Repository index

Az Ószövetség társadalomtudományi szempontú kritikájáról, mint főáramú paradigmáról és elismert bibliakutatási módszerről csupán az utóbbi három-négy évtizedben beszélhetünk. Ezt megelőzően az Ószövetség-kutatást olyan humán alapú megközelítések uralták, amelyek az Ószövetséget történeti, vallástörténeti, lingvisztikai, irodalmi és teológiai kontextusai összefüggésében elemezték. A fentiek függvényében ez a tanulmány az Ószövetség társadalomtudományi szemszögű kutatásainak eredményeire épít, és e paradigma kutatási területéhez kapcsolódik.

A reformáció századában nem mindenkor idegenkedtek atyáink némelyik később elhagyott könyvnek vagy függeléknek még textusként való olvasásától és magyarázásától sem. Benne voltak ezek a Vizsolyi Bibliában is. Szikszai Hellopous Bálint Wittenbergben tanult. A magyar bursa seniora volt még, amikor vaskos, fatáblás, ötbordás, vaknyomással díszített könyvet köttetett. A 33½ cm magas kötet 8 cm vastag. Két egybekötött munkából áll: tartalmazza Kálvin Dániel kommentárját és egy híres hitvitázó művet.

Ez a parabolatörténet Anthony de Mello jezsuita atyának egyik „abszurd egypercese”, One Minute Nonsense-e. Két szelet csend közé csúsztatott falatkányi sztoriszerűség, amelyet viszont több ideig lehet és kell emészteni, mint egy lakomai teljes ételsort.

A 8. század végén az északi országrész bukása következtében bekövetkező hatalmas demográfiai, politikai és gazdasági változások jelei Júdában is szemmel láthatóak voltak: új városnegyedet találunk Jeruzsálemben, új települések születnek a dombosabb vidékeken. Politikai, gazdasági struktúrák is változnak Asszíria árnyékában, mely ugyancsak érthető, hiszen a világbirodalom megpróbált katonai, politikai, gazdasági, kulturális, vallási területeken beavatkozni a folyamatokba, a fel-fellángoló lázadások láttán.

Kálvin János az egyik leghíresebb és legműveltebb reformátor. Nevéhez fűződik a genfi egyház, a „protestáns Róma” megszervezése. A római katolikus teológiai irodalom inkább csak az Institutio (A keresztyén vallás rendszere) című művével foglalkozik. Ezért ebben a tanulmányban elsősorban a bibliamagyarázó Kálvinra összpontosítunk.

Joggal feltételezhetjük, hogy az Ézs 10,16–19 verseit eredetileg nem erre a helyre írták. A perikópa egy Izrael elleni prófécia része volt. Ezt a hipotézist erősítik meg a szerző által használt metaforák, a szöveg intertextuális kapcsolatai más, Izraelre vonatkozó próféciákkal, illetve a perikópa környezetéből gyűjtött információk is. A relokalizáció révén az Ézs 10,16–19 eredeti értelme megváltozott: az ítélet, amely korábban Izraelre vonatkozott, Asszíria-ellenes beszéddé alakult, azaz azon hatalom ellen fordult, akin keresztül JHVH egykor a saját népe feletti ítéletét hajtotta végre. Az Ószövetségben több olyan kései prófétai szöveggel találkozunk, amelyek explicite is azt jelzik, hogy az igazságos világrend helyreállítása rendkívüli jelentőséggel bírt e kései szerzők teológiájában. Ez a koncepció nemcsak ilyen explicit textusokban érhető tetten, hanem implicit formában a prófétai könyvek egész újraszerkesztésének módszertani logikájában is.

Sok szövegben úgy jelenik meg Izrael, mint a világ többi népe közül kiválasztott nemzet, aki az ő Istenével egy kizárólagos utazásra váltott menetjegyet. Egy toleranciára épülő társadalom akár veszélyesnek is tekintheti ezt az enkláveteológiát, főként akkor, ha az itt megjelenített szövegeket és szemléletmódot valaki a mai társadalomra nézve is irányadónak tekintené. Minden olyan modern teológiai intézménynek, amelynek tanrendjében a bibliai hagyományok nem csupán vallástörténeti dokumentumként jelennek meg, hanem a normatív corpus részeként, foglalkoznia kell e szövegek által felvetett problémával. Mert pontosan ez a mérvadó jelleg az, amely miatt az a szöveggyűjtemény problémássá válhat. Éppen azok a modern olvasók, akik különböző mértékben ráhangolódnak az Ószövetség lelkületére, nehezen tudják összebékíteni e szövegek normatív jellegét a modern tolerancia és emberi méltóság eszméivel.

Protestáns hagyományunkban hangsúlyos tantétel a sola scriptura elve, azaz, hogy mind az egyházi tanításunknak mind a tanítás tettekbe átültetett megnyilvánulásainak bibliai alapja kell hogy legyen. Nem lehet ez másként a hitvallás esetében sem. Annak, hogy megvalljuk a hitünket nyilvánosan, pontokba szedetten kinyilvánítjuk az álláspontunkat vallási és abból kiindulva más, társadalmi téren, bibliai gyökere kell hogy legyen. Nemcsak a tartalomnak kell a Bibliából kiindulnia, hanem a a megvallott hit gyakorlatának is. A kutatásban konszenzus, hogy e téren a deuteronomista mozgalom csúcspontot képvisel, éppen ezért kézenfekvő innen kiindulva vizsgálni a kérdést. E tanulmány az Ószövetségben keresi a hitvallásosság bibliai gyökereit.

Kerestem az Ótestamentum kánonikus anyagában az eredeti szöveg álapján a váltság gondolatának tünetkezését, amint az fogalmakban, eseménycsoportokban, tanúságtételekben, könyvekben jelentkezik, állandóan szem előtt tartva a kérdést, vajjon a váltság gondolata, amelyik az Újtestamentumban központi helyét foglal el és amelyet az utolsó két emberöltő szívesen származtat a biblián kívüli vallástörtérielem eszme- és gondolatanyagából, az Ótestaméntumban fellelhető-e? A keresztmetszetekben való vizsgálat eredménye az, hogy a váltság gondolata az Ótestamentumban sajátos gerincgondolatként áthúzódik, de nem művelődés- és vallástörténeti jellegű, tehát nem a görög (emberi) szellem terméke, hanem igeszerű alkatrésze a bibliai kijelentés egészének. így tárul fel az Ótestamentum sajátos Krisztust-valló világa.

Lehetetlen arra nem eszmélni, hogy Jeremia kora az ótest.-i vallástörténet kulcsa. Csak aggodalmak között lehet mérlegre tenni e kort, mert az itt beállott fordulópont ismerete nélkül, rejtély marad előttünk az egész ótest.-i vallás. És ép ez a kor hivatott arra, hogy a személyiség, a próféta, Jeremia alakjának megragadó háttere legyen. Minél mélyebben járunk itt, annál inkább érezzük, hogy e prófétát nem a kora termette, hanem az Isten preadestinálta a népek fölé, hogy meg ne értse őt kora teljesen, ő meg ne értse korát, ne is könyörögjön. a népéért, ne tudjon remélni a legreménykedőbb korban sem, hanem, gyomláljon, irtson, pusztítson, romboljon, zokogjon, kétségbeessék s élepedt szívvel mégis építsen és plántáljon.

Az Exodus 4,24–26 egyike azoknak az ószövetségi történeteknek, amelyek a mai bibliaolvasóban kérdések sorozatát indítják el. Ez a rövid epizód egy félelmetes Isten képzetét tárja elénk, aki látszólag minden ok nélkül tör rá a néhány sorral előbb komoly feladattal megbízott Mózesre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Sem ez az epizód, sem annak közvetlen kontextusa látszólag nem ad magyarázatot erre a szokatlan isteni megnyilvánulásra. Ez a tanulmány amellett érvel, hogy e történet eredeti formája a 4,19.24-26 versekből állt, s Exodus 2,23a közvetlen folytatása lehetett. Eszerint az Ex 4,19.24–26 eredeti értelmét nem az aktuális összefüggésben, hanem az Ex 2 kontextusában kell keresnünk. Az ókorban (az Ószövetségben is) jól ismert „életért életet adj” elvet képviselő bűnarányos büntetési forma, az úgynevezett talió-törvény értelmében Mózesnek az életével kellene fizetnie az elkövetett gyilkosságért.

E tanulmány célja nem az, hogy eldöntse az olvasó helyett a kérdést: milyen típusú isten volt kezdetben JHWH? Hanem hogy a bemutatott argumentumok alapján hozzásegítse az olvasót saját véleménye kialakításához, illetve a bibliográfia segítségével megkönnyítse a további kutatást. Az első fontos felismerés az, hogy az ókori Közel-Keleten és az Ószövetségben is nagyon tág az „isten” fogalma. Minden, amely meghaladja az im-manens szférát, már a mennyeihez tartozik, és istennek tekinthető. A mi istenfogalmunk más logikára épül, és ez megnehezíti vizsgálódásunkat.

A tisztátalanság rabbinikus szabályozása igen összetett rendszer, ahhoz azon­ban, hogy az alább olvasható három fejezetet világosabban megérthessük, ha csak nagy vonalakban is, de el kell igazodnunk benne. A Tóra tisztaságról és tisztátalanságról szóló rendelkezései nem egészségügyi szabályozások, hanem kultikus előírások. Ha nem így volna, nehéz lenne értelmezni, hogy az olyanok esetében, amelyek poklosság, kiütések, menstruáció következményei, miért csak elmúlásuk után kell alkalmazni az eljárást, az olajjal vagy vérrel történő meghintést.

A keresztyén felekezetek körében kevés annyira általánosan elfogadott, közös tan van érvényben, mint az, hogy az Ószövetség az Újszövetséggel együtt és azzal egyenértékűen a keresztyén hit alapját képezi. Eszerint mind a keresztyén hitnek, mind a keresztyén teológiának – és itt fontos, hogy nem vallástudományról beszélünk – az Ószövetség éppúgy formáló tényezője és kiindulópontja, mint az Újszövetség. Legyen szó hitvallásokba foglalt dogmákról vagy még alakulásban lévő teológiai kijelentésekről, azoknak mércéje minden időben az, hogy összhangban vannak-e az Ó- és Újszövetség tanításával. Azonban ez a látszólag megszilárdult alaptétel mind a jelenben, mind a teológiatörténetben sokkal árnyaltabban van és volt jelen, mintsem az a fenti gondolatmenetből következne.

Manapság az inklúzió a legnagyobb gond a fogyatékkal vagy hátrányos helyzetben élő emberekkel kapcsolatosan, vagyis az inkluzív oktatás, felkészítés, lakhatóság, foglalkoztatás, munkahely és szabadidő, sport stb. megfelelő felkínálása számukra. Ennek már megfogalmazása is nehézségekbe ütközik, az elméleti háttér kiépítése igen akadozik, a gyakorlat pedig sajnos lesújtó. Ha gondolataink egyházközelben mozognak, felmértük-e, hogy hány református templomunk akadálymentes fizikai értelemben, hogy az értelmi szféráról ne is beszéljünk?

Izráel Jahvéról alkotott képében központi helyet foglal el az a képzet, miszerint Jahve olyan Isten, aki ígéreteket tesz.1 Az Isten által tett számtalan ígéret között aligha találnánk még egy olyan elementáris hatással bírót a zsidó nép történetére és önértelmezésére nézve, mint amilyen a Kánaán földjének a birtokbavételére tett ígéret. Az Ígéret Földjének témája Izráel történetének kezdetétől, az első pátriárka, Ábrahám elhívásától folyamatosan jelenlévő motívumként szövi át Izráel népének önmagáról alkotott önéletrajzát, az egész Héber Bibliát.

Az egyházi hagyomány szerint Énók az első próféták közé tartozott. Neve két helyen szerepel Mózes első könyvében. Az 1Móz 4,17– 18-ban úgy olvashatunk róla, mint aki Káin fia: És Kain a feleségével hált, aki terhes lett, és megszülte Énókot. Majd várost épített Kain, és a fia nevéről Énóknak nevezte el. Énóknak született Írád, Írád nemzette Mehújáélt, Mehújáél nemzette Metúsáélt, és Metúsáél nemzette Lámeket. Az 1Móz 5,18–24 pedig Jered fiaként említi: Jered százhatvankét éves volt, amikor Énókot nemzette. Énók születése után Jered nyolcszáz évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. Jered teljes életkora tehát kilencszázhatvankét év volt, amikor meghalt. Énók hatvanöt éves volt, amikor Metúselahot nemzette. Énók az Istennel járt; Metúselah születése után háromszáz évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. Énók teljes életkora tehát háromszázhatvanöt év volt. Énók az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten.

Hóseás, a Kr. e. 8. századi próféta könyvének legismertebb metaforája az, amely révén a JHVH és Izráel népe viszonyát egy házassági kapcsolat formájában ábrázolja. Az istenség és népe közötti viszony házassági metaforával történő körülírása egyáltalán nem volt szokványos az ókori világban. A metafora hiányának az oka valószínűleg az, hogy az ókori közel-keleti istenségek általában férfi-női párként jelennek meg, azaz a férfi istenségnek mindenhol megvan a maga női párja, a felesége. Ehhez a női istenséghez kapcsolódtak általában az ember termékenységképzeteinek különböző vonatkozásai, mint az anyaméh termékenysége, vagy adott esetben a mezőgazdasági élettel kapcsolatos termékenység. A termékenységkultusznak ez a formája közelről ismert volt a kánaániak között is, vagyis azon a földrajzi területen, ahol az Ószövetség szerint Izráel népe telepedett le.

Jefte történetében a bibliaolvasó több botránkoztató ténnyel szembesül. Az első Jefte származása. Lehet-e karizmatikus vezető egy parázna asszony fia? Hogyan lehet egy övéitől eltaszított személy hőssé magasztosult vezérré a veszedelem idején? A harcba induló Jefte miért akarja lekötelezni Istent egy könnyelműen tett fogadalommal, s amikor győztesen tért haza, vajon tényleg emberáldozatra volt képes, és feláldozta egyetlen leányát? Vagy pedig „csupán” élő áldozatként szentelte oda Istennek egész életére? Ezekre a kérdésekre szeretnénk választ adni ebben a tanulmányban.

(A 24. Reál- és Humántudományok ETDK és 36. OTDK Társadalomtudományi Szekciója keretében bemutatott dolgozat. A 24. ETDK-n a dolgozat első helyezést ért el, a 36. OTDK-n pedig különdíjban részesült.)

In Jer 25 we read that God condemns his people for not obeying his voice, and so he brings the king of the north to punish Israel for their disobedience. We learn that God's instrument of punishment is the king of Babylon, but in Jer 25:11 we also read that the land will be destroyed and the people, including the people of Judah, will serve the king of Babylon for 70 years. This 70 years is usually identified with the Babylonian captivity. The subject of this essay is the issue of this 70-year captivity. Several theories can be identified in the research concerning the number 70, and the main question is whether the number has a symbolic meaning or whether it is specifically meant to express a period between two dates. In order to clarify this question, I will examine Jeremiah's statements on time intervals and the related chronological problems, as well as other OT occurrences of the 70-year captivity.

Amint az a fenti fejezetekben is érzékelhető, a Jer 25-ben olvasható ,,hetven év” időmeghatározás, amelyet a babiloni fogság időtartamával hoznak összefüggésbe, egy nagyon összetett kérdés. Egyrészt azért, mert nem áll birtokunkban konkrét bizonyíték arra nézve, hogy a Jer írója melyik kezdődátumtól számítja ezt a periódust,  továbbá kérdés az is, hogy a kifejezésre lehet-e úgy tekinteni, mint egy valós számra, amely a fogság időtartamára vonatkozik. Emellett, az Ószövetségben előforduló magyarázatokból az látszik, hogy mindhárom szöveg eltér a Jer kontextusától, ezért azokat szükségszerűen más szemszögből kell megközelíteni.

Az esszé (1) elején a "tolerancia" rövid történeti összefüggésben jelenik meg, és különbséget tesz a tartalom és a formális tolerancia között. Ezt követően az ősi Kelet - vallási-történelmi összefüggésben - vallási toleranciáját írják le (2-3). Az alábbiakban (4) bemutatjuk a toleranciával ma értelmezett interperszonális viselkedést. Az ötödik fejezetben az "Izrael külföldi országokban" (6) "Az idegen Izraelben" cím alatt szerepel. Az utolsó részben (7) röviden összefoglaljuk a témát.

A dolgozat a biblika-egzegézis, teológiai, hermeneutikai és tudományos-történelmi kérdéseivel foglalkozik. Miért van szüksége a Biblia értelmezésére, és miért lenne tudományos? E kérdések szerint a történeti-kritikai exegézis a legmegfelelőbb módszer a bibliai szövegek értelmezésére, valamint a strukturális, olvasóközpontú és tárgyi módszerek szerepére a homiletikában.

Amikor a Dán 4-et olvasom, arra gondolok, hogy milyen módon is függ össze a politika és a politikus. Talán úgy, hogy van egy fogalom a maga jellemzőivel, amelyekből kirajzolódik egy kép, és ebbe illeszkedik bele egy személy, aki a politikát esetleg foglalkozásként műveli, és abból él. Ennek a mércének valahol az egyház is megfelel. Mert nem mindegy, milyen az egyház, milyen jellemzői vannak, és az sem mindegy, hogy milyenek annak tagjai, illetve hogy a fogalom miként határozza meg azokat, akik azt képviselik, és rajtuk keresztül milyen kép alakul ki mások szemléletében. Ebben az összefüggésben az egyházpolitika fogalmának is van üzenete. A fogalom arra utal, hogy valamilyen módon kapcsolat áll fenn az egyház és a politika között. Akármilyen is legyen a politika, abban ott van az egyház, annak tagjai meghatározhatják a politikát, nem beszélve azokról, akik közöttünk élnek, és politikusként egyházi emberek.

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

E nagyobb lélegzetvételű tanulmány a metafora jelentésalkotásáról szól. Nem kérdéses, hogy a teológiai kutatás és a szószéki igehirdetés, illetve a gyülekezeti szolgálat összefüggenek egymással. Mert ahogyan gondolkodunk a jelentésalkotásról, úgy értelmezünk, és ezzel máris a prédikációkészítésnél vagyunk. Ha pedig textusprédikációra törekszünk, akkor azt a szempontot követjük, hogy a bibliai szövegrész milyen jelentést, és annak milyen alkalmazását engedi meg; mert akik értelmeznek, azok a szöveg szolgái.

Ez a rövid tanulmány a siratóénekek rendszerezése és formai kapcsolatuk tekintetében fogalmazott meg néhány észrevételt. A siratóénekek mint a gyász kifejezési formái, ha nem is jelentős mértékben, de egyaránt megtalálhatóak az Ószövetség történeti, prófétai és tanítói könyveiben, tehát szorosan hozzátartoznak az ószövetségi zsidó nép történelméhez. Az általunk használt kutatási eredmények a következőre engednek következtetni a qínáh-strófával kapcsolatban: az ószövetségi irodalomban megtalálható két dávidi gyászének nem szolgáltat példát arra, hogy a siratóénekek formái a korábbi keletkezésű gyászénekek formáit követik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a qínáh-strófának prófétai irodalomban való használata nem a zsidó gyászénekek formájára vezethető vissza, csupán azt, hogy ezt az Ószövetség anyagából egyértelműen nem lehet kimutatni.

Ez a tanulmány Jób 29,18 fordítási kérdéseit vizsgálja. A szerző szerint az említett vers így fordítandó: „És mondtam: fészkemben halok meg, és [addig,] mint a homokot/mint a főnix, megsokasítok napokat.” A Héber Biblia szövege egyszerre hordozza mindkét szemémát − miközben a masszoréták egyértelműsíteni igyekeztek, egyúttal igazolták az általuk el nem fogadott jelentés valószínűségét is. Továbbá megállapíthatjuk, hogy valamely mű – jelen esetben a Héber Biblia – és az azt értelmező közösség intertextualitásában természetes a szöveg által előidézett konnotációkkal történő kísérletezés szándéka, főként a szerzők részéről. Ha a Jób könyve szerzőjének annak idején nem állt szándékában kiaknázni az itt felismert kettős jelentés lehetőségét (bár nem zárhatjuk ki, hogy ismerhette a főnixlegendát), akkor itt a talhinnak olyan esetét kell látnunk, amelyet a recepció alakított ki.

Az alábbiakban nem minden esetben az elmúlt év során kiásott vagy megtalált tárgyi emlékeket listáztunk. Lesz közöttük olyan is, amelyet korábban találtak meg, de csak utóbb sikerült azt megfejteni, és datálni a technika fejlődésének köszönhetően.

A tanulmány Lk 24,31 és a 2Tim 4,17 ószövetségi idézeteinek hátterét elemzi.