Repozitórium index

Ebben a dolgozatban arra a kérdésre keressük a választ, hogy a nyugat­-európai kortárs teológiák miként határozzák meg, és milyen kontextus­ban használják a diaszpóra fogalmát. Ennek érdekében áttekintjük az elmúlt pár évtizedben, illetve a frissen megjelent missziológiai munkákat természetesen annak tudatában, hogy ezt az angol, német, holland, spanyol, cseh és más nem­zetiségű teológusok írásait felölelő irodalmat szinte lehetetlen teljességében át­fogni.

E tanulmány azzal a céllal követi a Genfi Káté útját, hogy a fellelhető nyomoknak, de főleg a fordításoknak köszönhetően jelezhessük, hogy mikor jelenhettek meg a „kálvini vonások a magyarság lelki arcán”. Az Institutio 1624-es magyar szövegének megjelenése Szenczi Molnár Alberthez kötődik. Ezután hosszúnak vagy éppen túl hosszúnak mondható szünet állt be Kálvin műveinek magyar nyelvre történő fordításai tekintetében, ez viszont nem aka­dályozta meg a magyar református egyház önazonosságának kialakulását.

Kelet-Európa egyházainak közelmúltját kutatva sokszor távolinak tűnő dolgokon keresztül ismerünk önmagunkra, míg közvetlen közelünk­ben inkább azt látjuk meg, ami megkülönböztet minket ezektől a dolgoktól. Néha titokzatos alakok bukkannak fel előttünk, máskor pedig ismert közsze­replők eddig ismeretlen vagy kevésbé ismert tetteiről hullik le a lepel, s mindez új megvilágításba helyezi a régi dolgokat. Mintha csak Leszek Kolakowski mondása igazolódna be, miszerint a történelem nem tanít sem viselkedni, sem sikeressé válni, viszont elmondja, kik is vagyunk valójában.

A református nevelés és oktatás történelmi hagyományainak és Karácsony Sándor munkáságának rövid áttekintése után kijelenthetjük, hogy a református iskoláztatás hagyományai beleépültek Karácsony Sándor pedagógiájába. Az évszázadok során formálódott református pedagógia jó alapot teremtett és teremtett a diákoknak tudásuk kiszélesítésére és a közösségi magatartás kialakítására. A széles spektrumú koncepció hatékonyságát több neves református tudós igazolja. A bibliai alapon nyugvó mellérendelő viszony kialakítása embertársainkkal mindenki számára megadja a lehetőséget, hiszen egyenlő mértékben fogad el és tiszteli a másik embert. Karácsony Sándor koncepciója és tevékenysége azt szemlélteti, hogy a protestáns elveket miként lehet alkalmazni a gyakorlatban. Ő arra törekedett, hogy példát mutasson a neveltjeinek, és hogy tanúbizonyságot tegyen református hitéről. Tevékeny közösségi ember volt, aki nagy hatást gyakorolt tanítványi körére.

Pár héttel ezelőtt belém hasított a felismerés a csendesnapokkal kapcsolatban: Istenem, mit tudnék mondani? Hogy lehet teológusoknak Istenről beszélni? Szívsebészeknek laikusként a koszorúérről? Ilyenkor legjobb, amit tehet az em­ ber, hogy hallgat. Egyáltalán Wurmbrand után, Visky Ferenc után, Krisztusért annyit szenvedett, börtönviselt keresztyének után, hogy lehet hitelesen megszólalni? Vagy hogy lehet megszólalni hitelesen akkor, amikor légvonalban pár ezer kilométerre innen ke­ reszten vagy más borzalmak közt Krisztu­ sért halnak meg emberek? Mit mondhatnék?

Ebben a jellemzésben is felfedezhetjük, hogy a törvény szerinti élet, a földi javak megvetése és az elkülönülés, valamint az Istennek szolgáló életvitel együvé tartoznak. A papi, elit jellegű terapeuta létmód pedig az Istenhez menekülés sajátos formája.

Jelen tanulmányban a gyülekezeti együttléteken jelentkező pánikroham jellemzőit mutattam be, valamint a krízishelyzetben való segítés szempontjait tekintettem át, valamint a pániktapasztalatok megosztásának és az arra való reagálásnak néhány nehézségét és veszélyét, illetve a gyülekezeti szálak megerősítésének lehetőségét vizsgáltam.

Ebben a tanulmányban szeretném röviden bemutatni a keresztyénség három alapvető hozzáállását más vallásokhoz, és rávilágítani a vallásközi párbeszéd és az összehasonlító vallásteológia kérdéseire. Ezek után a posztliberális teológia George Lindbeck által jelzett felfogásának újszerűségét és annak kritikai értékelését mutatom be.

Tanulmányom első részében általánosságban tárgyaltam Batthyány Lajos első kabinetjének egyházakkal kapcsolatos elképzeléseit és intézkedéseit, a következőkben a magyarországi felekezeteket sajátosan érintő eseteket fogom bemutatni a teljesség igénye nélkül, ugyanis a kérdéses időszak átfogó bemutatása nagyobb terjedelmű tudományos munkát igényel. A célom itt csupán annyi, hogy ízelítőt adjak abból, hogy a reformkori magyar liberalizmus miként viszonyult a hitélethez.

A 2014-es esztendő gróf losonci Bánffy Miklós emlékéveként marad fenn a köztudatban, az író, politikus, képzőművész születésének 140. évfordulóját ünnepelték határon innen és túl. De meg kell emlékeznünk elhunytáról is annak 65. évében. Ebből az alkalomból tesszük közzé dr. Ravasz László (1882—1975) református püspök gyászbeszédének kézzel javított gépiratos szövegét. Ez a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárában őrzött hagyatékában maradt fenn.

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

A szorongásos betegségek elszaporodásáról szakemberek egész sora számol be. Így nem számít kuriózumnak, ha gyülekezeti tagjaink körében is találkozunk agorafóbiásokkal, pánikrohamot átélt gyülekezeti tagokkal, terápiás és/vagy gyógyszeres kezeléssel élő szorongókkal és pánikbetegekkel. Amikor a lelkipásztor pánikos esetekkel találkozik, kérdések sorával szembesül. Hogyan viszonyuljon a beteghez? Mit tanácsolhat annak, aki az istentisztelettől való távolmaradást választotta? Ha pedig nem mer elmenni az istentiszteletre, a gyülekezet miként lehet továbbra is az ő közössége? Milyen közösségi alkalmakat lehet kialakítani a pánikbeteg vagy más szorongásos betegek közösséggyakorlása érdekében? És nem utolsósorban: hogyan történjék lelkigondozásuk? Mivel az előbb felsorolt kérdések részletes megválaszolása túlfeszítené egy tanulmány keretét, itt mindössze a pánik pszichológiáját, terápiás lehetőségeit és a lelkigondozás főbb szempontjait vizsgáljuk.

Vannak-e egyáltalán keresztény megoldások világi problémákra? – töpreng Dietrich Bonhoeffer, a 20. század erkölcsi gondolkodásának meghatározó alakja egy 1941-es írásában. A kérdés ma még nagyobb súllyal nehezedik az egyházakra, mint háromnegyed századdal ezelőtt. Nélkülözhetetlen kalauz ez a töredékesen is teljes mű mindazok számára, akik nem hajlandók kétes megoldásokkal elfojtani az ember sóvárgó igényét arra nézve, hogy együtt lássa a teremtményt és a Teremtőt, a történelmet és a történelem Urát, a testet és a testté lett Igét.

Ez a tanulmány elsősorban azt igyekszik feltárni és kielemezni, hogy az első felelős magyar kormány milyen hatást gyakorolt az egyházi életre és a felekezetekre. Ehhez leginkább a Pesti Hírlap 1848-as számai használnak forrásként, mint amelyek írott és hiteles adatokat közölnek a korról.

Erdélyi felekezeti tanintézetekben a 19. század első felében válnak ki a polihisztor tanárok közül azok, akik már inkább a reál-természettudományi tárgyakra szakosodnak. Ők a külföldi tanulmányútjuk alatt is a nyugati egyetemeken ilyen irányú előadásokat hallgattak, esetleg orvosi diplomát szereztek. Kolozsvárt három rangos tanintézetben is folyt matematikaoktatás. A Református Kollégiumban Méhes György és fia, Sámuel a kor színvonalán tanítottak. Az Unitárius Kollégiumban nem kisebb tudós, mint Brassai Sámuel adta elő a matematikát. Ő azonban a matematikának inkább csak tanára volt tudományos eredményeket más szakterületeken ért el. Így Erdély első két nagy matematikusát nem Kolozsvár valamelyik tanintézete, hanem a marosvásárhelyi Református Kollégium adta Erdélynek. De hogy pályájuk elindulhatott, abban Kolozsvárnak is szerep jutott.

Kitüntetések átadása a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottságának közgyűlésén. Pro Scientia érmével díjazták Bitskey István akadémikust, a bizottság korábbi elnökét és Fekete Károlyt, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökét. Pro Cooperatione díjat Buzogány Dezső erdélyi egyháztörténész vehette át, aki több hazai és külföldi kutatási projekt irányítója, létrehozta a Pokoly József Egyháztörténeti Kutatócsoportot.

A dolgozat a történeti Jézus-kutatás „legújabb” eredményeit ismerteti röviden, illetve olyan Jézus-portrékat próbálok számba venni, amelyek sokszor kedvezőnek, máskor „meredeknek” hangzanak még a szabadelvűnek mondott „unitárius fül” számára is. Célom pedig az, hogy inkább a magam számára igyekszem egy kis világosságot gyújtani e vitatott és ellentmondásos Jézus-kutatás területén.

Háromszázhatvanöt évvel ezelőtt jelent meg Doce nos orare, quin et prædicare főcímmel az első magyar nyelvű kézikönyv az imádság- és prédikációszerkesztés módjáról. Szerzője a puritán eszmék első magyar hirdetője és képviselője, Medgyesi Pál (1605–1663). E jelentős kézikönyv megjelenésére és egyben szerzője születésének négyszáztizedik évfordulójára emlékezve kívánom feleleveníteni Medgyesi Pál homiletikai eszköztárát, s ugyanakkor megkeresni benne azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani lehet 21. századi magyar református igehirdetésünk gyakorlatában. Meggyőződésem ugyanis, hogy prédikálásunkat nemcsak a modern lélektani és kommunikációtudományi kutatások eredményeire építve tehetjük jobbá, hanem szükséges megismernünk és alkalmaznunk azt is, amit hitvalló elődeink tanítottak az igehirdetésről.

Abból az egész Magyar Református Egyházra nézve is érvényes megállapításból – „az Egyház Krisztus teste, ezért egyedüli fejének az Úr Jézus Krisztust vallja” – egyenesen következik, hogy az egyház vezetésének Jézus Krisztus kezében kell lennie. Krisztus testének tagjaiként kötelességünknek kell ismernünk, hogy ajándékainkkal a többi tagok javára és üdvösségére készséggel és örömmel szolgáljunk (Heidelbergi Káté 55). Tehát az emberi feladat csakis a többi tagok javára végzett szolgálat lehet. Egyértelmű tehát, hogy ha valaki a vezetés, kormányzás kegyelmi ajándékát kapta, azzal nem uralkodnia, hanem szolgálnia kell.

Alister E. McGrath oxfordi teológiatörténész ezt írta a Kálvin című monográfiájában: „Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Kálvin és Genf egymást alakította, az ember és választott városának kapcsolata a történelem egyik legnagyszerűbb szimbiózisa.” Kálvinról beszélni gyakran annyit tesz, mint Genfről és a Szentháromság dogmáját tagadó Szervét Mihály kivégzéséről beszélni. Ugyanis ha a reformátor egyház- és társadalomformáló szolgálatát feltáró tanulmányokat és monográfiákat olvassuk, világossá válik, hogy bár Kálvin törekvései elsősorban a genfi polgárság erkölcsi életének megújítására irányultak, mégis a Konzisztóriumban betöltött szerepe korának egyik legellentmondásosabb személyiségévé tette. Szervét Mihály híressé vált pere, majd kivégzése (1553. október 27.) pedig csak olaj volt a tűzre.

E nagyobb lélegzetvételű tanulmány a metafora jelentésalkotásáról szól. Nem kérdéses, hogy a teológiai kutatás és a szószéki igehirdetés, illetve a gyülekezeti szolgálat összefüggenek egymással. Mert ahogyan gondolkodunk a jelentésalkotásról, úgy értelmezünk, és ezzel máris a prédikációkészítésnél vagyunk. Ha pedig textusprédikációra törekszünk, akkor azt a szempontot követjük, hogy a bibliai szövegrész milyen jelentést, és annak milyen alkalmazását engedi meg; mert akik értelmeznek, azok a szöveg szolgái.

Ez a rövid tanulmány a siratóénekek rendszerezése és formai kapcsolatuk tekintetében fogalmazott meg néhány észrevételt. A siratóénekek mint a gyász kifejezési formái, ha nem is jelentős mértékben, de egyaránt megtalálhatóak az Ószövetség történeti, prófétai és tanítói könyveiben, tehát szorosan hozzátartoznak az ószövetségi zsidó nép történelméhez. Az általunk használt kutatási eredmények a következőre engednek következtetni a qínáh-strófával kapcsolatban: az ószövetségi irodalomban megtalálható két dávidi gyászének nem szolgáltat példát arra, hogy a siratóénekek formái a korábbi keletkezésű gyászénekek formáit követik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a qínáh-strófának prófétai irodalomban való használata nem a zsidó gyászénekek formájára vezethető vissza, csupán azt, hogy ezt az Ószövetség anyagából egyértelműen nem lehet kimutatni.

A ne ölj parancsolat lévinasi interpretációja kétségtelenül érvényes volt, de nemcsak azáltal, hogy reflektált a gondolkodó személyes traumáira, hanem azáltal is, hogy a huszadik század viharai közepette is letisztult, kategorikus imperatívuszként szólalt meg. A lévinasi arc felhívása ma is aktuális, mert szerte a világon több mint 40 háború zajlik, az emberek letiporják egymást, és gyakran úgy mennek el egymás mellett, hogy nem látják meg egymás arcát.

A száz éve elhunyt Takács József református lelkipásztor hat évtizeden át szolgált Berettyószéplakon, és ott is halt meg 1919. március 8-án nyolcvanhat éves korában. Fekete obeliszk síremléke ott áll Berettyószéplak Zúgói temetőjében, és mellé helyezték nyugalomra gyermekeit is. 1990 után a református széplakiak Uszkay Huba lelkipásztor szolgálati ideje alatt (1995–2006) emlékeztek meg róla sírjánál március 15-én, november 1-jén, halottak napján pedig szintén sírjánál emlékeztek és emlékeznek meg. Ezért legfőbb ideje, hogy felidézzük e szorgalmas, gyülekezetét és népét szerető lelkipásztor alakját.

Az 1819. április 22-én született ifj. Nagy Péter pályája jól példázza, hogy egy céhes környezetből induló városi fiú miként juthatott el az egyházi hierarchia minden lépcsőfokát bejárva a legmagasabbig, a püspöki székig. Halálakor a Protestáns Közlöny ezt állapította meg róla: „Kolozsvár város gyermeke volt a bölcsőtől a koporsóig”. De mekkora utat járt be e 65 év alatt!

Révai kis lexikona 1936-ban közölte Edvard Munch Az élet tánca című festményének fekete-fehér reprodukcióját a modern külföldi festők mellékletében. A „tánc” magyar szavunk német közvetítéssel honosodott meg nyelvünkben. Jelentése: a zene hangjaira ritmikusan mozogni, ugrálni, könynyedén  és gyorsan forogni. Az ókorban azt a körtáncot jelentette, amelyben a nők vagy férfiak összefogózva körben forognak. Ez a tánc az örömöt fejezte ki. Témája már az ókortól ismert a képzőművészetben, amint azt a Kr. e. 4–5. századból származó Táncoló peucetiai nők című falfestmény is bizonyítja az olaszországi Ruvo di Puglia (Bari megye) táncosainak sírján.

Ez a tanulmány Jób 29,18 fordítási kérdéseit vizsgálja. A szerző szerint az említett vers így fordítandó: „És mondtam: fészkemben halok meg, és [addig,] mint a homokot/mint a főnix, megsokasítok napokat.” A Héber Biblia szövege egyszerre hordozza mindkét szemémát − miközben a masszoréták egyértelműsíteni igyekeztek, egyúttal igazolták az általuk el nem fogadott jelentés valószínűségét is. Továbbá megállapíthatjuk, hogy valamely mű – jelen esetben a Héber Biblia – és az azt értelmező közösség intertextualitásában természetes a szöveg által előidézett konnotációkkal történő kísérletezés szándéka, főként a szerzők részéről. Ha a Jób könyve szerzőjének annak idején nem állt szándékában kiaknázni az itt felismert kettős jelentés lehetőségét (bár nem zárhatjuk ki, hogy ismerhette a főnixlegendát), akkor itt a talhinnak olyan esetét kell látnunk, amelyet a recepció alakított ki.

Ez a tanulmány a jeles református püspök és teológus, Makkai Sándor vallásfelfogásának néhány aspektusát igyekszik körüljárni. A két fő dimenzió: a valláslélektani és a vallásfenomenológiai. Makkai úgy véli, hogy a valláslélektan mindenekelőtt a vallás keletkezésének titkát igyekszik felfedni. Ha sikerül választ találni erre a kérdésre, akkor ezáltal megtaláljuk a valláspszichológia lényegét. A filozófia, a szociológia, a természettudomány, a néplélektan és az empirikus lélektan mind-mind magáénak érzi, hogy a valláslélektan problémáival és annak jelzett kulcskérdésével foglalkozzék.

Berettyószéplakon a temetkezés kultusza a neolitikumig vezethető vissza. 1956-ban a református templom kőkerítésének a javításakor emberi csontokat ástak ki a földből. Mi több, az emberek azt tartják, hogy amikor a zsidó imaházat és az alsó iskolát építették (19. század közepe, 20. század eleje), akkor is és ott is találtak emberi csontokat. A régi középkori temető a református egyháztól egészen a Sár utcáig, annak bejáratáig, a Bálint utcán (sikátoron) át a régi kultúrházig terjeszkedett, követve a Nagy-patak meredek partját. A Bálint utcában 1959 augusztusában bontották le Papp János házát. Az új házának építésekor emberi csontokra bukkantak. A csontok mellett koporsómaradványokat is felszínre forgattak. A református templom mellé legkorábban a 11–12. században temetkeztek. 17–18. századig temetkezhettek a szűkön vett cintóriumba, amely fokozatosan növekedett, tágult a mostani Somlyó útig. 1842–43-ban „czinterem” a temető neve, legalábbis a kurátori számadásban.

Az alábbiakban nem minden esetben az elmúlt év során kiásott vagy megtalált tárgyi emlékeket listáztunk. Lesz közöttük olyan is, amelyet korábban találtak meg, de csak utóbb sikerült azt megfejteni, és datálni a technika fejlődésének köszönhetően.

20. századi művészetben az 1912. év fordulópontot jelentett. Az 1884 júliusában létrejött párizsi Salon Indépendants kubista műveket mutatott be, köztük Marcel Duchamp (1887–1968) Lépcsőn lemenő aktját. Csodálattal, de ugyanakkor értetlenséggel fogadták ezt a művet, de aztán belenyugodtak, hogy „ilyennek is csak lönni köll”, mert hát a festészet új utakat keres. A festmény címe egyáltalán nem okozott fejtörést, mert egy aktot ábrázolni nagyon érdekes feladat, különösen úgy, hogy éppen egy lépcsőn megy le, hiszen a dinamikus mozgás megjelenítését kell térben és időben megoldani. Pedig ettől eltekintve, de ezzel együtt a lépcsőnek is megvan a maga sajátos jelentése a képzőművészet történetében.