Repository index

Kerestem az Ótestamentum kánonikus anyagában az eredeti szöveg álapján a váltság gondolatának tünetkezését, amint az fogalmakban, eseménycsoportokban, tanúságtételekben, könyvekben jelentkezik, állandóan szem előtt tartva a kérdést, vajjon a váltság gondolata, amelyik az Újtestamentumban központi helyét foglal el és amelyet az utolsó két emberöltő szívesen származtat a biblián kívüli vallástörtérielem eszme- és gondolatanyagából, az Ótestaméntumban fellelhető-e? A keresztmetszetekben való vizsgálat eredménye az, hogy a váltság gondolata az Ótestamentumban sajátos gerincgondolatként áthúzódik, de nem művelődés- és vallástörténeti jellegű, tehát nem a görög (emberi) szellem terméke, hanem igeszerű alkatrésze a bibliai kijelentés egészének. így tárul fel az Ótestamentum sajátos Krisztust-valló világa.

Lehetetlen arra nem eszmélni, hogy Jeremia kora az ótest.-i vallástörténet kulcsa. Csak aggodalmak között lehet mérlegre tenni e kort, mert az itt beállott fordulópont ismerete nélkül, rejtély marad előttünk az egész ótest.-i vallás. És ép ez a kor hivatott arra, hogy a személyiség, a próféta, Jeremia alakjának megragadó háttere legyen. Minél mélyebben járunk itt, annál inkább érezzük, hogy e prófétát nem a kora termette, hanem az Isten preadestinálta a népek fölé, hogy meg ne értse őt kora teljesen, ő meg ne értse korát, ne is könyörögjön. a népéért, ne tudjon remélni a legreménykedőbb korban sem, hanem, gyomláljon, irtson, pusztítson, romboljon, zokogjon, kétségbeessék s élepedt szívvel mégis építsen és plántáljon.

Teológusoknak, igehirdetőknek, mindnyájunknak éreznünk kell, hogy a barthi teológia erdélyi elfogadása nem a teológiai tudományágak egyikét-másikát érinti, hanem az egész teológiát. Akkor is így van, ha ez ma már csupán szellemtörténeti vagy tudománytörténeti eseménynek látszik. Hatásával akkor is számolnunk kell, ha egyesek ma már magát a kérdést időszerűtlennek látják.

A KPTI Kutatóintézetének legújabb kötete három biblikus és egy egyháztörténeti szaktanulmánnyal jelenik meg.

Az Exodus 4,24–26 egyike azoknak az ószövetségi történeteknek, amelyek a mai bibliaolvasóban kérdések sorozatát indítják el. Ez a rövid epizód egy félelmetes Isten képzetét tárja elénk, aki látszólag minden ok nélkül tör rá a néhány sorral előbb komoly feladattal megbízott Mózesre azzal a szándékkal, hogy megölje őt. Sem ez az epizód, sem annak közvetlen kontextusa látszólag nem ad magyarázatot erre a szokatlan isteni megnyilvánulásra. Ez a tanulmány amellett érvel, hogy e történet eredeti formája a 4,19.24-26 versekből állt, s Exodus 2,23a közvetlen folytatása lehetett. Eszerint az Ex 4,19.24–26 eredeti értelmét nem az aktuális összefüggésben, hanem az Ex 2 kontextusában kell keresnünk. Az ókorban (az Ószövetségben is) jól ismert „életért életet adj” elvet képviselő bűnarányos büntetési forma, az úgynevezett talió-törvény értelmében Mózesnek az életével kellene fizetnie az elkövetett gyilkosságért.

E tanulmány célja nem az, hogy eldöntse az olvasó helyett a kérdést: milyen típusú isten volt kezdetben JHWH? Hanem hogy a bemutatott argumentumok alapján hozzásegítse az olvasót saját véleménye kialakításához, illetve a bibliográfia segítségével megkönnyítse a további kutatást. Az első fontos felismerés az, hogy az ókori Közel-Keleten és az Ószövetségben is nagyon tág az „isten” fogalma. Minden, amely meghaladja az im-manens szférát, már a mennyeihez tartozik, és istennek tekinthető. A mi istenfogalmunk más logikára épül, és ez megnehezíti vizsgálódásunkat.

Jézus a világot a feje tetejére állította. Aki az evangéliumokat először olvassa, erre a következtetésre jut, s ha maga is ennek megfelelően próbál élni, elrettenőnek találja. De többszöri olvasás után, s különösen, ha szétnéz világában, rá kell jönnie, hogy a testtélétel után éppen a fordítottja történt. Jézus szembetalálta magát egy már feje tetejére állt világgal, arra NEM-et mondott, s a jövendőre nézve elhangzott a tiltás, óvás: Ne! Ő a világot talpra állította, s ma is azt akarja, hogy az visszanyerje teremtett rendjét.

Ferencz József életét, munkásságát és teológiáját feldolgozó doktori dolgozatomban, amely az 1980-as évek második felében készült, tudatosan nem foglalkoztam a Baldácsy-alapítvány létrejöttének körülményeivel, tevékenységének értékelésével és jelentőségével, noha kutatásaim folyamán gyakran szembesültem ezekkel. Ez az alapítvány a magyar protestáns egyházak működését és támogatását volt hivatott elősegíteni a 19. század második felében. Ennek az a magyarázata, hogy a téma vonzáskörében olyan fogalmakkal szembesültem, mint a magyar protestáns és nemzeti egység, az unió, a keresztyén vallások egyetemessége, az úgynevezett „corpus evangelicorum” eszméjének szorgalmazása, a vallási szabadelvűség és sokszínűség érvényesítése, a reformok szükségessége a közügyekben, a magyar haza iránti elkötelezettség stb. Ezeket a fogalmakat, témaköröket és jelentéstartalmukat az akkori román ateista, kommunista, nacionalista hatalom nem tolerálta volna.

A tisztátalanság rabbinikus szabályozása igen összetett rendszer, ahhoz azon­ban, hogy az alább olvasható három fejezetet világosabban megérthessük, ha csak nagy vonalakban is, de el kell igazodnunk benne. A Tóra tisztaságról és tisztátalanságról szóló rendelkezései nem egészségügyi szabályozások, hanem kultikus előírások. Ha nem így volna, nehéz lenne értelmezni, hogy az olyanok esetében, amelyek poklosság, kiütések, menstruáció következményei, miért csak elmúlásuk után kell alkalmazni az eljárást, az olajjal vagy vérrel történő meghintést.

Összehasonlítva a két énekeskönyvben fellelhető énekek eredetét, stílusréte­gét, szembetűnő a különbség, különösen az 1921-es énekeskönyvben lévő 19. századi dallamok, illetve a 18–19. századi ad notam énekek mennyisége. A MRÉ szerkezetében viszont a súlypont a reformáció korabeli, valamint a német korál­dallamokon nyugszik, s ezt megközelíti az angolszász és romantikus énekanyag. A többi értékes középkori, barokk és 20. századi énekörökség is jelképes arány­ban van jelen. Amikor énekeskönyv-revízióra kerül sor, nem elég csupán elhagyni kevés­bé használt vagy gyengének minősített énekeket, hanem – amennyiben ezeknek tartalmi, szövegbeli, funkcióbeli szerepe meggyengült – helyükbe újakat szük­séges tenni. Közel negyedszázada megjelent új énekeskönyvünkre is így kell tekintetünk, „nyereségként” kapott énekanyagát pedig újra és újra fel kell fedeznünk és hasznossá tennünk istentiszteleti alkalmainkon.

Ravasz László 1903 ősze és 1906 ősze között keletkezett írásai jóval éret­tebbek, és tájékozottabb képet mutatnak a tudományokban. Ebben az időben Nagy Károly teológiai professzor mellett id. Bartók György püspök lesz má­sodik mentora, aki titkárává nevezi ki. Így a teológiai tanulmányokkal párhu­zamosan már kápláni szolgálatot is végez. Ezekben az években dől el benne véglegesen, hogy a teológiát választja az írói vagy filozófusi pálya helyett, és hogy tudományos fokozatot is szeretne szerezni. Ehhez kiváló lehetőséget nyújt az egyévnyi berlini tanulmányút. Ebben az időszakban vallástudományi írásokat közöl, ezek mellett pedig kü­lön érdekességek peregrinációjáról szóló útleírásai is, amelyek a szunnyadó írói tehetségét csillantják fel ismét. A berlini tanulmányok nemcsak a gyakorlati teo­lógia műveléséhez adnak megtermékenyítő impulzusokat számára. Betekintést nyer a németországi belmissziói munkába, és alapvető ismereteket szerez az egyház szociális érzékenységéről.

Ezzel tanulmánnyal Kaposi Sámuel Disputationum practicarum de desertione spirituali pars quarta című ifjúkori munkájára kívánjuk felhívni a figyelmet ,  s egyben öztönözni ennek további kutatását. Tudatában  vagyunk annak, hogy a „nagyobb önrészt” Kaposi Sámuel munkájában  gondosabb, pontosabb és elmélyültebb vizsgálat által lehet minden  kétséget kizáróan megállapítani. Amennyiben egy mélyebb vizsgálat is Kaposi (és diáktársai) szerzőségét valószínűsíti, a további kutatás utánajárhat annak az izgalmas kérdésnek is,  hogy vajon ez a disputáció tekinthető-e az első olyan magyar kézből származó munkának, amely a lelki elhagyatottsággal és a depresszió kérdésével foglalkozik.

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges.

A magyar peregrinusok 17. századi héber nyelvű köszöntőversei feldolgozására vállalkozó kutatás részeként most három verset ismertetünk részletesen. Martonfalvi György, későbbi nagyváradi majd debreceni professzor és két tanítványának a hollandiai Franekerben írt carmina gratulatoriáját elemezzük, amelyek révén betekintést nyerhetünk a korabeli egyetemjárás közegébe, a szerzők és címzettek viszonyára, a héber nyelv magyarországi és hollandiai ismeretébe és oktatásába, a szerzők héber nyelvi és költészeti készségeibe. A versek most először kerülnek a nagyközönség elé 17. századi keletkezésük óta.

Az írás Fazakas Sándor Vétkeztünk… Egyház a történelmi és társadalmi bűnösszefüggések rendszerében című könyvének elemző bemutatására vállalkozik. Köztudott, hogy a múlt század legsötétebb évtizedeiben elsősorban a keresztény/keresztyén egyházak kerültek a különböző totális rendszerek elnyomó gyakorlatának célkeresztjébe. Éppen ezért sokáig lehetetlennek (vagy inkább) értelmetlennek tűnt a kutatók számára, hogy a társadalmi és magánbűnök kérdéseit az „érintettek”, azaz az egyházi szervezetek, illetve az egyházvezetés (olykor a laikus hívek) felől értelmezzék. Fazakas Sándor „tabukat döntögető” szerzőnek számít, mivel munkájában - a nehezen megélhető áldozati sors bemutatása mellett - magára vállalja a kollaboráció, az elnyomó rendszerekkel történő együttműködés morális és teológiai kérdéseinek feldolgozását is.

A 16. század második felében református őseink, akárcsak Luther és Kálvin, elvben elfogadták a házasságtörés halállal történő szankcionálásának lehetőségét és szükségességét. Véleményüknek igehirdetésekben, bibliamagyarázatokban, valamint egyházjogi művekben is hangot adtak. Ám teológiai és jogi gondolkozásuk gyakorlati megvalósulása komoly eltérést mutat, hiszen Kálvin János szolgálata alatt Genfben és Méliusz Juhász Péter idején Debrecenben, később pedig a hajdúvárosokban (Böszörmény, Hadház, Nánás) a házasságtörés bűnét korántsem automatikusan és kötelező jelleggel követte halálbüntetés.

16. század második felében a katekizáció több szinten és helyszínen történt. A családban történő oktatás tette le a keresztyén tanítás alapjait, ezt a korabeli egyház igencsak fontosnak tartotta részben a gyermekek oktatása, részben a szülők önképzése szempontjából. Ezzel párhuzamosan a gyülekezeti lelkész is végezte az oktatást, többnyire vasárnap délután a templomban, ahol részt vett az egész gyülekezet, nemcsak külön a gyermekek, munkájának tehát kettős haszna volt, eredményességét a vizitáció a gyermekek felkészültségén mérte le. A gyermekeknek különféle fórumokon kellett számot adniuk a megszerzett ismereteikről, külön kiemelt alkalom volt a szokásos esperesi vizitáció, amely a templomban megjelent gyülekezeti tagoknak is tehetett fel kérdéseket a kátéből. Tehát a katekizációból és a kikérdezésből nem maradtak ki a gyülekezet idősebb tagjai sem.

Báró Kemény Simonné gróf Teleki Anna (1783–1851) életét 3 részletben közöljük. Az I. részben fiatalkorával, a II. részben Kemény Simonnal való házasságával, a III. részben özvegyi éveivel foglalkozunk. Teleki Anna apja id. gróf Teleki Domokos, a későbbi tordai főispán és emlékíró, anyja bethleni gróf Bethlen Judit. Már egy éves korában meghal édesanyja, majd hamar két testvére is. Hatéves koráig anyai nagyanyja, bethleni gróf Bethlen Elekné czegei gróf Wass Júlia neveli Apanagyfaluban és Kolozsváron. Amikor apja újra megnősül, hazakerül Sárpatakra. 15 éves korában, 1798-ban ifjú gróf Teleki Domokos, a híres ásvány-gyűjtő menyasszonya lesz, de vőlegénye tragikusan hamar, még abban az évben meghal.

Jelen dolgozat arra a kérdésre kereste a választ, hogy misszionált-e a zsidóság – különösen az újszövetségi korban? Az első keresztyének meghatározó számban zsidók közül kerültek ki. Központjuk Jeruzsálem volt, s leginkább itt tevékenykedtek, és Pál apostol missziója előtt ők határozták meg a Krisztus-követés gyakorlatát, illetve csatlakozók körét. Ezért lényeges beazonosítanunk a fokozatosan kifejlődő, tudatos pogánymisszió mozgatórugóit: vajon a judaizmus misz-szionáló jellegéből, a zsidó hívők kifelé irányuló küldetésteljesítésében gyökerezik-e a tudatos pogánymisszió? Tanulmányunk összefoglalásául ki lehet jelenteni: a) A zsidóság az újszövetségi korban sem lett tudatosan misszionáló vallási közösség; nem indítottak missziói akciókat, ugyanis nem tekintették feladatuknak, hogy a saját hitükre térítsék azokat, akik nem-zsidóként születetteket.

A tradíció-szakadás következtében, a diakonissza világ eltűnésével megváltozott az ápolási kultúra. Eltűnt belőle a szakralitás. Vajon az egyházi otthonok meg tudnak-e jeleníteni ebből valamit? A krisztocentrikus diakónia tanítása átültethető-e napjainkban az öregotthonok gyakorlatába, vagy ez mára már csak teológiai szakirodalom? A tanulmány közel hozza az öregotthonok mindennapjait, és sorra veszi a lelkészi munka kihívásait – demenseknek tartandó istentisztelet stb. – arra keresve a választ, hogyan válhat a szociális otthon Isten műhelyévé, Isten háztartásává. 

A tanulmány Karl Barth és Erőss Lajos (1857–1911), egy svájci és egy magyar rendszeres teológus buddhizmus kapcsán tett teológiai állításait kívánja röviden bemutatni. Mindkét teológus az ortodoxia új irányzatához tartozott, s bár térben és időben kicsit eltérően helyzetben voltak, de szemben álltak a liberális teológiával, amely sokszor eljutott arra a felismerésre, hogy a keresztyénség csak egy a sok vallás közül. Erőss és Barth is foglalkozott összehasonlító vallásteológiával a rendszeres teológia keretén belül. A tanulmányban először Erőss Lajost mint elfelejtett dogmatikust mutatom be, majd röviden kitérek a buddhizmusról alkotott véleményére. Ez után Karl Barth japán zen buddhizmusról alkotott véleményét elemzem, azzal a céllal, hogy az mennyire felel(t) meg az összehasonlító vallástudományon vagy éppen a rendszeres teológián belül művelhető összehasonlító vallásteológiai vál­lalkozásnak.

Kovács Albert (1838–1904) teológiai szabadelvűségének forrásait azért szükséges feltárnunk, mert ezek nélkül nem lehet megérteni teológiai gondolkodását, és az ő helyét sem tudjuk meghatározni a liberális teológia, azon belül ezen irányzat magyarországi képviselőinek igen széles palettáján. Ebben a tanulmányban azon a hatásoknak eredetét kíséreltük felderíteni, amelyek gyermekkorában, kollégiumi, erdélyi és külföldi teológiai tanulmányai alatt érték, és gondolkodását formálhatták. A mezőbándi gyermekévek egyfelől a családban jelenlevő egyháziasságot, egyházszeretetet, másfelől a hanyatló egyház válságos helyzetének a felismerését nyomták bele kitörölhetetlenül lelkébe. Iskolai évei alatt főleg a racionalizmus eszmerendszerével ismerkedhetett meg, amely megalapozta a későbbi liberális teológiai irányultságot.

Az Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE) történetéről írt és 2000-ben megjelent könyvem bevezetőjében ezt írtam: „Sokszor csodálattal és elcsodálkozva tekintünk vissza az erdélyi református gyülekezeti tagok, presbiterek, gondnokok példamutató egyház melletti kiállására a kommunista évtizedek alatt. A sorozatos fenyegetések ellenére is hősies kitartással vállalták szinte valamennyien egyházukat és hitüket. Honnan az erő, a helytállást tápláló erkölcsi tartalék? Meggyőződésem, hogy a református egyházban a két világháború között beindult belmisszió ifjúságot célzó szolgálatában találtak erőforrásra. [...] Ez a mozgalom közvetítette számukra Isten megtartó igéjét. Lelkészi szolgálatom ideje alatt nem egy olyan gyülekezeti taggal és presbiterrel beszélgettem, aki lelkesedéssel szólt a mozgalomról, és hálás szívvel emlékezett vissza arra, amit az IKÉ-től kapott.

Kálvin a német köztudatban rideg és kemény természetű emberként él. De vajon hiteles-e a róla alkotott kép? Mindenesetre nem ismerjük eléggé őt, vagy pedig félreismertük, hogyha nem hallottunk zeneszeretetéről. Zene iránti rajongása igenis eleven volt. Ismerte és nagyra becsülte kora muzsikáját, a reneszánsz dallamokat, olyannyira, hogy zenehallgatás közben nemegyszer könnyekre is fakadt. Épületesnek tartotta azt a gondolatot, hogy zenélni nemcsak az ember képes, hanem tulajdonképpen az egész teremtett mindenség muzsikál. Vajon halljuk-e a teremtés muzsikáját?

"Szeresd felebarátodat." Az ősi parancs új értelmet és új töltetet nyer Jézus igehirdetésében, az apostolok, különösképpen Pál és János leveleiben, amelyekben régóta elfelejtett és mellőzött összefüggésekre derül fény. Az embertárs iránti szeretet parancsa a törvény lelke. Ha a mindenkori törvényértelmező ember2 tekintete elsiklik felette, ez életébe kerülhet. A betű ugyanis megöl, és a Lélek az, amely megelevenít (2Kor 3,6). Pál apostol ezért buzdít és tanít ekképpen: Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. (Róm 13,8).

Sass Kálmán (Gálospetri, 1904 – Szamosújvár, 1958) írásbeli hagyatékának pontos és részletes feldolgozása még várat magára, de eljött az ideje annak, hogy elkezdjük ennek számbavételét, és a hiány pótlása érdekében legalább tájékoztatásképpen soroljuk ezeket. Miután kivégezték, egyházi és tudományos munkásságának nyomait teljesen száműzték a közéletből, a könyvtárakból pedig írásait haladék nélkül eltávolították, amelyeknek – ismerve a hajdani kommunista diktatúra észjárását – már a címük is jelzi a szigorúan tiltottá vált témákat.

Fontosnak látom összesíteni és papírra vetni a törvény által biztosított lehetőségeinket és kötelességeinket. Elsősorban azokra gondolva teszem ezt, akik kevésbé otthonosak a törvények, rendeletek és a jogi szabályozások területén. Ezt a tanulmányt tehát elsősorban nem jogtudósok számára írtam, hanem azon lelkészek, könyvelők, gondnokok, felügyelők, titkárnők (vagy titkárok), esetleg önkéntes gyülekezeti munkások számára, akik akarva akaratlanul adózási vagy más szervezeti kérdésekben felekezetük belső struktúráit képviselve járnak el. De gondolok azokra is, akik a teológiai képzés során az egyházak adózásának és szervezetiségének gyakorlati kérdéseit szeretnék áttekinteni. Az adózás területének megértése érdekében előbb az egyházak hivatalos működésének törvényi szabályozását fogjuk megvizsgálni.

A keresztyén felekezetek körében kevés annyira általánosan elfogadott, közös tan van érvényben, mint az, hogy az Ószövetség az Újszövetséggel együtt és azzal egyenértékűen a keresztyén hit alapját képezi. Eszerint mind a keresztyén hitnek, mind a keresztyén teológiának – és itt fontos, hogy nem vallástudományról beszélünk – az Ószövetség éppúgy formáló tényezője és kiindulópontja, mint az Újszövetség. Legyen szó hitvallásokba foglalt dogmákról vagy még alakulásban lévő teológiai kijelentésekről, azoknak mércéje minden időben az, hogy összhangban vannak-e az Ó- és Újszövetség tanításával. Azonban ez a látszólag megszilárdult alaptétel mind a jelenben, mind a teológiatörténetben sokkal árnyaltabban van és volt jelen, mintsem az a fenti gondolatmenetből következne.

Hazai teológiai neveltetésemnél fogva akaratlanul is ahhoz szoktam, hogy nálunk, ha nem is kiélezett, de valamennyire éles különbséget szokás tenni a gyakorlati és az úgymond elméleti teológia, illetve a teológia gyakorlati és elméleti oldala között. Így hát bizonyos fenntartással, rejtett kétkedéssel fogtam hozzá Walter Brueggemann Uttered beyond Fear – Isaiah 43:1–5, Mark 6:47–52 című prédikációjának tanulmányozásához. Bár tudomásom volt arról, hogy Brueggemannt nemcsak egyetemi előadóként és interjúalanyként lehet hallani, illetve olvasni, hanem igehirdetőként is, arra számítottam, hogy olyan szakkifejezésekkel teletűzdelt és a valóságtól a tudományos absztrakció fellegeibe rugaszkodott szakszöveggel lesz dolgom, amelyet csak illemből lehet prédikációnak nevezni, s amely attól lett igehirdetés, hogy történetesen nem egyetemi katedráról, hanem valamelyik templom szószékről hangzott el.

Nem sokkal a rendszerváltás után a kutató egy időközben nyugalmazott lelkipásztort egy 1962-ből származó jelentéssel ajándékozott meg. A jelentés őróla szólt, még teológus éveiből. A tartalom, illetve a jellemzés az Állambiztonsági Szolgálatnak volt címezve, s röviden összefoglalva ez olvasható benne: a fiatalember „tehetségtelenebb, mint az apja”, „siralmasan gyenge”, mindenképpen meg kell akadályozni, hogy apja helyére kerüljön a gyülekezetben. Az élet fintora, hogy néhány évtizeden át a jelentő és a megfigyelt ugyanannak a lelkészi munkaközösségnek volt a tagja. Az áldozat, miután hirtelen birtokába került a jelentésnek, a következő alkalmon szó nélkül a jelentéstevő asztalára tette annak másolatát. Többé nem találkoztak. Az egykori ügynök elmaradt a köri találkozókról, s egy év múlva meghalt. Az egykori célszemély ma így vall erről: magamat is vádolom, nem lett volna szabad megállni félúton.

Tíz éve hunyt el Sass Kálmánné Tőkés Mária, és ez alkalommal ismét meghatódva keresem a család szétszórt, erőszakosan szétvert emlékeit. Sass Kálmán (Gálospetri, 1904. április 17. – Szamosújvár, 1958. december 2.) kivégzésével családja életútját is megbélyegezték. Aztán némasági zárlatot rendeltek el és bárddal rontották a család jó hírnevét. A feleség és családanya lelki arcának kutatása közben üvegbe zárt történelemről és elhurcolt Aranykönyv híréről olvashattam. A Tőkés László püspök által Amerikából hazahozott füzetet lapozva, a svájci Welti asszony kis adattára örvendeztetett meg. A gálospetri tájházból egy olyan Sass Kálmán írta levél híre érkezett, amely eddig ismeretlen volt előttem, és emellett számos új anyakönyvi adat az érmihályfalvi lelkészek jóvoltából. Családfák tanulmányozása pedig elkerülhetetlen, mert az eddigi közlések néha elírásokat tartalmaznak.

Az erdélyi protestáns egyházak a zsinatok keretében vizsgáztatták, iktatták be és bocsátották ki szolgálatra lelkészeiket. Ennek voltak igazoló okmányai azok az egyleveles lelkészszentelési bizonyítványok – latinból átvett néven formáták, amelyeket a zsinat adott ki, és amelyeknek célját a jelen tanulmányban bemutatott nyomtatvány fogalmazza meg.

Negyven évvel ezelőtt hunyt el Imre Lajos, a Kolozsvári Protestáns Teológia professzora, az erdélyi református egyházi élet kiemelkedő személyisége. Gyászjelentőjén kissé különösen hathatott a bibliai versrészlet: „nagy fejedelem esett ma el Izráelben” (2Sám 3,38). Mert ez a termetében kis ember, ez a „kistermetűségébe tömörödött nagyság” úgy élt, tanított, nevelt és írt, hogy sohasem tartott igényt „fejedelmi” címre, tekintélyét kiemelő rangokra. Megbízatásaiban nem a nagyságot és elismerést kereste, hanem a „munka” lehetőségeit és formáit: szerény és törhetetlen szorgalommal, de fejedelmi méltósággal szolgált.

Manapság az inklúzió a legnagyobb gond a fogyatékkal vagy hátrányos helyzetben élő emberekkel kapcsolatosan, vagyis az inkluzív oktatás, felkészítés, lakhatóság, foglalkoztatás, munkahely és szabadidő, sport stb. megfelelő felkínálása számukra. Ennek már megfogalmazása is nehézségekbe ütközik, az elméleti háttér kiépítése igen akadozik, a gyakorlat pedig sajnos lesújtó. Ha gondolataink egyházközelben mozognak, felmértük-e, hogy hány református templomunk akadálymentes fizikai értelemben, hogy az értelmi szféráról ne is beszéljünk?

Örvendek annak, hogy a szórványtéma az egyházi elöljáróság érdeklődésének homlokterébe került, viszont azzal is számolnunk kell, hogy minél felkapottabbá válik, annál több sztereotípia és félreértelmezés tapad hozzá, s ha ezeket nem is fogom mind érinteni, jó néhányat terítékre fogok ajánlani közülük.

Rotterdami Erasmus ezt írta 1519-ben, Jacob Hoogstraetenhez címzett levelében: „Ha keresztényi dolog gyűlölni a zsidókat, akkor bőven keresztények vagyunk itt mindnyájan.” Ez a mondat olyan, mintha a reformáció századának görbe tükre lenne, amely az (ön)irónia sajátos torzításával mutatja meg, hogyan viszonyult a 16. század értelmiségének javarésze – némi anakronizmussal fogalmazva – a zsidókérdéshez. Erasmus szerint a zsidógyűlölet egyértelműen része a kereszténységnek, noha a humanista mester úgy gondolta – és az irónia jobbára ebben van –, hogy a hiteles kereszténység nem merülhet ki a zsidók gyűlöletében.

Telegden négy szálas fenyőfa jelzi, hogy a templom kapitális rendbetétele alkalmával elültetett svájci csemeték úgy élték át a viharos időket, mint a Sass Kálmán és jótevőinek kimagasodó emléke. Ez az emlékezet a torzítás és az elhallgatás dacára is égre mutatóan bátorította a híveket. A mezőtelegdi lelkész úgy tudja a szájhagyomány alapján, hogy a templomszentelés alkalmával jelen volt a faültető Welti házaspár is.

Walter Jens a kortárs német irodalom és kulturális élet kiemelkedő alakja: a retorika és klasszika-filológia egykori professzora, író, irodalomtörténész, kritikus, fordító, a teológia művelője volt. 1923 márciusában született Hamburgban, tehetős polgári családban. Az elemi iskola elvégzése után a neves Luther-tanítvány, Johannes Bugenhagen alapította gimnáziumban érettségizett 1941-ben. Súlyos asztmája miatt felmentették a háborús szolgálat alól. Ezt követően germanisztikát és klasszika-filológiát hallgatott Hamburgban és Freiburgban. 1944-ben a freiburgi egyetemen doktorált Szophoklész verseléséből, habili-tációs dolgozatának címe pedig Tacitus és a szabadság (1949, Tübingen). 1950- ben a tübingeni Eberhard-Karls Egyetem klasszika-filológia tanszékének vezetője lett, és ugyancsak ebben az évben vált tagjává a hírneves Gruppe47 irodalmi csoportosulásnak. 1963-tól a számára létesített általános retorika és klaszszika filológia tanszék vezetője.