Repozitórium index

Nebukadneccar egyik terjedelmesebb felirata a brisai sziklafelirat, az észak-libánoni térségből. A tanulmány ennek a feliratnak az akkád nyelven írt verzióját és annak magyar fordítását tartalmazza, bevezetővel és mindenekelőtt az Ószövetség olvasóit szem előtt tartó jegyzetanyaggal. A brisai felirat egyrészt a babiloni fogság előtti korszak története, másrészt általában a bibliai történetírás és szellemtörténet szempontjából is fontos kordokumentum. A felirat helyenként reflektál az Újbabiloni Birodalom nyugati térséggel kapcsolatos ténykedéseire és politikájára is.

Az alábbi repertórium rövid, de számunkra meghatározó időszakot ölel fel. Köszönhetően az időközben kiépülő intézeteknek, jó kezdeményezéseknek, lelkes fiatal kutatók és restaurátorok munkájának, ma tisztábban látunk, mint három évtizeddel korábban. Nyitva áll a folytatás lehetősége, és ennek eredményeként az első fél évszázadban épített, majd újra felfedezett hangszerörökségünk további növekedése várható.

Kicsoda az ember? Hogyan került bele a hálóba? Azért nehéz kérdés ez, mert az ember esetében mindig ott van egy megfejthetetlen titok, nevezetesen az, hogy egyszerre teremtmény is, és ugyanakkor lelki-szellemi tulajdonságokkal bíró személy is. Az ember teremtmény volta azt jelenti, hogy teljességgel az őt körülvevő természet része. Annyira integráns része a világnak, hogy testiségében éppen úgy érvényesek reá a természettudomány által ismert törvények, mint bárhol ezen a világon. Ha viszont az ember személy voltát vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az embernek van cselekvési és választási lehetősége, döntési szabadsága, másik emberhez való viszonya, közösség iránti igénye, és még megannyi eshetőség, mint például a nemiségéből eredő vonzalom a férfi és nő között, sőt a transzcendencia iránti képesség is ide sorolandó. Persze ez mind benne van a Bibliában is, de azt más oldalról fogjuk bemutatni. Most maradunk a tudományos jellemzésnél.

Mint a XX. században is, a hagyományos egyházaknak a XXI. században új kihívásokkal kell szembenézniük. A modern kor ember már nem elégszik meg az egyház szigorú és kötött tanaival és vallási gyakorlataival. Gyakran a közösség helyett az egyéni boldogulást keresi, a való munka, helyett az én felemelkedésére törekszik. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban lehetett hallani, hogy valaki spirituális, de nem vallásos, a 90-es évektől már gyakoribb a reflexió erre a kijelentésre. Míg több ezer évig a vallás és spiritualitás kéz a kézben járt, úgy tartozott össze, mint forma és tartalom, mint tanrendszer és megélés, a XX. század második felétől ez a magától értetődőség egyre problematikusabbá vált. Két fő álláspont jelent meg a század végére: a vallás mint a hit és a gyakorlat intézményi keretben rögzített és ellenőrzött rendszere az egyik oldalon, míg a másikon a hit és a gyakorlat lazább, kreatívabb, nyitottabb, az egyénnek a maga módján megélt „lelkisége”.

Dolgozatomban a prozelitizmus kérdéskörét kutatom. Főként az ószövetségi „jövevény” (gér) és intertestamentális kori prozelita (proszelüthosz) fogalmakkal foglalkozom. Fő kérdésem a témával kapcsolatban, hogy milyen megítélése volt a prozelitáknak a zsidó és nem zsidó társadalmon belül az említett időszakokban. Ugyanakkor vizsgálom a prozelita jog és betérés kérdéskörét is. Dolgozatom első részében azokat az ószövetségi helyeket vizsgáltam meg, amelyekben megjelennek a görög „prozelita” szóval megfeleltethető héber (gér, gerim) kifejezések. Elsősorban a kifejezések vallási és jogi tartalmára fordítottam a figyelmet. Az intertestamentális kori források, amelyek a kutatás fő részét képezik, a Kr.e. első század két meghatározó zsidó szerzőjének Alexandriai Philón és Josephus Flavius munkáira alapoznak. A prozelita jog és a prozelita kultuszi élet meghatározására a rabbinikus irodalom, főként a babiloni és palesztin Talmud nyújt kiindulási alapot.

A rabbinikus és a korai keresztény iratok párhuzamosságait többnyire megmagyarázhatjuk a közös gyökereikkel és a közös ellenséggel. Van azonban egy olyan terület, amellyel kapcsolatban a Szentírás semmiféle iránymutatással nem szolgál, ez pedig a látványosságok kérdése, ennek ellenére ugyanazt a bibliai helyet (Zsolt 1,1) használják, amikor a pogány látványosságok ellen érvelnek. Ez lehet egy intenzív eszmecsere eredménye, de visszavezethető egy közös, szóban hagyományozott forrásra is.

Ez a dolgozat a nem-nyugati keresztyénség jellegzetességeinek leírása során felmerülő fogalmakat tisztázza. A koreai protestáns keresztyénség sikerességének vizsgálatához – a történeti, társadalmi és politikai kontextus figyelembevétele mellett – mindenképpen szükséges a vallási-kulturális dimenzió vizsgálata is. A dolgozat arra az általános jelenségre igyekezik felhívni a figyelmet, hogy a koreai protestáns keresztyénség, közelebbről a Yoidói Teljes Evangélium Gyülekezet és a korábbi, őshonos koreai vallások kapcsolatának kutatását a tudományos nézőpont (vallástudomány-teológia), az adott fogalmak értelmezése és a szemé­lyes vallási beállítottság is befolyásolja.

A kora újkori unitárius prédikációirodalom története Erdélyben és Magyarországon Kutatócsoport és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet 2021. április 30-án konferenciát szervezett Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, melynek témája a korai reformátorokhoz kapcsolódó prédikációk és a prédikációtörténet vizsgálata volt. Az alapvetően Erdélyre és Magyarországra, valamint a magyar nyelvű prédikációs anyagra koncentráló konferencia a 16. századi prédikációkkal kapcsolatban vizsgálta unitárius, katolikus, lutheránus és református prédikátorok, kötetek, korpuszok, kéziratos és nyomtatott források történetét. E kötet a konferencián elhangzott előadások bővített, írott változatát tartalmazza. Az első blokkban az unitárius, a másodikban a katolikus, míg a harmadikban a protestáns anyagra koncentráló kutatások, összesen tizenkét tanulmány részletes képet ad a 16.

In this study, I examine the works of ars praedicandi as used by the Unitarians. The paper focuses on the Unitarian use of the works of Bartholomaeus Keckermann, who attributed an important role to the exordium. The paper further registers an 18th-century Unitarian reader of Keckermann’s rhetoric, found in a composite volume in the Library of the Cluj-Napoca Branch of the Romanian Academy. This work’s earlier impact can also be studied in a Unitarian manuscript revision created as early as in 1653. There is another Unitarian work (Ms. U. 262) on sermon making from this period, a part of which contains examples of exordiums, that is, introductory parts of sermons. Based on all this, I argue that the exordiums were handled much more leniently by the Unitarians than by other Reformed denominations, and that from the late Renaissance to the 18th century, Unitarians were practitioners of a rather traditional type of preaching.

Francis David, or Ferenc Dávid, the first bishop of the Transylvanian Unitarian church, produced the only printed sermon collection published by the Unitarians in the 16th and 17th centuries. This folio-sized volume has an interesting publication history as it accompanied the most important Unitarian publications of the early period, such as Rövid magyarázat (Short explanation) and Rövid útmutatás (Short guide), De falsa et vera, Brevis enarratio, Dehortatio et descriptio Dei tripersonati, etc. This volume also ends an era of free printing, followed by a more than a century-long period of handwritten sermon collections. The paper focuses on the details of the writing and editing period, the features of the publication, and the afterlife of the work and the sermons within by examining the surviving cca. dozen copies.

Francis David’s selected sermons were published by the printing press of Alba Iulia (Gyulafehérvár) in 1569. These sermons are structured in an almost identical way: biblical text, brief summary, lessons and the proper sermon. most of the sermons, which adhered very strictly to the explanation of the text, were probably preached in the court of John Sigismund, prince of Transylvania, while others at services and workshops for priests who came to the religious disputes. As modern readers, we might posit the likelihood that bishop Francis David held training courses for pastors to prepare them for propagating the antitrinitarian doctrines whenever they had the opportunity. This paper examines to what extent Francis David’s sermons can be considered miniature encyclopaedias or repositories of useful knowledge as were the sermons of the 16th century.

The Disputation of Pécs (Pécsi Disputa) by György Válaszúti is a unique segment of 16th-century antitrinitarian literature. Since pécs was occupied by the Ottoman empire, Christians had to live by strict rules. They had to live outside the city walls, and they could only use one church. The dispute is a chronicle of a religious debate between the reformed citizens of tolna and the antitrinitarian citizens of Pécs.

Although György Enyedi’s (1555-1597) posthumous exegetical masterpiece Explicationes (Cluj, 1598) did not contain any explicit statements on political thinking, his Hungarian sermons testify his theoretical interest towards political philosophy. The paper focuses on sermons 67, 68 and 184, wherein Enyedi formulates his version of natural law. Due to his antitrinitarian theological presuppositions and his philosophical anthropology deeply inherent in the former, Enyedi’s position does not match fully the standard versions of natural law of his time. on the one hand, Enyedi’s approach proves to be much more intellectual in character than the voluntaristic correction of Thomist natural law in Scholastic-Suáresian theory. on the other hand, the antitrinitarian dismissal of original sin as a chief anthropological motif results in differences from the protestant natural law tradition, as Melanchthon developed it in the 1530s.

My study approaches Unitarian sermon literature from the perspective of church discipline. There are several reasons for this: 1) Historical records of reception are scarce because in the early modern age, only a handful of Unitarian sermons could be published. 2) it was uncommon among Unitarian preachers to use theoretical works (ars concionandi/praedicandi) until the end of the 17th century, they learned instead by observing the written and oral practices of their colleagues. 3) Because of the medium of the manuscript, most early modern Unitarian sermons did not survive beyond the 17th–18th century. Therefore, in our exploration of the rules and ideals of sermon literature as well as the attitudes of followers, preachers, and schoolmasters to the genre, we are forced to rely on inferences based on the norms, especially the offences recorded in (ecclesiastical) court protocols.

Miklós Telegdi, a Roman Catholic bishop of the reformation period, was an important figure of his generation. The confessional guide of his Agendarius, first published in 1583 in nagyszombat (Trnava, now in Slovakia), is particular as to its structure and content. in Hungary, this is the first penitential guide that was written in a unique style, including vernacular parts and containing exhortations in a large number. The confessional includes a text discussing the strict obligation on the seal of confession as well as a confession mirror which, according to its genre, is a tool of individual self-examination. In my paper, I attempt to answer the question whether Telegdi’s confessional guide is only unique from a national point of view or also in a wider, international context.

In his 1583 ritual entitled Agendarius, which was innovative in many respects in comparison to its Hungarian predecessors, Bishop Miklós Telegdi of Pécs, the administrator of the diocese of Esztergom, added sample-like sermons to the rituals of the administration of the sacraments accompanying the great turning points of life (viz. baptism, confirmation, wedding etc.). He was presumably guided chiefly by pastoral considerations. For the second edition of 1596 (published after Telegdi’s death), the editors added a second funeral sermon, clearly intended for a more educated, urban audience – judging from the scholarly Latin quotations and the general tone. A comparison of the structure and content of the two speeches provides useful conclusions as to what the ecclesiastical authorities of the time considered advisable to preach at the time of death to mourners lacking basic schooling and what to the more learned audience.

Although István Beythe (1532-1612) is usually remembered for his botanical works, his main achievement is his four-part sermon collection (Németújvár, 1584). The first volume contains the Sunday gospels, the second the apostolic epistles he based his lessons on, the third includes excerpts from the Gospel used on feast days of the saints, and the fourth the explanation of the epistles dedicated to the main holidays. My study is about the genre and structural characteristics of these writings, with special emphasis on the denominational lessons of the book on the feasts of the saints.

My study focuses on the various apocalyptic calculations in the fifth postil written by Péter Bornemisza. According to the theologians of the magisterial Reformation, the exact time of the end cannot be calculated because only God knows this, as the Gospels clearly state it. Although Bornemisza accepts this doctrine too, he shares some assumptions about the approximate time of the second coming in a sermon of his postil. As my study demonstrates, Bornemisza follows the treatise of the German theologian Andreas Osiander (Coniecturae de ultimis temporibus ac de fine mundi, 1544). In this work, Osiander enumerates four calculations which can predict the time of the Apocalypse. The common feature of these calculations is their biblical origin, except for the first one, which is the apocryphal prophecy of Elijah about the 6000 years of the world. The other assumptions are based on the allegorical passages of the prophecies of Daniel and the Apocalypse.

The sermons written for the first Sunday after the epiphany, according to the medieval order of the pericopes, are based on the story of 12-year-old Jesus teaching in the temple (Luke 2:41-52). Therefore, the duties of parents and children are usually presented in these sermons. A following of this pericopal tradition can be found among 16th-century Hungarian publications in the books of the pastors Péter Bornemisza, István Beythe and György Kulcsár, and the priest Miklós Telegdi. Through their sermons, I examine how these authors wrote about the ‘good’ and the ‘bad’ child as well as what methods they offered for improving the behaviour and morals of said ‘bad’ child.

The study of the historicity and change processes of dance culture requires a specific theoretical methodology in dance anthropology and dance folklore studies, especially since such research has been relatively rare in the Hungarian anthropological scene and has produced a number of questionable results in the field of dance folklore studies. several aspects of an anthropological approach, as well as adopting a comparative and interpretive approach to critical dance studies can assist in deploying a historical perspective in the examination of dance culture. On the other hand, I will also argue that certain schools of the research methodology of social history may facilitate this as well. Utilizing the findings of new social history can also greatly enrich the current methodology of historical dance research.

A mesenarratívákban a női szépség és rútság megjelenítése, illetve megítélése szituációtól függően változó. Mindkét fenoménhez etikai és egzisztenciális predikátumok társulnak.  Az egyházi tanítások évszázadok óta meghatározzák a paraszti felfogást a szépségről és a szépséggel való csábításról. A prédikátorok intelmei és példázatai gyakorta megjelennek a példázatos mesékben, melyek illeszkednek a lokális közösség erkölcsi rendjéhez. 

Dolgozatomban az ószövetségi pesaḥ ünnep Misnában, és ezen belül a Pesaḥîm traktátusban való megjelenését vizsgálom. Mint minden hagyomány, a pesaḥ is alkalmazkodott a történelem bizonyos helyzeteihez. Jó példa erre, hogy az újszövetségi tudósításokban ezt az ünnepet már bor fogyasztásával tartják meg, amiről a korai Exod 12-ben még nem olvasunk. A változtatások milyenségére a Misna, és ezen belül a Pesaḥîm traktátus is rámutat. Mivel eddig magyar nyelven nem jelent meg ez a traktátos, ezért itt teszem közzé ennek magyar fordítását is. Ezáltal a magyar olvasó jobban megértheti a Misna bölcseinek a pesaḥ ünnepére vonatkozó tanításait. A fordításban a Mishnah, ed. Romm, Vilna 1913-as kiadás Torat Emet 357 által pontozott szövegét használtam. Önellenőrzés szempontjából dr. Joshua Kulp: Mishnah Yomit angol fordítása megfelelőnek bizonyult. A Misna tanítását egybevetem az ószövetségi-, újszövetségi kanonikus iratok, illetve biblián kívüli szövegek tanításaival.

Téglás István (1853–1915) jól ismert és elismert régész, de eredeti szakmájában, a pedagógiában végzett munkája eddig kevés figyelmet kapott. Ez a tanulmány Téglás István Torda-Aranyos vármegye iskolái kapcsán írt tanfelügyelői jegyzeteit vizsgálja, az erdélyi felekezeti oktatás és iskolák helyzetére és állapotára összpontosítva, különös figyelemmel  a magyar oktatáspolitika és az adott időszak jogszabályainak összefüggésében. A tanulmány célja az, hogy megvilágítsa a magyar oktatás- és kisebbségpolitikát mikrótörténeti forráskiadványokon keresztül.

A hipotézisem a következő: Jób könyve tragédia. Mivel a biblikus irodalomra a tragédia műfaján keresztül csak feltételes módban tekintek, választanom kellett egy, a műfajba beleillő alkotást, amely alappilléreként szolgál a tanulmányomnak és a bibliai könyv mellé állíthatom folyamatos referenciaként. Tematikusan esett a választásom Szophoklész Oidipiusz királyára, hisz ahogyan Jób Isten akaratából jut olyan élethelyzetbe, amin önerőből nem tud változtatni és szenved, úgy Oidipusz is hasonlóképp egy beteljesült jóslat, a sors hatására került oda és cselekedett úgy, ahogy az fölötte elrendeltetett.

(Ez a dolgozat a 27. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián különdíjban részesült.)

A 19. században egyre hangsúlyosabban jelentkezett a múlt megismerésének igénye. Ehhez viszont hiányzott az archeológia, mint önálló tudomány megléte. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a szakirodalomban gyakran olvasható, hogy Téglás Gábor „lelkes dillettánsként” foglalkozott régészettel, ugyanis nem volt ilyen jellegű képzés a magyar főiskolákon, a külföldi akadémiákon is gyermekcipőben járt. Rómer Flóris bölcsészetet tanult, Finály Henrik pedig mérnöki tudományokat, matematikát, fizikát és ókori irodalmat a bécsi egyetemen. Ipolyi Arnold sem szakképzett régészként kezdett archeológiával foglalkozni. Viszont Ipolyi, Rómer és Finály mindent megtettek annak érdekében, hogy mihelyt erre lehetőség nyílt, magukat képezzék. Téglás mereven elzárkózott ettől, nem tartott lépést az időközben önálló tudománnyá előlépett archeológia módszertanával, tudományos eredményeivel, a felfedezések tágabb kontextusba való helyezésével.

Hálás, ám egyben nehéz kutatói munka terhét veszi magára az, aki az iszlám vallás kevésbé ismert részleteivel, ellentmondásaival, valamit a muszlim szentkultusz témakörével foglalkozik. E tanulmányban feladatomnak tartottam a Koránban található ellentmondásokra felhívni a figyelmet, emellett részletesen ismertetni a muszlim imatípusokat, illetve – ismerve a tanulmányok terjedelmének korlátait – kutatási területem eddig feltárt részleteit is be kívánom mutatni az iszlám, mint a 2. legnagyobb világvallás iránt érdeklődőknek. Európában és a világ más, konfliktusoktól terhelt országaiban is a 21. század egyik legégetőbb problémája a muszlim és nem muszlin párbeszéd hiánya, mely a meg nem értésre, az iszlám mélyebb ismeretének hiányára is vezethető vissza. Reményemet szeretném kifejezni, hogy -ha korlátozott keretek közt is – tanulmányom hozzájárulhat a jobb megismeréshez, a sztereotípiák megcáfolásához.

A szenvedés titok is. Szenved az istenkáromló és az igaz is. Jézus sem fedte fel annak okát, hogy az a jeruzsálemi ember miért született vakon. Azt viszont felfedte és számtalanszor példázta, hogy mit kell tenni a szenvedőkkel. Aki pedig felkarol bármely nyomorúságba esett embert, abban Isten hatalma cselekszik. Ez a mi felkarolásunk ugyanaz az a felkaroló, vigasztaló, testet lelket gyógyító csodatett, amelyet Isten tett és tesz. Az itt közölt írás, amely egy előadás kibővített és szerkesztett változata, a szkólékobrótosz (σκωληκόβρωτος) néven ismert betegség kérdéskörébe enged betekintés kanonikus bibliai, A Makkabeusok második könyve, Josephus Flavius írásai, a rabbinikus források és a Jób testamentuma apokrifus könyv alapján.

Az emberben minden időben ott élt a vágy, hogy a világmindenség titkait megfejtse. A válaszok megfogalmazásakor azonban szembesülnie kellet azzal, hogy nyelv által képtelen mindent meghatározni. A mítoszok szekularizálásával ugyanis elvesztettük kapcsolatukat a költői nyelvvel, ami megadhatná a belépés lehetőséget a nyelven túli állapotokba. A megoldás a titok erejének újra felfedezése lehet. Mindez az egzisztenciális metafora által megtörténhet, és az ember újra képessé válhat az Isten titkának a megélésére.