Repozitórium index

Pál apostol athéni igehirdetését nem lehet teljesen elvonatkoztatni az ő missziói szolgálatától, másutt elhangzott igehirdetéseitől. A vizsgált igeszakasz (ApCsel 17,16 34) nem csupán az apostol prédikációját tartalmazza, hanem a kerettörténetet is. A 16–21. versek azokat az előzményeket és körülményeket beszélik el, amelyek folytán az apostol az Areopágoszra kerül, a tulajdonképpeni athéni beszéd a 22–31. versekben áll előttünk, szakaszt záró 32– 34. versekben pedig a hallgatók reakciójáról és az elhangzott igehirdetés hatásáról szerzünk tudomást.

János evangéliumának jelképes nyelvezete komoly kihívás az olvasó számára, ezért a bibliamagyarázók már a korai egyház korában, vagyis az evangélium egyházi használatának kezdete óta „lelki evangéliumként” utaltak rá, és élesen megkülönböztették azt a másik három evangéliumtól. Ez a lelkiség a metaforikus nyelvezetben nyilvánul meg, értelmezése pedig nem evidens. A kutatók között mai napig nem csillapodik a heves vita az átvitt értelmű szavak, kifejezések és perikópák meghatározásáról, azoknak szövegbeli funkcionalitásáról és céljáról, teológiai értelmezéséről, a metaforikus képek forrásanyagáról, illetve az „Én vagyok” mondások típusairól.

Napjaink szövegértelmezési eljárásai között a történetkritika jelenti a klasszikus és követendő utat. A mögöttünk hagyott évtizedekben megjelent új impulzusok és szövegértelmezési szempontok nemhogy gyengítették volna a jól bevált irányt, hanem erősítették annak eredményeit. A lélektantól, szociológiától és irodalomtudománytól nyert felismerések egyre hatékonyabban beilleszkedtek az eddigi irányzatokba, sőt a régiek is új felismeréseket kaptak. A Református Szemle már jelentetett meg tanulmányokat az új hermeneutikai szempontokról, valamint azoknak a szövegértelmezésben alkalmazott felismeréseiről. Többek között esett már szó a hatástörténetről, de a recepciókritikáról is. Ez utóbbi foglalkozik az olvasó értelmezésbeli tevékenységével és az olvasási folyamattal, amelynek során előáll a szöveg jelentése. Világi képviselői között találjuk Wolfgang Iser, Umberto Eco és Hans Robert Jauss nevét.

Az elrejtés és a felfedés paradox egyidejűsége egyike a Szentírás kulcsfontosságú témáinak. Isten, aki „rejtve van” (Mt 6,6; 6,18), látja minden ember titkát (Róm 2,16); elrejti titkait a bölcsek elől, hogy kijelentse a csecsemőknek (Mt 11,25); az arra méltóknak pedig ad az „elrejtett mannából” (Jel 2,17). Másrészt pedig Isten az, aki „megvilágítja a sötétség titkait” (1Kor 4,5), és aki Fia által azt hirdeti, hogy „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék” (Mt 10,26; Mk 4,22; Lk 8,17 és 12,2). A „rejtekhely” az ember számára is finom dialektikus játék tere. Vannak bevallhatatlan takargatások (ám ezek is leplezetlenek az isteni „szem” előtt), de értékes rejtettség is: „a szív elrejtett emberének” (1Pt 3,4) kincse az igazi ékesség bárki számára.

Jézus beszéde nem pusztán utópia, hanem cselekvő erő. Ez az alapvető felismerés, amely mentén a mérvadó kortárs gondolkodó értelmezi az evangélium példázatait. Értelmezése hűen reprodukálja a szöveget, ugyanakkor eredeti is. E szerző véleménye szerint a szívünkbe oltott értelem, az elkerülhetetlen elköteleződés, a hallásnak megfelelő cselekvés és az ideológiai gondolkodásmód megtörése éppen azt a belső teret hódítja vissza számunkra, „amely elengedhetetlen ahhoz, hogy e világon kívül otthonra találjuk”. A tanulmány Andrei Pleșu könyvének előszavát tartalmazza Visky S. Béla fordításában.

Az Újszövetség keresztelésről szóló szövegrészei igen sokszínűek, ennek ellenére lényegében két csoportba sorolhatjuk ezeket. Az egyik csoportba olyan szövegrészek tartoznak, amelyek a történeti Jézushoz kötődnek. Ezekkel értelemszerűen a történeti iratokban találkozunk elsősorban, s így egy bizonyos „történetiség” határozza meg őket. A történetiség szót azért tettem idézőjelek közé, mert az Újszövetség történeti anyagának írásba foglalása általában későbbi az inkább elméleti jellegű levélirodalom darabjainál, és ezekben természetesen a történésekhez, az eseményekhez kötődve fogalmaznak. Bár nyilvánvaló, hogy a történeti Jézus alakjának felidézését a már létező egyház hitvallása, tapasztalata és gyakorlata is befolyásolta, ez a történeti jelleg mégis erősebb a nem történeti Jézussal foglalkozó írásokénál, ahol a személyes hitvallás és a már részben kidolgozott elvek az elsőrendűek

A görög nyelv tanulmányozásának fontossága - ezt a címet viseli az a tanulmány, amelyet Melanchthon 1549-ben készített és adott át Vitus Winshemiusnak elmondásra. Ebben már teljesen letisztulva jelenik meg a görög nyelv jelentősége a lelkészképzésben. Beszéde elején zavaros időkről beszél: a sátán pusztítással fenyegeti az egyházakat és az iskolákat.

Ernst Käsemann Egy őskeresztyén keresztelési liturgia címmel írt komoly tanulmányt a Kol 1,15 skk-ről, 1 és ebben úgy értelmezte a perikópa Krisztus-himnuszát, mint amely feltételezhetően keresztelési liturgia lehetett, s ugyanakkor ehhez rendkívül érdekes vallástörténeti párhuzamokat sorakoztatott fel, illetve tárgyalt. Azonban a tanulmány végső következtetése nem is annyira a keresztelésre, mint inkább az óember megöldöklésének és az új ember felöltözésének folyamatára, s ezen belül arra a „hatalmi váltásra” irányult, amely azzal következik be, hogy a keresztelés eldönti a hívőkké lettek kapcsolatát a hatalmakkal, vagyis azt, hogy kiszabadulnak a hatalmak uralma alól. Természetesen ez is hozzátartozik perikópánk gondolatköréhez, de ez sokkal határozottabban és markánsabban foglalkozik a keresztelés tényével és hatásmechanizmusával. Ezért most főleg erre szeretném fordítani a figyelmet.

Az apostol különleges élményét, azaz elhívásának és küldetésének átvételét hagyományosan az ő megtérésének szoktuk nevezni. Bár az apostol ebben a levélben az általa hirdetett evangélium eredetével kívánja hangsúlyozni mindannak hitelességét, amelyet ő hirdet, életrajzi vonatkozású sorai olyan kérdéseket is felvetnek, amelyek ma is aktuálisak. Hogyan viszonyul egymáshoz Saulus, azaz Pál személyes istenélménye, megtérése, személyes belső meggyőződése és a hirdetett evangéliumi hagyomány tartalma, illetve a küldetése felőli bizonyosodása és az azt megbizonyító gyülekezeti-egyházi közösség?

A Jel 4 motívumaiban, irodalmi formájában, formanyelvében, részben tartalmában is tipikus apokaliptikus szövegnek mondható. Az erre írt igehirdetés ezek miatt is sajátos hozzáállást kíván meg, vagyis a szöveg olyan megközelítését, amely miközben komolyan veszi az üzenet apokaliptikus irodalmi eszközökkel közölt formáját és számol ezzel, illetve ezt részben megfejti, néhol lefejtve találja meg a kérügmát, amelyet ez a forma több ponton kódolva közöl az ehhez nem szokott olvasónak. Ezen túl pedig olyan igehirdetői stratégiát szükséges alkalmaznunk, amely ráhangolódik az egész könyv üzenetrendszerére, s azt egybehangolja az igehirdetés általános céljaival. Részben ezek miatt sem véletlen, hogy a textusként ritkán képezi a prédikáció alapját a szószékeinken.

A Szanhedrin jogkörét illetően szinte minden kutató egyetért abban, hogy Jézus nyilvános működésének idején, amely Pilátus helytartói megbízatása alatt történt (Kr. u. 26–36), a Szanhedrin rendelkezett büntetőügyeket tárgyaló joggal, ahogyan azt követően is. Azonban nincs konszenzus a halálbüntetés kiszabásának jogát illetően. A Jn 18,31-ben a zsidók tagadják a halálbüntetéshez való jogukat, de a fent tárgyaltakból kiderült, hogy a zsidók autonóm módon rendelkezhettek a templom falain belül, mint ahogy számos példa bizonyítja azt is, hogy vallási kérdésekben szabadon dönthettek. Ez nem zárta ki a halálbüntetés kiszabását sem, és ezt több megkövezés általi halálra ítéltetés vagy ennek kísérlete igazolja. Igaz ugyan, hogy vallási kérdések esetében a zsidó hatóságok saját törvényeik szerint ítélkezhettek, és hajthatták végre az ítéletet, de nem kizárt az sem, hogy közönséges ügyekben is ítéletet hozhattak. Ezt sem cáfolni, sem igazolni nem tudjuk teljesen.

Varga Zsigmond életútja, sorsa azért különleges, mert a magyar történelem egyik viharos szakaszának hamisítatlan lenyomatát láthatjuk benne. Ha visszatekintünk a számára adatott hét évtizedre, és személyes sorsát ennek az időkeretnek históriájában szemléljük, akkor ez az időszak a magyar kultúrtörténet egyik utolsó fénykorát, az első világháborút, a két világháború közötti éveket, a második nagy világégést és egy újabb sötét kor kezdetét öleli fel.

A művészettörténészek azt állítják Anthony van Dyck egyik, 1620 körül készült festményéről, amelyet a budapesti Szépművészeti Múzeumban őriznek, hogy az János evangélistát ábrázolja. Viszont a festményen semmi sem utal arra, hogy ez evangélistát ábrázolná. Bak Áron lelkipásztor és festőművész művészettörténeti és bibliai érvekkel bizonyította rövid tanulmányában, hogy ez a festmény nem János evangélistát, hanem a szenvedés poharát elfogadó Jézus Krisztust ábrázolja.

Epigramjaiban Nazianzoszi Gergely időről-időre beszél a halottakról, mint alvókról. Ebben a tanulmányban megvizsgáljuk a jól ismert halálos áldozatok görög-római és bibliai hátterét, és arra a következtetésre jutunk, hogy a halál alvása Gergely használatában nem más, mint egy eszkatológiai szempontból semleges irodalom.

Amikor a 20. század elején a teológiai gondolkodásban újra felmerül a történeti módszertan problematikája és az a kérdés, hogy milyen horderő tulajdonítható a kritériumrendszernek és annak a módszertannak, amelyek a bibliai szövegek elemzését hivatottak végezni, Rudolf Bultmann teológiája és kérdésfeltevésének módja kifejezett élességgel fogalmazza meg az előzetes megértés kérdéskörét. Teológiájának elemzése azzal a problémával szembesít, amely mára már közhelyszerűvé vált: a teológia és az általa alkalmazott konszenzuson alapuló metodológia olyan előfeltevésekkel terhelt, amelyek befolyásolják a Szentírásból nyerhető képet. Bultmann úgy képes hatályon kívül helyezni saját előfeltevéseit, hogy mindaz, amit meg lehetne fogalmazni, visszahúzódik a döntés pillanatában. Így az üzenet, és ezzel együtt mindaz, ami Istenről elmondható, kimondhatatlanná válik — a cselekvés megvalósítására irányuló puszta felszólítássá. Ez a cselekvés egyszerre a hit, a döntés és a szeretet tette.

Ebben a tanulmányban arra a kérdésre kívánok válaszolni, hogy a levélszerző mennyiben őrizte meg Pál apostol teológiájának azt a központi gondolatát, amelynek kifejtését a Róm 3,21—30-ban és a Gal 2,15—21-ben olvashatjuk, hogy tudniillik a megigazulást kegyelemből és hit által lehet elnyerni. Más szóval: milyen hatástörténete volt Pál szoteriológiai tanításának a deuteropáli levelekben, közelebbről Az efézusiakhoz írt levében?

Hogyan értelmezték az Újszövetséget a korai keresztyének? Ez alkalommal arról szeretnék röviden beszélni, hogy miképpen értelmezték és vitatták az 1Kor 15 egyik szakaszát a 2. és 4. évszázad között. Az 1Kor 15-ben Pál apostol Jézus Krisztus feltámadásával és a keresztyének végidőkben bekövetkezendő feltámadásával foglalkozik. Előadásomban ennek a fejezetnek a második felére, a 35-55. versekre fogok összpontosítani, amelyben az apostol a keresztyének feltámadásáról ír.

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

A dolgozat a történeti Jézus-kutatás „legújabb” eredményeit ismerteti röviden, illetve olyan Jézus-portrékat próbálok számba venni, amelyek sokszor kedvezőnek, máskor „meredeknek” hangzanak még a szabadelvűnek mondott „unitárius fül” számára is. Célom pedig az, hogy inkább a magam számára igyekszem egy kis világosságot gyújtani e vitatott és ellentmondásos Jézus-kutatás területén.

Az alábbiakban nem minden esetben az elmúlt év során kiásott vagy megtalált tárgyi emlékeket listáztunk. Lesz közöttük olyan is, amelyet korábban találtak meg, de csak utóbb sikerült azt megfejteni, és datálni a technika fejlődésének köszönhetően.

A tanulmány Lk 24,31 és a 2Tim 4,17 ószövetségi idézeteinek hátterét elemzi.

Az 1Pt 3,18–24 perikópa rengeteg gondot okozott és okoz ma is az exegétáknak. Ez a rövid szövegrész olyan témát érint, amely kijelentésében egyedi az Újszövetségben, tartalmában pedig rengeteg vallástörténeti, ószövetségi és intertestamentális vonatkozású gondolatot érint, és mindezek mellett még a kezdődő dogmafejlődés is fontos szerepet kap értelmezésében.

A kutatók többsége korábban amellett érvelt, hogy az 1Pt 3,18–22-ben a szentíró egy Krisztus-himnusz vagy egy keresztelési himnusz elemeit használta fel az 1Tim 3,16, illetve a Fil 2,6–11 mintájára. Többen is megkísérelték rekonstruálni a himnusz szövegét. A legismertebb hipotetikus szöveg Rudolf Bultmann leleménye, aki voltaképpen a levél és főként a szakasz hitvallásszerű vagy annak érzékelt elemeit ollózta össze. Az exegéták a tekintetben maximálisan egyetértenek, hogy a textus rendkívül homályos és problematikus. Minthogy nem világos a kapcsolat a vers tartalma és a közvetlen kontextus között, nehéz eldönteni, hogy mi lehetett a szerzői szándék.

Az angolszász nyelvterületen reader response criticism néven ismertté vált szempont a Rezeptionsästhetik, illetve Rezeptionskritik formában jelenik meg a német exegetikai irodalom- ban. Magyar nyelvterületen az olvasóközpontú, olvasó szempont szerinti fogalomhasználat vált általánossá. Irányadónak tekintem M. Mayordomo bázeli újszövetséges javaslatát, hogy a teológiában tanácsos lenne a recepciókritika használata, amely nem a recepció/befogadás kritikáját, hanem a recepció vizsgálatát jelenti.

János evangélista előszeretettel használ kettős vagy többszörös értelmű szavakat. Perikópánkban két ilyennel is találkozunk, amelyek döntően befolyásolhatják a szöveg értelmét. Eddig ezt az igerészt és azon belül e két kritikus szót: katalambano és anamarthetos egyféleképpen fordítottuk és értelmeztük, ezért egy összetett, sokrétű, több síkon mozgó történetet próbáltunk meg egysíkúan értelmezni. Ezeket a rejtett dimenziókat fel lehet és fel kell tárni azáltal, hogy a többértelmű vagy több mindenre utaló szavak üzenetét megfejtjük, és komolyan vesszük

Nicholas Thomas Wright az ezredforduló egyik legkiemelkedőbb újszövetséges teológusa, jelenleg a St. Andrews Egyetem kutatóprofesszora és doktoranduszainak irányítója, valamint Durham tiszteletbeli püspöke. Életét kettősség jegyében éli – ahogy maga vallja: a Szentíráson alapuló lelkészi szolgálat és a tudományművelés egymástól elválaszthatatlan egységet képeznek. Tudományos munkásságában, így a feltámadás kérdésének vizsgálatában is a történeti kutatás módszerét alkalmazza, azaz történelmi vonatkozásban vizsgálja választott témáját.

Ebben a tanulmányban majdnem húsz sírfeliratot1 mutatunk be a Kr. e. 4–3. és a Kr. u. 3–4. század közötti időszakból. Ez valójában csupán egy nagyon szerény mintavétel, ám még ez a szerény mintavétel is elég ahhoz, hogy ne csupán a képzetek és motívumok sokfélesége és gazdagsága lepjen meg bennünket, hanem a különféle képzetek egymás melletti és egyidejű létezése, illetve a képzetek és motívumok századokon átívelő továbbélése is.

Milyen üzenete van a Jézus samáriai asszonnyal való találkozásának a különböző egyházak közötti viszony tekintetében? Mindenekelőtt az, hogy mernünk kell nyitni, és nyitottaknak kell lennünk egymás irányában. Jézus példaként állítja elénk a maga nyitottságát. Ő kezdeményezi ezt a nyitást. Túlteszi magát azon a megrögzött és már magától értetődő tradíción, hogy az izraelita akkor igaz, ha elkülönül a samaritánustól, és nem vállal közösséget vele.

A hatalom (exúsziá) fogalma gyakran előfordul az Újszövetségben, és legalább négy vonatkozása van. Először is a hatalom döntési szabadságot vagy cselekvési jogot jelent minden gátló körülmény nélkül. Minden ilyen hatalom Istennel kezdődik, és Istentől ered, mert „nincs hatalom mástól, mint Istentől” (Róm 13,1). A hívőknek joguk van Isten gyermekeivé válni (Jn 1,12), és szabadságuk van a törvényre nézve (1Kor 8,9). Jóllehet a hatalom értéktelen az azt érvénybe léptető erő nélkül, árnyalatnyi különbséget kell tennünk a két fogalom között. A hatalom első értelmezése tehát elkülöníthető az erőtől, és elsődlegesen előjogra, kiváltságra utal.

A Magyar Patrisztikai Társaság Elnöksége 2017-ben a Társaság XVII. éves konferenciájának vezértémáját a reformáció 500. évfordulója alkalmából az egyházatyák munkásságának kora újkori hatásában, recepciójában adta meg, a reformáció és az ellenreformáció korára egyaránt vonatkozóan. A témakiírás több szempontból is érdekes és fontos, de a patrisztikus kutatások horizontjáról mindenekelőtt azért, mert felhívja a figyelmet arra a jelentős szerepre, amelyet az   ókeresztény   szerzők   (elsősorban   a   latin   nyelvűek,   mint   Tertullianus,   Jeromos,   vagy Ágoston, de  a  keleti   atyák   is,   mint   például  Baszileiosz,  vagy   Aranyszájú   János)   művei játszottak a reformátorok  műveltségében, teológiájuk, gondolkodásuk  alakulásában,  és  az ennek szélesebb kontextusaként jelen lévő humanista műveltségben és filológiai-könyvkiadói gyakorlatban.

A tanulmány a 2002-2013 közötti időszak erdélyi protestáns biblikus irodalom bibliográfiai anyagát összesíti egy rövid bevezetéssel.