Repozitórium index

Textele sacre conțin pasaje și revelații care ne poziționează în zona limitelor cunoașterii noastre și ne confruntă cu întrebări inconfortabile. Cât de mult putem înțelege despre acțiunile divine? Când recunoaștem că cunoștințele noastre, hermeneutica noastră meticuloasă, logica noastră bine calibrată și chiar dogmele credinței noastre ating punctul lor final? Un exemplu notabil în acest sens îl reprezintă 1 Petru 3:18–22. De-a lungul istoriei, acest pasaj a fost asociat cu mai multe texte din Noul Testament, iar pentru a înțelege mai bine sensul său original, este necesar să deslușim aceste conexiuni și să ajungem la firul inițial care rămâne distinct și recunoscut în cadrul întregii țesături. În această explorare, ne propunem să urmăm acest fir și să cercetăm posibile interpretări și explicații, pornind de la trei între-bări esențiale: Cine sunt aceste duhuri? Despre ce a predicat Isus în cazul lor? Când a avut loc această întâlnire misterioasă?

A 19. század második fele a liberális teológia virágkorát jelentette, ugyanis az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után, a magyar társadalom, de főleg a magyar protestáns egyház belső válságállapotba került. Úgy tűnt, hogy ebből a helyzetből a felvilágosodás szelleméből kinőtt liberalizmus, amelynek későbbi képviselői beépítettek az egyház belső életébe, fogja megmenteni az egyházat. Ehhez azonban szükség volt ennek az irányzatnak a terjesztésére, ami számos újítást követelt meg főképp a dogmatika terén, de megemlíthetünk akár liturgikai vagy homiletikai elemek megreformálását is, végsősoron pedig ezeknek az elfogadását és hirdetését tűzte ki céljául. Dolgozatomban igyekszem bemutatni a 19. század második felében lezajlott komolyabb, nagyrészt dogmatikai vitákat a liberális teológusok és a református ortodoxia képviselői között, és rámutatni azokra a komolyabb ellentétekre, amelyek meghatározták és élesen elválasztották a magyar reformátusság akkori gondolkodásmódját.

Ez a tanulmány Kálvin hatalmas írott hagyatékának csupán egyik szelete alapján vizsgálja, hogy a reformátor miként használta az örök élet és a halál fogalmát. A zsoltárok könyvéhez és a János evangéliumához írt kommentárja, valamint levelezései jól érzékeltetik, hogy az Isten által teremtett embernek milyen változásokon kell átesnie, hogy a halállal való szembenézés súlyos próbájában az örök élet reménysége tudjon enyhülést és segítséget nyújtani számára. Kálvin biztos talajon áll az örök élet és az örök halál állapota tekintetében, viszont az eszkhatológiai kérdések tekintetében hol magabiztosan fogalmazza meg állításait, hol pedig elbizonytalanodva vallja be: nem bizonyos abban, hogy magyarázata megfelel Krisztus szavainak.

A tanulmány Ravasz László első prédikációs kötetét teszi vizsgálódás tárgyává. A kötet gyűjtemény, a Református Szemlében, a Protestáns Prédikátori Tárban és a Protestáns Szemlében 1903-1910 között megjelent legkorábbi prédikációit, beszédeit, prédikációvázlatait tartalmazza. Ezek beszédek Ravasz Lászlón homiletikában és az igehirdetésben tett első lépéseinek lenyomatai, amelyekben jól kimutathatók a nyugat-európai és az erdélyi mentorok hatásai, és azt is alátámasztják, hogy a liberális teológia talaján áll, miközben új perspektívákat valósít meg a tartalom, felépítés és stílus területén, ezzel maradandót alkot a magyar református igehirdetés terén.

Az 1Pt 3,18–22 különös és egyik legnehezebben értelmezhető szövege a Szentírásnak, amelyben a Kis-Ázsiában igazságtalanul szenvedő keresztyének számára megfogalmazott parainézis hitvallással egészül ki. A perikópa annak bizonyságnak ad hangot, hogy Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele és a szabadítása sokkal tágasabb térben és időben, mint ahogyan azt gondolnánk. Az előadás Krisztus és a börtönben levő lelkek rejtélyes találkozásának exegetikai és teológiai koordinátáit kívánja megjelölni, és három kérdéskört vizsgál: Kik ezek a lelkek? Miről prédikált nekik Krisztus? Mikor történt a találkozás?

Tanulmányunkban olyan halálközeli megnyilvánulásokat vizsgálunk, amelyeknél az érintett emberek aránylag pozitívan állnak hozzá a halálhoz, ami megnyilvánul pl. a sírjaikra írt szövegekben is, amelyek amolyan élet-halál mottónak, hitvallásnak vagy akár posztmortális reménységnek is tekinthetők. Mivel a korai keresztyének olyan környezetben éltek, amelyben a görög–római kultúrát, vallásokat és társadalmat szó szerint testükön/bőrükön érezték, érdekes megfigyelni, mennyire hatott rájuk ez a valós „pogány” jelenség a halál küszöbén is.

18. század erdélyi református teológiatörténetének utolsó jelentősebb eseménye az Endemann-per volt. Jelentősége abban áll, hogy ez volt az utolsó tanfegyelmi kivizsgálás, amely a református hitvallások érintetlenségét és tisztaságát kívánta védelmezni a felvilágosult, racionális ortodoxiával szemben. Éppen ezért furcsa az, hogy a per történetével kevesen foglalkoztak, valahogy elkerülte a kutatók figyelmét.

Minden theologiai irányzat meghatározza az egyes theologiai diszciplínáknak a karakterét, igy az exegézis tudományáét is. Az elmúlt évtizedek theologiai gondolkozását a liberális-, történeti- és élmény theologia határozta meg.

Két fő kérdést próbáltunk körüljárni. Az első kérdés kapcsán, arra kerestük a választ, hogy a halálközeli élmények állomásai közül – amiket megismertünk, Moody és Hampe által – melyek azok az elemek, amelyek figyelemre méltóak egy keresztyén ember számára. Az első ilyen elem amelyről szólunk, a ,,Fénylény” volt, akiről sok érdekességet megtudhattunk. Megtudtuk, hogy ő is egy személyiségjegyekkel rendelkező valaki és nem valami, aki az emberekre - a magához vonzó szeretetével és belőle áradó békességével - nagy hatást gyakorol, és az általunk ismert Istenhez hasonló személyiségjegyeket hordoz. Mégis felmerült vele kapcsolatban az a kérdés, hogy vajon Istenre mutathat-e mindaz, amit megtudtunk a Fénylényről, vagy inkább a gonoszra, aki a világosság angyalává tudja magát változtatni (2Kor 11:14)? Erre az érdekfeszítő kérdésre a választ az emberek életében megnyilvánuló tettekből tudjuk meg.

A kátéoktatás, illetve maga a konfirmációi szertartás mai napig lényeges része az erdélyi református egyházi életben. A Heidelbergi Káté „felfedezése,” annak többszöri revideálása, illetve az Igazgatótanács 1936-ban kiadott rendelete értelmében, a katekézis egyre jobban kezdett el fejlődni, s ez a fejlődés mai napig is tart. A dolgozat témaköréhez nem tartozik hozzá a kateketika, mint gyakorlati teológiai tudomány módszertani ismertetése, emiatt nem is szerepel a dolgozat anyagában.

Kovács Albert (1838–1904) teológiai szabadelvűségének forrásait azért szükséges feltárnunk, mert ezek nélkül nem lehet megérteni teológiai gondolkodását, és az ő helyét sem tudjuk meghatározni a liberális teológia, azon belül ezen irányzat magyarországi képviselőinek igen széles palettáján. Ebben a tanulmányban azon a hatásoknak eredetét kíséreltük felderíteni, amelyek gyermekkorában, kollégiumi, erdélyi és külföldi teológiai tanulmányai alatt érték, és gondolkodását formálhatták. A mezőbándi gyermekévek egyfelől a családban jelenlevő egyháziasságot, egyházszeretetet, másfelől a hanyatló egyház válságos helyzetének a felismerését nyomták bele kitörölhetetlenül lelkébe. Iskolai évei alatt főleg a racionalizmus eszmerendszerével ismerkedhetett meg, amely megalapozta a későbbi liberális teológiai irányultságot.

A folyamatteológia nem úgy épül fel, mint a hagyományos rendszeres teológiák. Az „Istenről”, „Jézusról”, „Szentlélekről” és az „Egyházról” fejezetcímek távol állnak a folyamatteológiai gondolkodástól még akkor is, ha a folyamatteológiai munkák esetenként önálló fejezeteket, sőt önálló könyveket is jelentenek a fent említett kérdéskörökben. A folyamatteológia ugyanis filozófiai teológia, és tartózkodik a „kijelentéspozitivizmustól”. Ezért csupán arról beszélhetünk, hogy e teológiai megközelítés miként használja az „Isten” szót.

A református és unitárius teológiai viták a reformáció korába nyúlnak vissza. A két teológiai álláspont markánsan elkülönült egymástól évszázadokon keresztül.1 Az unitárius teológia, amelynek egyik legjelesebb 19. századi alakja Simén Domokos kolozsvári teológiai tanár volt, hirtelen egy váratlan területről kap teológiai megerősítést.

Feltételezésünk szerint Jankélévitch megbocsátásfogalmának a helyenként megmutatkozó inkoherenciája összefüggésben van metafizikájának belső ellentmondásaival. A következőkben azt kívánjuk feltárni, hogy vajon megalapozott-e ez az elgondolás?

Epigramjaiban Nazianzoszi Gergely időről-időre beszél a halottakról, mint alvókról. Ebben a tanulmányban megvizsgáljuk a jól ismert halálos áldozatok görög-római és bibliai hátterét, és arra a következtetésre jutunk, hogy a halál alvása Gergely használatában nem más, mint egy eszkatológiai szempontból semleges irodalom.

A feltámadás gondolata számunkra a keresztyén egyházi diskurzusban mindenekelőtt az újszövetségi szövegekhez kötődik, ahol része annak a központi üzenetnek, amelyet az egyház a maga missziója rendjén a világban képvisel. Az újszövetségi könyvek alapvetően kétféle értelemben beszélnek erről a témáról. Egyrészt – és ez a hangsúlyosabb – a Messiás, Jézus Krisztus fel-támadását (vagy feltámasztását) említik, másrészt, ennek mintegy kiegészítéseképpen, szükségszerű következményeképpen szólnak a Krisztusban hívők és nem hívők feltámadásáról. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a feltámadás, pontosabban a halálból életre kelés gondolata mint olyan nem volt teljesen újszerűen a pogány világban, sem az ókori zsidóságban.

Az 1Pt 3,18–24 perikópa rengeteg gondot okozott és okoz ma is az exegétáknak. Ez a rövid szövegrész olyan témát érint, amely kijelentésében egyedi az Újszövetségben, tartalmában pedig rengeteg vallástörténeti, ószövetségi és intertestamentális vonatkozású gondolatot érint, és mindezek mellett még a kezdődő dogmafejlődés is fontos szerepet kap értelmezésében.

Reinhold Niebuhr realizmusának egyik táptalaja az a valóság volt, amelyet Detroit társadalmában tapasztalt meg. A szegénység, a társadalmi problémák, a kizsákmányolás szöges ellentétben álltak azzal a derűlátó szemlélettel, amelyet az általa is olvasott liberális teológia tanított az ember állapotáról és a társadalomban rejlő lehetőségekről. A Detroitban töltött időszak radikálisan realistává tette etikai szemléletét is.

A halál, a temetés témája, mondhatni tabu kérdés, bár nap, mint nap halnak meg emberek és végeznek temetési szertartásokat a lelkészek. Az egyházban mégis keveset beszélünk a halálról, a meghalásról. Igehirdetésekben is ritkán fordul elő. Talán ennek is tudható be, hogy a népi hiedelemvilágban még mindig sokféle elképzelés él, ezekről a kérdésekről. Mi a halál, mi a meghalás? Mit jelent a keresztény temetési szertartás és annak egyes rítusai?

A dolgozat rámutat azokra a pontokra, ahol a lelkigondozó a gyász feldolgozásának folyamatában a gyászolók segítségére siethet. A dolgozat első felében a Szentírás alapján keressük a választ arra, hogy mit tanít a Biblia az emberről, a halálról és a gyászról. Ezt követően a gyászolás történetét dolgoztuk fel, hogy rálátásunk legyen, hogy az idők során, hogyan is alakult a gyászolás folyamata és a lelkigondozás hozzáállása. A dolgozat második felében a gyász pszichológiai vonatkozásait vizsgáljuk és inkább a gyászolóra tekintünk. Ebben a részben a gyászfolyamatok szakaszaival, valamint a rendszerszemlélet áttekintésével, lélektani feldolgozásával foglalkozunk.

Az örökélet kérdése szorosan összefügg a halál kérdésével. Azt is mondhatjuk, hogy az örökélet kérdését a halál vezeti be. A kérdést érintő összes felvetés tehát azzal foglalkozik, hogy pontosan mi is történik/történhet a halál után, egyáltalán történik-e valami, létezik-e valamilyen jellegű folytatása az életnek vagy lehet-e az élet, bármilyen halálon túli dimenzióra való át- vagy túlvetítéséről beszélni.

Dolgozatunk a „jó halál” – vagyis az eutanázia kérdéskörét tárgyalja. Olyan téma ez, melyről sokan, sokszor beszélnek, vitatkoznak, s melyről mindenki megpróbál egyéni véleményt alkotni. Másképp ítéli meg ezt a témát a jogtudomány, a vallástudomány és az orvostudomány is. Éppen ezért nagyon sok vita övezte és övezi ma is ezt kérdést, mely a mai napig nincs teljesen lezárva.

Nüsszai Gergely a negyedik század egyik fontos gondolkodója volt. A kappadókiai atya társaival együtt (Nagy Baszileiosz és Nazianzoszi Gergely) fontos szerepet játszott a keresztyén dogmák alakulásában. Élete végére az ortodoxia védelmezőjének is nevezték. Jelen dolgozatban a halálhoz és a feltámadáshoz kapcsolódó tanítását vizsgáltuk, elsősorban antropológiai szempontból. Ehhez kapcsolódóan fontos volt a teremtés témakörének vizsgálata is, mert a kérdés mélyebb vizsgálata során kiderült, hogy Gergely teremtésről szóló tanítása szervesen összefügg a halál és feltámadás kérdéskörével. A Szentírást zsinórmértékként használva Gergely többek közt válaszokat keres az alábbi kérdésekre: mi lesz a testtel és a lélekkel a halál után? Hogyan történik a feltámadás? Ki támad fel? Milyen mértékben azonos a meghalt személy a feltámadottal? Ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén halad dolgozatunk is.