elértéktelenedtek és helyükbe más értékek kellenek. Ez pedig észrevétlenül is a keresztény Isten malmára hajtja a vizet, de szükség van ránk, a mi bátorságunkra. Ahhoz, hogy a beteljesült nihilizmus korában az új érték ugyanazon Isten korhű megjelenése lehessen, szükség van hívő gondolkodókra, akik a beteljesült nihilizmust képesek átalakítani beteljesült keresztény nihilizmussá.

A Szentírásban sok elhívástörténetet olvashatunk. A keresztyénség története is számos példát szolgáltat számunkra. Az előadás célja a tipizálhatóság kérdése. Lehet-e jellegzetes csoportokba osztani ezeket az egyéni sorsokat? Milyen kutatások érhetők el ebben a vonatkozásban? Lehet-e felekezeti súlypontokról beszélni? Vannak-e sajátos hangsúlyai a lelkipásztori elhívásoknak?

A tervezett előadás célkitűzése filológiai és tudományelméleti alapon megvizsgálni a dogma szó szemantikai mezejét, és az így nyert eredmények alapján tágabb összefüggésrendszerben szemléltetni a dogmatörténet és a dogmatika viszonyát. Vizsgálatunk során arra összpontosítunk, hogy felmutassuk: a rendszeres teológiának eme két ága (a szemantikai mező által meghatározott természetéből adódóan) hogyan mutat egy zárt, vagy bezáródófélben lévő földi rendszer felől az istenismeret végtelenül nyitott világa felé.