Repository index

A prozelita kifejezés az intertestamentális korban nyeri a zsidó hitre áttért pogány származású ember jelentést. Ebben a korszakban fogalmazzák meg az betérést megelőző feltételeket, és szögezik le a belépéshez nélkülözhetetlen rituális cselekedetek sorrendjét és értelmét. A zsidó társadalomban a prozeliták is jog által meghatározott státust nyernek, amit a rabbinikus irodalom kellőképpen tárgyal. Egyes konzervatív vagy fundamentalista beállítottságú csoportok ellenezték mind a térítést, mind a prozeliták befogadását. A diaszpórában viszont sokkal inkább misszió szándékú a nyitottság. Ez a kétféle magatartás erőteljesen jelentkezik a rabbik prozelitákkal kapcsolatos vitáiban is, jóllehet a farizeusi gondolkodású rabbik nem a prozelitizmus legitimitását tették kétségessé, hanem az áttérés feltételeinek részleges, elhanyagolhatónak vélt pontjait. A viták kiterjedtek a prozelita nők és gyermekek, a körülmetélés és bemerítés kérdéseire is.

Pauszaniasznál olvashatjuk a Görögország leírása című művében, hogy Hellászban sok bámulatra méltó dolgot lehet látni, és sok csodáról lehet hallani. Ebben a tanulmányban mi most e sok csodát vizsgáljuk meg. Mondanunk sem kell, hogy nem vállalkozhatunk arra, hogy a görög (és római) világ minden csodájára vagy inkább minden típusú csodájára kitérünk. Elsősorban nem is annyira terjedelmi okok miatt, hanem azért, mert nem minden csodatípus tartozik érdeklődési körünkbe.

Ez az előadás amellett áll ki, hogy fel kell éleszteni a teológiát mint mesterséget, éspedig oly módon, hogy teológiai hallgatóknak meg kell tanítani a teológus-mesterséget. Ennek érdekében három kérdéskört bont ki: 1. Milyen a kézműves mentalitás a paraszti mentalitással szemben? 2. Miként értendő és hogyan tanítható a teológia mint mesterség? 3. Szabad-e egyáltalán a teológiát mint mesterséget űzni? Végül néhány következtetést von le: az a teológus, akire mindinkább szükségünk van, olyan igazi mesterember, aki mindig újat tanul, hajlandó átképezni magát, hogy a gyülekezetnek a legjobbat nyújtsa; aki önmagát és teológiáját kivetítve szerénnyé lesz; és aki szemmel tartva az atyák hagyományait és a keresztyén emberek életét kész megtisztítani az evangéliumot a letűnt korok örök érvényű igazságokká kiáltott terméketlen magyarázataitól.

A jelen írás a megszentelés bibliai, hitvallási és dogmatikai értelmezése körüli félreértéseket és az ezek nyomán kialakult téves egyházi gyakorlatot kívánja szemügyre venni. A kérdésről szóló bibliai és egyházi tanítást csak annyiban vázolja, amennyiben a benne rejlő igenből a nemek is érthetőbbé válhatnak.

Philónnál a próféták, prófécia szavak jelentéstartalmát nem választhatjuk el az inspiráltság kérdésétől. Művei alapján egyértelmű ugyanis, hogy gondolkodásában ez ugyanazt az Isten kijelentését közvetítő állapotot jelöli. Az inspiráltság, eksztázis legmagasabb formája a prófétálás, amikor az ember többé nem ura saját értelmének, hanem Isten kisajátítja magának az embert és a Lélek használja hangképző szerveit. Ebből adódóan Philón szóválasztása a prófétálás jelenségére vonatkozóan alapvetően a nem bibliai görög nyelvből származik.

A lélek zavarba ejtő korporalitásával nem csupán az Újszövetségben, hanem a görög filozófiában, a görög irodalomban, és az ógörög sírfeliratokon is találkozhatunk. Tanulmányunkban feltérképezzük a különféle antik filozófiai iskoláknak, a görög irodalomnak, valamint az ógörög sírszövegeknek a „lélek materialitásával” kapcsolatos meglátásait és elképzeléseit, ezeket összevetjük az újszövetségi elképzelésekkel, majd levonjuk a szükséges következtetéseket.

Ebben a tanulmányban a Zsoltárok 90,1–6 (mint a zsoltár első nagyobb egységének) masszoréta szövegét hasonlítom össze a Targumban található szöveggel, feltérképezve a fordítási különbségeket, és bemutatva az arám fordítás fontosabb jellegzetességeit. Munkamódszerem: először párhuzamos olvasásban közlöm a szakaszokra bontott zsoltár masszoretikus és targumi szövegét és fordítását, majd ezt követően kiemelem a hasonlóságokat és a fontosabb különbségeket.

Tanulmányunkban olyan halálközeli megnyilvánulásokat vizsgálunk, amelyeknél az érintett emberek aránylag pozitívan állnak hozzá a halálhoz, ami megnyilvánul pl. a sírjaikra írt szövegekben is, amelyek amolyan élet-halál mottónak, hitvallásnak vagy akár posztmortális reménységnek is tekinthetők. Mivel a korai keresztyének olyan környezetben éltek, amelyben a görög–római kultúrát, vallásokat és társadalmat szó szerint testükön/bőrükön érezték, érdekes megfigyelni, mennyire hatott rájuk ez a valós „pogány” jelenség a halál küszöbén is.

Tanulmányomban Ádám Jenő munkásságát, valamint a református gyülekezeti énekek dallamát feldolgozó egyházzenei kompozícióit mutatom be. Kodály Zoltán neve mellett az övé elhalványul, pedig a zenepedagógia területén igen jelentős értéket teremtett: a mester elveit ő ültette gyakorlatba, több évtizedes, szorgalmas munkával, nemzedékek zenei oktatását segítve. Egyházzenei művei által a gyülekezeti énekkarok repertoárja gazdagodott.

Hasznos dolognak tartom, hogy az, aki vezetői szerepre készül vagy kényszerül, az legyen tisztában a különböző vezetési formákkal, azoknak előnyeivel és hátrányaival. Megkülönböztetünk többféle személyiségtípust, és ezekhez tartozóan többféle vezetési formát és vezetési stílust.

Az 1990-es évek krízishelyzete Kelet-Közép-Európában, s így Erdélyben is bizonyos szempontból hasonló az 1930-as évek Amerikájához, ahol a válság hirtelen jött. A lényeges különbség a mi esetünkben az, hogy mi alkalmazkodtunk ezekhez a szociális kedvezőtlenségekhez. A posztszocialista instabilitás életmóddá vált, és nem pusztán túlélése a hirtelen jött, váratlan helyzetnek. Nincs semmiféle stratégia, sem hosszú távú tervezés, a globális piac függőségében élő posztszocialista államok számára rendkívül természetes az állandó készenlét. Az egyetlen stratégia talán, ami az elmúlt harminc évben az emberekben kialakult: mindennap készenlétben állni és várni, hogy valami történni fog.

Dolgozatomban egy olyan kortárs teológiai irányzatot kívánok röviden bemutatni, amely az elmúlt két évtizedben meglehetősen nagy visszhangot keltett angolszász akadémiai körökben, de amellyel ismereteim szerint ez ideig magyar nyelvterületen még senki sem foglalkozott. Előbb ennek alapszempontját, névértelmezését, irodalmát villantom fel (I), majd öt olyan markáns gondolatkört vázolok, amellyel gyakran találkozunk az irányzaton belül (II), végszóként pedig e tanulmány címét értelmezem (III).

Allegorikus bibliamagyarázata keretében Alexandriai Philón néhány alkalommal az Isten emberét állítja az olvasó elé. Az ἄνθρωπος [τοῦ] θεοῦ megnevezés megtalálható a Septuaginta jó néhány szövegében, többnyire próféták, illetve olyan jeles bibliai alakok jelölésére, mint Mózes vagy Dávid. Philón azonban kevés alkalommal támaszkodik ezekre a szakaszokra, minden bizonnyal azért, mert a Pentateuchost magyarázza, miközben az „Isten embere” cím főleg a deuteronomisztikus és a krónikás történeti műben fordul elő. Ugyanakkor néha érintőlegesen utalást tesz ezekre a szövegekre is. Azonban az allegorikus-etikai magyarázat keretében és a platóni–sztoikus filozófiai eszmék hatására Philónnál a fogalom új jelentésekkel bővül. A következőkben röviden áttekintem az „Isten embere” fogalom használatát a Septuagintában. Ezt követően rátérek néhány philóni szövegre, ahol az ἄνθρωπος θεοῦ fogalom szerepel, és megvizsgálom annak jelentéseit.

Ez a publikációs lista Adorjáni Zoltán közleményeit tartalmazza.

A feladat nem is olyan egyszerű: az elnevezések keverednek, sokszor még az sem bizonyos, hogy azonos elnevezés az adott szövegekben ugyanazt az állatot jelöli. Így hát nem árt – már az alapoknál – egy kis nyelvészkedés. Már az általános görög név is (ἡ γαλή) jelenthet menyétet és (erdei) nyestet egyaránt.

Mi a keresztség? A tisztulási szokás rituáléja? Vagy beavatási rituálé? Mindkettő esetleg? Milyen gyökerekkel rendelkezik? Csak zsidó háttérre tekint vissza, vagy ennél mélyebbre nyúlnak vissza gyökerei? E kérdésekre keressük a választ.

A mosakodás, mint rituális cselekedet, szinte minden vallásban megjelenik, bár különböző jelentésekkel. Eredetileg a testi szenny megtisztulásának rituáléjaként tekintettek erre, de a második templom korának irodalmában ez megváltozott. A dolgozat megvizsgálja mind a zsidó, mind a nem zsidó gyökereket. 

Az ókori Izráelben a téli esők hiányát nemcsak gazdasági válságként élték meg, hanem Isten figyelmeztetését is látták benne. Ezért minden esetben, amikor az esős évszak csapadék nélkül telt el, a bölcsek nyilvános böjtöt hirdettek. A Misna Ta'anit traktátusának 2. része részletesen foglalkozik azokkal a szertartásokkal, amelyeket a pátriárkának, a törvényszék elnökének, a papság és a gyülekezet tagjainak kellett bemutatniuk. A külső szertartáshoz, mint például a láda meghintése hamuval, hozzátartoztak a különböző áldásmondások, amelyek rámutattak a böjt tulajdonképpeni céljára, hogy tudniillik a szívnek kell visszatérnie a helyes útra. A böjti napok tehát a megtérés előfeltételeinek teljesítésére nyújtanak lehetőséget: a bűnök megvallására és a bűnök megbánására. A fejezetben szó esik azokról a napokról is, amelyeken kifejezetten tilos böjtölni és azokról a személyekről is, akik mentesek a szigorú értelemben vett böjt alól.

A Kárpát-medencei etnikumok mesenarratívájában a mostohaság fenoménje (árvaságra jutás, elválás, otthonról való eltávolítás, másvalakinek való átadás vagy újraházasodás miatt) igencsak gyakran fordul elő különböző típusok variánsaiban. A mítoszkutatók és folkloristák, az exegéták és a középkori, illetve az újkori történelem jeles tudósai számos diszciplína szemszögéből alaposan feltérképezték e fenomént. Ám az egyes mesenarratívák irodalmi hermeneutikai elemzése révén feltárul az a történelmi és szociokulturális háttér, egyéni és lokális közösségi tapasztalat, amelyből a társadalmi lét peremére vetett, olykor a családban éppen csak megtűrt, esetenként jogfosztott gyermek léte értelmezhető. A mesemondók – mintegy az elviselhetetlen mostohalét kompenzációjaként – egy, a hős mellé rendelt segítő lény, „istenküldötte ember” közbenjárása révén igyekeznek a rossz-tapasztalatot felülírni a jó-sors megteremtésének lehetőségével.

Autorii acestui volum sunt cadre didactice și cercetători la Institutul Teologic Protestant din Cluj-Napoca. Chiar dacă studiile lor nu prezintă o coerență din punct de vedere tematic, tradiția protestantă a autorilor conferă volumului o coeziune internă. Spiritul profetic al protestantismului implică o redescoperire continuă a revelației, o reevaluare necontenită a tradiției interpretative, dar și o introspecție neîncetată a omului conștient de fragilitatea cunoașterii sale. Sperăm că acest cadru oferă volumului curent o armonie internă care, în ciuda discrepanțelor tematice, va fi observată și apreciată și de către cititor. Cele mai multe articole prezentate aici reprezintă traduceri adaptate ale unor versiuni publicate anterior în limba maghiară sau într-o altă limbă. Scopul nostru este să deschidem încă o cale de dialog spre cei care, asemenea lui Iov, încearcă să dezlege lucrurile prea minunate ale lui Dumnezeu, în limba română.

Titlul acestui volum de studii, Despre lucruri prea minunate, își are originea în ultimul discurs al lui Iov cu Dumnezeu în Iov 42:1–6. În străduința sa de a înțelege cauzalitatea evenimentelor și raționalitatea lucrurilor dincolo de o viață pusă la o grea încercare, Iov își vede dorința sa ultimă de a se întâlni cu Creatorul împlinită. Cu toate acestea, nici măcar această întâlnire supremă nu pare să îl ajute să dezvăluie complexa rețea a existențialității umane. Această întâlnire cu Creatorul îl conduce totuși la o descoperire fundamentală, și anume a limitelor cunoașterii umane, rezumată succint prin următoarea concluzie: „am vorbit fără să înțeleg despre lucruri prea minunate pentru mine și nu știam” (Iov 42:3).

Rezumând atitudinea terapeuților față de bunăstare, putem constata că această comunitate a ridicat la un nivel atât de înalt valorile spirituale, încât a ignorat absolut tot ce aparține vieții zilnice obișnuite. Ei s-au străduit la înmulțirea bo-găției înțelepciunii (par. 16–17, 20) și a valorilor spirituale. În rândul acestei co-munități meditațiile asupra Sfintelor Scripturi, a cărților sfinte proprii, precum și asupra înțelepciunii dumnezeiești (par. 1, 28–30, 67) sunt absolut primordiale, din care rezultă retragerea din lume și disprețuirea totală a bogăției pământești.

Colecția Blaj a Bibliotecii Filialei Academiei Române din Cluj reprezintă un important vestigiu cultural al greco-catolicismului din Ardeal. Nucleul bibliotecii este format din colecția mănăstirii basilitane ctitorite în 1747 cu hramul Sfintei Treimi. În același an a început activitatea seminarului diecezan. Se pare că cele două instituții au avut o bibliotecă comună. Cărțile au fost inventariate pentru prima dată în 1752. Materialul prezentat face parte dintr-o cercetare mai amplă, care vizează descrierea operelor teologilor protestanți din secolul XVI păstrate în colecțiile istorice din Ardeal. În Colecția Blaj a Bibliotecii Filialei Cluj a Academiei Române se găsesc 421 de tipărituri din secolul XVI.

Az Érkeserűi Református Egyházközség úrasztali pohara eredetileg tányér volt, amelyet a 19. század elején olvasztottak be, s anyagából kelyhet készítettek. A 16. század utolsó harmadától nyomon követhető története szorosan összefonódik az egyházközség és a helybeli birtokos családok, különösen a Suselith-Horváth család történetével. A tanulmány levéltári források és forráskiadványok segítségével korrigálja, illetve kiegészíti a korábbi, szakirodalmi adatokat. Bemutatja, hogy kik voltak a műtárgy eredeti tulajdonosai, hogyan került a későbbi adományozóhoz, mi volt az adományozás társadalmi háttere. Kitér az érintett családtagok és a reformált egyház kapcsolatára.

Amit mi az iskolában tanultunk és a geometriáról elképzelünk, az szinte mind az euklideszi axiómákra épülő ismeretek világába tartozik. Ezzel az ismerettel azonban nem magyarázható minden, még a természet világában sem. Vannak ugyanis görbült felületek, amelyek csak a nem-euklideszi geometria segítségével írhatók le. Ezt fedezte föl Bolyai János 1823-ban. Ő a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt. Ezzel fölnyitotta a korábbi axiomatikus zárt világot és új alapokra helyezte mind a geometriát, mind pedig az egyetemes tudományos gondolkodást.

Eddigi ismereteink szerint az 1921-ben megalakult Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 1927-től jelent meg egy hivatalosnak tekinthető kalendáriuma (naptára), éspedig a Református Árvaházi Képes Naptár (1927–1949). A korabeli nagyváradi református egyházi sajtó feldolgozása és digitalizálása során azonban újabb adatokra bukkantunk, amelyek egy 1923. és egy 1925. évi naptár egykori megjelenését adatolták. Bár többezer példányszámban jelentek meg, e kiadványoknak ma már egyetlen példánya sem maradt fenn.

A tanulmány szerzője azt vizsgálja a kánai menyegző története miképpen jelentkezik a folklórszövegekben, illetve a bibliai forrástól eltérő mesemondói interpretációkban. A folkloristák által gyűjtött szövegek a lokális közösségekben zajló lakodalmi és farsangi mulatságok hangulatát idézik, a mesenarratívák vernakuláris nyelvi kifejezései az elbeszélés profán és humoros jellegét erősítik. A bibliai történettől való eltérések jól láthatók a szimbolikus motívumokban és epizódokban, illetve az egyes szereplők cselekedetének megítélésében.

A repertórium magába foglalja a közlemények teljes anyagát. Az összeállítás nem a rovatok szerint történt, hanem tematikusan, a bibliai tudományoktól kezdve, a teológiai diszciplínákon, az egyházi szolgálat területein, a közéleti témákon át, a hírek közléséig halad. Ahol a cím nem utal a tartalomra, vagy ahol kiegészítő magyarázatra, helyesbítésre volt szükség, ott a megjegyzések szögletes zárójelbe találhatók. A 2697 tétel után a Névmutató, a Tárgymutató és a Textuárium segít megtalálni a keresett személyt, témát, bibliai helyet.

A bizalom: lehetőségfeltétele a hétköznapi élet tevékenységeinek – ugyanakkor kockázatvállalás is. E két szempont feszültségének tárgyalásához Løgstrup The Ethical Demand című művéhez fordulunk. Milyen kapcsolat található a demand és a trust fogalma között? Løgstrup a demand (fordring) kifejezést annak az elgondolására használja, hogy valamit követelnek tőlünk anélkül, hogy ez a követelés parancs lenne. Løgstrup értekezése Kant és Kierkegaard tovább gondolásának tekinthető. Egy kommunikatív etika lehetőségének a kérdése is feltehető. A teleologikus és a deontologikus etikához képest egy harmadik lehetőség mutatkozik meg. Løgstrupra alapozva a kommunikatív etika elkülöníthető a habermasi megközelítéstől és a hatalomnak, valamint a normának egy olyan felfogására alapoz, amely nem pusztán a társadalmi erők terméke, hanem egy belső konstitúció eredménye (Thomassen, 1985/1992).

Kivonat Több mint száz évvel elkészülte, és majdnem ugyanennyivel első megjelenése (1926) után először jelent meg most magyarul Somló Bódog posztumusz filozófiai műve, a Gedanken zu einer ersten Philosophie – Pethő Sándor fordításában. A könyv a magyar filozófiatörténet igazi legendája; nemzedékek emlegették, de töredékes formája, nehéz nyelvhasználata miatt mindeddig kevéssė épült be a tudományos köztudatba. Mitől jelentős ez a mű? Mennyiben változtatja meg Somlóról kialakult képünket? Érdemes-e teológusként is kézbe venni? Az előadás ezekre a kérdésekre keres választ.

Tanulmányom két tudásterület, a természettudomány és a teológia alapvető különbségeit vizsgálja. Közismert tény, hogy a természettudomány empirikus megfigyelésen és kísérleteken alapszik, míg a teológia a hitre és a kinyilatkoztatásra támaszkodik. A természettudományos ismeretek értelemmel ellenőrizhetőek, a teológiai igazságokat viszont hittel elfogadjuk vagy logikusan kikövetkeztethetjük, így ezen igazságok nem mindig ellenőrizhetőek empirikusan. Mindkét tudásterület az ember szellemi erőfeszítésének eredménye, így közös céljuk, hogy eligazítást nyújtsanak a létezés nehezen hozzáférhető részeivel kapcsolatban. Lehetséges igaz kijelentéseket tenni olyan valóságokról, amelyek nem hozzáférhetők az empirikus tapasztalatok számára? Tanulmányomban erre és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ.