Látványosság a világnak

Az evangélikus–római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról és ünnepélyes aláírásának dokumentumai. Fordította Hafenscher Károly, Kránitz Mihály, Puskás Attila, Reuss András [Vincze Katalin]. Evangélikus Sajtóosztály – Szent István Társulat, Budapest, 2000, 7–29.

A Református Egyházak Világközössége 2017. július 5-én csatlakozott a megigazulás tanításáról szóló, 1999-ben a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség által Augsburgban aláírt, a megigazulásról szóló Közös nyilatkozathoz. Mind a megállapodás, mind pedig a reformátusok csatlakozása mérföldkőnek tekinthető az ökumené történetében, egy olyan kérdésben, amely a reformáció idején megosztotta az egyházakat. Református részről a csatlakozás kezdeti fenntartások és aggályok után, de kiterjedt mérlegelést követően történt meg. E csatlakozásnak református részről voltak teológiai előfeltételei, mint például az, hogy kerüljön hangsúlyozásra a református teológia és hagyomány számára néhány fontosabb szempont, mint pl. a reformátori „sola Scriptura” elv „tota Scriptura”-ként való értelmezése, az egyház közéleti-politikai felelősségének kérdése a törvény harmadik haszna értelmében, Izrael maradandó kiválasztottságának bibliai gondolatához való ragaszkodás, valamint a megigazulás és a társadalmi igazságosság összefüggésének hangsúlyozása. Jelen tanulmány a csatlakozás előzményeit, a kezdeti aggályokat és feltételeiket veszi számba, valamint azokat a teológiai szempontokat, amelyeket magyar református teológusok fogalmaztak meg az aláírást megelőzően.

A tanulmány a Közös nyilatkozat katolikus nézőpontját értékeli a megigazulás tanáról. A dokumentum, amely mérföldkőnek tekinthető, a megigazulás protestáns és katolikus értelmezése közötti teológiai szakadék áthidalására törekszik. Rávilágít azokra a pontokra, melyekben egyetértés van, kiemelve a megigazulás szentháromságtani alapját és annak hitre és kegyelemre vonatkozó következményeit. Míg Kasper bíboros és más katolikus teológusok értékelik, hogy a dokumentum előrelépést jelent az ökumenikus gondolkodás útján, addig kritikák is megfogalmazódnak, többek között tradicionalista és lutheránus oldalról. A tanulmány olyan jelentős teológiai témákat vizsgál, mint a „simul iustus et peccator” értelmezése, valamint a megigazulás és megszentelődés kapcsolata, hangsúlyozva a nyilatkozat ökumenikus párbeszédben betöltött szerepét.

Pál apostol a Római- és a Galata-levélben azért küzd, hogy bizonyítsa: az ember nem cselekedetekből, hanem hitből igazul meg Isten előtt. Igazolásként Ábrahám példáját említi, aki megigazult, mert hitt Istenben. A Jakab-levél szerzője azonban vitázik ezzel a szemlélettel, amikor azt állítja, hogy a cselekedet nélküli hit önmagában halott. Ő is Ábrahámmal érvel, aki hitét cselekedetével – Izsák feláldozásának a készségével – mutatta meg és ennek nyomán igazult meg. Ez az ellentmondást egyoldalúan is fel lehet oldani, ahogyan például Luther tette, amikor Jakab iratát leértékelve azt szalma-levélnek nevezte. Ebben az esetben Jakab mellőzésével egyoldalúan lehet ragaszkodni a páli teológiához. Az alábbi értelmezésben másként járunk el: szembeállítjuk ugyan e kétféle teológiai látást, de úgy, hogy azok kölcsönösen rákérdezzenek egymásra, majd pedig igazoljuk, hogy a kettő összeegyeztethető és kölcsönösen kiegészíti egymást.

A megigazulás kérdése a katolikus, evangélikus, metodista és református egy házak között elfogadott Közös nyilatkozat (1999, 2006, 2017) új távlatot nyit az egyházak közötti ökumenikus párbeszéd számára. A megigazuláshoz kapcsolódó fogalmaknak – kegyelem, hit, cselekvés – fontos és szükséges teológiai elemzések tárgyává kell válniuk. Jelen tanulmányban a szóeseményt mint mód szertani kiindulópont tekintjük az isteni és emberi szféra kapcsolata megvalósulásának. Ez egy eszkatologikus folyamat, amelyben az ember soha nem válik istenné, és amelyben a krisztusi új létbe való felvétel beteljesülő távlat, maga a kapcsolat megvalósulása. A tanulmányban vázlatosan bemutatjuk a megigazu lás fogalmának alakulását az unitárius teológia kontextusában, a hagyományos és radikális kereszténység közötti közeledés szolgálatának szándékával.

Milyen szerepe van ma a vallástanárnak az egyházban? Hogyan teljesíthető ez a szerep akkor, ha több gyülekezet területén tanít a vallástanár? Milyen támogató környezetet tudhat maga mellett a vallástanár akkor, amikor küzd azért, hogy megmaradjon a katedrája? Ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Isten halálának a kultúrájában élve a nihilizmus egyre nagyobb teret hódít és lassan átszövi az egész társadalmat. Szorgos kezű és harsány hangú prédikátorai próbálják elhitetni, hogy a vertikális horizontálódott és a transzcendensnek nyoma veszett, mert nincs már szükség rá. Az értékek elértéktelenedtek és helyükbe más értékek kellenek. Ez pedig észrevétlenül is a keresztény Isten malmára hajtja a vizet, de szükség van ránk, a mi bátorságunkra. Ahhoz, hogy a beteljesült nihilizmus korában az új érték ugyanazon Isten korhű megjelenése lehessen, szükség van hívő gondolkodókra, akik a beteljesült nihilizmust képesek átalakítani beteljesült keresztény nihilizmussá.

Mit jelent emlékezni, illetve mire lehet és kell emlékeznie egy közösségnek, egyháznak, nemzetnek? Ha a kérdést az első világháború erdélyi magyarságának a szemszögéből fogalmazzuk meg, érezhető annak feszültsége, súlya, de nem utolsósorban hozadéka is a kisebbségi létbe sodródott közösség számára. A közelmúlt traumatikus lenyomata, de a dicső múlt glóriája is állandó témáját képezte az erdélyi magyarság emlékezetének, miközben önazonossága meg őrzéséért küzdött a történelmi események sodrásában. Az erdélyi református gondolkodók, Tavaszy Sándorral egyetemben, a közösség emlékezetét igyekeztek olyan mederbe terelni, hogy az az ige feltétele mellett valósulhasson meg, vállalva, ha kellett a „Theatrum Gloriae Dei” bélyegét és/vagy dicsőségét.

Olyan korban élünk, melyet sok szociológus posztindusztriális kornak nevez. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság eddigi törvényszerűsége ellenére már nem az ember igényei és szükségletei határozzák meg a termelés mértékét. A kereslet és kínálat közti egyensúly és időrendi sorrend teljesen felborult. A 21. század em berének szükségleteit marketingesek állítják elő, azzal a kimondott vagy kimondatlan elgondolással, hogy az ember identitása a fogyasztói kosarával azonos. ,,Az vagy, amit megvásárolsz!” Ezen jelenséggel gyakran a ,,fogyasztói kultúra” fogalmaiba zárva találkozhatunk. Az előadás célja, hogy választ keressen arra a kérdésre: milyen hatásai vannak ezen kultúrának a 21. század egyházában?

A Szentírásban sok elhívástörténetet olvashatunk. A keresztyénség története is számos példát szolgáltat számunkra. Az előadás célja a tipizálhatóság kérdése. Lehet-e jellegzetes csoportokba osztani ezeket az egyéni sorsokat? Milyen kutatások érhetők el ebben a vonatkozásban? Lehet-e felekezeti súlypontokról beszélni? Vannak-e sajátos hangsúlyai a lelkipásztori elhívásoknak?

Az egyház szervezete mesterséges, jól szabályozott hálózatként értelmezhető, az általa kínált kereten belül viszont a társas kapcsolatok mentén spontán és természetes kis hálózatok működnek. A kétféle hálózat leírásán kívül az egy máshoz való viszonyukra is rákérdezhetünk: mit tud kezdeni a formális hálózat azzal, ami az informális hálózatokban történik? És hogyan tudnak a kis lokális, informális kapcsolatrendszerek kapcsolódni az intézményrendszer merev hálózatához? A hálózattudatosság segíthet abban, hogy az egyház betöltse küldetését, ehhez azonban vezetőinek, szolgálattevőinek és tagjainak a lehető legoptimálisabb módon hasznosítaniuk kell a formális és informális hálózatos jellegből következő lehetőségeket.

Furcsának, különös gondolatpárosításnak tűnik a posztmodern eszme és a megigazulásról szóló reformátori tanítás bármilyen formában történő találkoztatása. Mégis, szükségesnek látszik e kettő szembesítése egymással. A megigazulásról szóló reformátori tanítás, éppen a Közös nyilatkozat néven ismert dokumentum 25. évfordulójakor, újra arra hív bennünket, hogy párbeszédet kezdeményezzünk a két értelmezés között, azaz tegyük fel a kérdést: mi köze van a posztmodernnek a megigazulásról szóló tanításhoz, illetve milyen üzenete van a megigazulásról szóló tanításnak a posztmodern (utáni?) ember, teremtett világ, egyház és közélet számára? Állításunk szerint ennek megválaszolására, ahogy azt a tanulmány is felmutatja, három meghatározó kifejezésen keresztül nyílik lehetőség: dekontrukció, re-konstrukció és transzformatív integráció.

A tanulmány a protestáns démonológia létezését és kutatásának indokoltságát mutatja be. Célja, hogy feltárja a hívő emberek hitvilágának azon motívumait, melyek félelmet keltenek bennük, valamint vizsgálja a jelenségeket, melyeket a szenvedők átélnek. A következtetések ugyanakkor nem valamiféle új rítusra mutatnak, hanem olyan lélektani alapozású, mégis biblikus lelkigondozói módszertanokra, melyek alkalmazása független a segítségkérő és a lelkipásztor negatív szellemi hatalmak létformáját érintő meggyőződésétől. A tanulmány vizsgálja az akadályokat és a lehetőségeket, bemutatja a veszélyeket és a rendszerszintű változtatások szükségességét.

Gerhard Ebeling (1912–2001) evangélikus teológus. Fiatal lelkészként a német Hitvalló Egyház tagja volt. 1936/37 téli félévében Bonhoeffer tanítványa a finkenwaldei szemináriumban, 1938-ban illegálisan avatják lelkésszé. Az egyházi harc a második világháború után kibontakozó tudományos és egyetemi oktatói élete számára örök minta marad. Formálisan először egyháztörténész, később rendszeres teológus, de mindkét minőségében két nagy téma foglalkoztatja: Luther értelmezése és Isten igéjének megszólalása, azaz a hermeneutika. Előadásomban néhány tanulmánya és magyarul is olvasható Luther-könyve alapján arról fogok beszélni, hogy mivel járult hozzá Ebeling a 19. századi eredetű „új lutheranizmus” lebontásához és ahhoz a Luther-értelmezéshez, amely a politikai hatalom visszaéléseivel szemben hatékonyabb ellenállást képes inspirálni.

Ebben a tanulmányban a jó élet kérdésével foglalkozunk, különösen is a téma filozófiai és teológiai gyökereit kutatva, illetve nagy léptékben vázoljuk azok kiha(j)tásait egészen napjainkig. E kérdés látszólagos egyszerűsége ellenére a filozófiai és teológiai etika története során a válaszadásra tett kísérletek bonyolultnak bizonyultak. Arisztotelész eudaimonisztikus erényetikájától indulunk, amely teleológiai keretet adott egy – a fogalom sajátos értelmében vett – boldogságközpontú morálfilozófiai rendszernek, amely évszázadokon át alakította az etika irányvonalát. Aquinói Tamás keresztyén kontextusba integrálta Arisztotelész gondolatát, és az evangélium többletértékével gazdagította azt azáltal, hogy a Krisztusban megtestesülő Istent mint legfőbb jót állította a középpontba. A reformáció és az azt követő évszázadok során máig meghatározó fordulat következett be. A legfőbb jóra irányuló törekvés teleologikus etikáját felváltotta az értelem és az isteni parancsolatok imperatívuszai által meghatározott deontológiai keret. Ma a jó élet megújult keresésének vagyunk tanúi. A szerző véleménye szerint a jó – és boldog – élet iránti évezredes etikai útkeresés értékes szempontokat nyújt a mai kérdésfelvetések és viták számára.

A rutin a liturgiában – akárcsak az élet más területen – lehet jó és hasznos, de lehet veszélyes is. Liturgikus összefüggésben ez különösképpen igaz. A rutin pozitív hozadékai: a liturgikus cselekmények „hatékonyságának” növekedése, az „időgazdálkodás”, a stressz csökkentése, illetve struktúra és stabilitás biztosítása. A „rutinfeladatként” végzett liturgia ellenben, amely csupán az „elvégzen dőre” összpontosít, megnehezíti, sőt meggátolhatja a liturgikus kommunikációt, elhomályosítja a liturgia kisugárzását, lerombolja magasztosságát, elfedi elevenségét, elpusztítja éltető erejét. Hasznos az ellene folytatott küzdelemben az önismeret, a lelki élet és a változatosságra való törekvés. A liturgia megfelelő, méltó ünneplése úgyszintén megőriz bennünket a káros rutintól. Tanulmányunk rávilágít arra, hogy liturgikus összefüggésben a rutin szempontjából nem a mennyiségi, hanem a minőségi kategória a mérvadó. Tudniillik a jó rutinból sosem elég, a káros rutinból pedig egy csipetnyi is sok. Tanulmányunk tézise a következőképpen hangzik: a rutin mércéje a transzparencia. Minden olyan rutin, amely ezt a transzparenciát szolgálja, kívánatos, célszerű és lényegében nélkülözhetetlen, s minden olyan rutin, amely ezt a transzparenciát el homályosítja, káros és kerülendő.

A tanulmány teológiai és történeti nézőpontból vizsgálja az egyház mai világban betöltött küldetését. Az írás a Filippi levél 2,6–8-ból származó kenózis, vagyis az önkiüresítés fogalmára épít, amely szerint Krisztus lemondott isteni dicsőségéről, hogy az emberiséget szolgálja. A szerző kiemeli Comenius gondolatát, miszerint az egyház még a legnehezebb időkben is képes a megúju lásra. Comenius Egy haldokló anya hagyatéka című művéből kiindulva a tanulmány azt hangsúlyozza, hogy az egyház akkor találja meg igazi önazonosságát, ha lemond a földi hatalomról, és az alázatos szolgálat útjára lép. A tanulmány szembeállítja a világi hatalom fogalmát, amely gyakran az elnyomással és irányítással kapcsolódik össze, az egyház kenotikus hatalomgyakorlásával, amely a szolgálatban valósul meg. A felvilágosodás és a posztmodern kritikáival szemben, amelyek megkérdőjelezik az egyház relevanciáját, a tanulmány amellett érvel, hogy az egyháznak mélyebb társadalmi párbeszédet kell folytatnia, Isten jelenlétének és szeretetének tükrözésével, még egy szekularizált világban is. A „rejtett Isten” fogalma szintén központi szerepet játszik, és arra hívja fel a figyelmet, hogyan maradhat az egyház hűséges küldetéséhez a mai társadalmi nehézségek közepette.

A tanulmány az „ortodoxia” és „eretnekség” témaköreit és problematikájának teológiai vizsgálatát tűzi ki célul Vályi Nagy Ervin írásai alapján. Amellett érvel, hogy a helyes viszonyulás (orthos doxa) keresése az egyházban csakis eszkatologikus dimenzióban, dialogikus módon valósulhat meg, igazi közösségi beágyazottságban. Ennek a megközelítésnek a figyelmen kívül hagyása valamilyen autoritatív és definitív igazság melletti kiállás érdekében veszélyezteti a hitben nyert szabadságot és felelősségvállalást.

1949-ben a görgényi egyházmegye lelkészértekezlete Horváth László magyar régeni lelkipásztor vezetésével kidolgozott egy nyolc pontból álló javallattervet, amelynek célja nem csupán egyházkormányzati reformok bevezetése volt, ha nem a teljes egyház megújítását és megújulását hivatottak szolgálni. A görgényi pontok kísérletet tesz az egyház mint közösség és szerveződés megértésére és annak vélt vagy valós hibái kiküszöbölésére.

Az 1945 után Magyarországon kiépülő kommunista államhatalommal történő kiegyezést az egyházi vezetők úgy értelmezték, hogy Isten megítélte az egyházat a korábbi politikai rendszerben elkövetett bűnei miatt, ám most, a kommunizmuson keresztül a szolgálat egy új útját nyitja meg az egyház előtt. Az egyháznak el kell fogadnia Isten büntetését, és, alávetve magát a kommunista hatalomnak, az új társadalom építését kell szolgálnia. A kommunista hatalom egyházüldözése és ateizmusa miatt azonban ezt a narratívát nehéz volt elfogadtatni az egyház tagjaival és a külföldi egyházak közvéleményével egyaránt. A tanulmányban a kommunikáció rituális elméletének segítségével a hatalom kiszolgálásának teológiai narratíváit, köztük az 1Korintus 4,9 egy sajátos alkalmazását vizsgálom. Kérdésem az, hogy az egyházvezetés teológiai tévedésekre épülő narratívájának elfogadása kizárólag a diktatúra körülményeire vezethető-e vissza, vagy a kommunikációelmélet segítségével árnyalhatjuk ezt a képet. Meglátásom szerint a múlt teológiai gondolkodása mögötti erővonalak megismerése a jelen teológiai munkáját is segíti, különösen a hatalommal való viszonyra történő reflexióban.

Igehirdetésekben és teológiai munkákban gyakran találkozhatunk azzal a megkülönböztetéssel, amely szerint a Szentírás görög szövegében a φιλέω ige és szócsaládja a baráti ragaszkodást és érdekvezérelt szeretetet fejezi ki, míg az ἀγαπάω ige és rokonszavai a szeretet egy magasabb rendű formáját, az isteni, feltétel nélküli szeretetet jelölik. Kérdés azonban, hogy ezt a megkülönböztetést valóban alátámasztják-e a bibliai és nyelvészeti adatok, vagy inkább egy későbbi teológiai interpretáció eredményéről van szó. Tanulmányomban bemutatom a φιλ- és az ἀγαπ- tövekhez tartozó szócsaládok bibliai előfordulásait és kontextusait, valamint összegzem azokat a szemantikai és etimológiai eredményeket, amelyek a két ige használati körét és jelentésbeli sajátosságait tárják fel. Az elemzés rámutat arra, hogy a két ige a bibliai szövegekben gyakran szinonim módon szerepel, és az ἀγαπάω használata nem kizárólag az isteni szeretetre korlátozódik. A bibliai szóhasználatban az ἀγαπάω inkább egy átfogóbb, általánosabb szeretetfogalmat jelöl, míg a φιλέω bizonyos mértékig a megnyilvánuló, érzelmileg kifejezett szeretetet hordozza. Az etimológiai vizsgálat pedig arra utal, hogy míg a φιλέω esetében hangsúlyosabb az érzelmi töltet és a személyes ragaszkodás, addig az ἀγαπάω inkább egy attitűdként vagy cselekvő szeretetként értelmezhető, amely a gondoskodásra és a kapcsolatok fenntartására helyezi a hangsúlyt. A tanulmány végkövetkeztetése szerint a teológiai különbségtétel nem filológiai alapon alakult ki, hanem a keresztény teológiai recepció és értelmezési hagyomány során kristályosodott ki. Ezért a bibliai szövegek értelmezésekor a teológiai szempontok mellett érdemes figyelembe venni a történeti-filológiai elemzés eredményeit is, amelyek árnyaltabb képet nyújthatnak a szeretet fogalmáról, és hozzájárulhatnak a bibliai szövegek mélyebb megértéséhez.

Honnan indult az egyház, és merre tart? Jelenleg mi az egyház? Ez a protestantizmus megoldatlan nagy kérdése. Minden időben a kontextusok változása okán az egyház mindig kell hogy foglalkozzon önmeghatározásával. „Hogyan viszonyul Jézus Krisztus gyülekezete azokhoz az intézményekhez, amik az egyház nevet viselik?” – teszi fel a kérdést a múlt század ötvenes éveiben Emil Brunner. Ez ma is aktuális kérdés, hogy megtudjuk ítélni, merre tartunk. Azonban az egyház cselekvéseiből könnyen lehet arra következtetni, hogy mihez áll közelebb, az eklézsiához, Jézus Krisztus gyülekezetéhez vagy az intézményhez.

Blaise Pascal 17. századi francia gondolkodó személyében rendkívül eredeti módon ötvöződik az újkori természettudományos szemléletmód a hagyományos értelemben vett keresztyén, biblikus hittel. Tudományos hírneve már széles körben ismert, amikor 1654-ben, harmincegy éves korában megrendítő megtéréstapasztalatban van része, amit a Mémorial szaggatott soraiban rögzít. A közvélemény ezt az eseményt tekinti élete fordulópontjának. Életrajzírói azonban ezt többnyire Pascal második megtéréseként említik, amit nyolc év vel korábban megelőz egy első. Ez azonban inkább néhány hónapra kiterjedő folyamat, nem olyan villámlásszerű esemény, mint a későbbi. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott egy olvasmányélmény: a huszonhárom éves tudós fiatalember egyebek mellett Cornelius Jansen Értekezés a belső ember megújulásáról c. traktátusában mélyül el 1646-ban. Az alábbi írás ezeket a körülményeket tárja az olvasó elé, és a magyar fordításban nem olvasható szöveg tartalmi kivonatát nyújtja.

Ha a posztmodern korban már semmi sem feltétlenül az, mint amit még a közelmúltban alatta értettünk, akkor jogosnak tűnhet a kérdés, hogy amikor a közösségre gondolunk és arról beszélgetünk, akkor ugyanarra gondolunk és ugyanarról beszélünk-e még. Ha igaznak fogadjuk el az állítást, hogy a kor, melyben élünk, az identitásvesz tésről és annak fragmentálódásáról „híres”, akkor joggal feltételezzük, hogy ez a jelenség a keresztyén identitást sem kerüli el. Szükséges tehát reflektálnunk a keresztyén létmódra, hogy elkerüljük az arról alkotott illúziókat. Ennek a vizsgálódásnak az egyik legfontosabb tájékozódási pontja nem más, mint a Jézus példázataiban megfogalmazott üzenet. Az egyéni és közösségi identitást erősítő, építő és tisztázó példázatok ezek.