Repozitórium index

Lukács a maga szerkesztői-teológiai koncepciója szerint fogalmaz és néha nem utólag foglalja össze mondanivalóját. Nem összegezve vonja le a tanulságokat, hanem bizonyos eseményekről gyakran alapvetésként, kiinduló állásfoglalásként számol be. Így a leírt események bizonytalan vagy mesterséges kronológiai sorrendben követik egymást. Ezek a leírások gyakran kimondatlanul is meghatározzák a kanonikus sorrendben vagy éppen a valós kronológiai sorrendben utánuk következő eseményeket és leírásokat. Ami a keresztelést illeti, az ApCsel 2,38–47 összegezve írja le mindazt, ami az apostoli korban a lényeges volt az egyház számára, ugyanis az útmutató események, a keresztelések megemlítése, a János-tanítványok integrálása különösen az egyház kérdéseiről és helyzetéről szólnak. Ha pedig ez nem vet fel különösebb elvi problémát, akkor a keresztelés említése puszta tényközlés marad.

The anthropological challenges and perspectives. of the missionary image of man, in particular on the pastoral vocation. In this study, we scrutinize whether the revolutionary changes in mission theology suggested by David Bosch three decades ago have indeed taken root in the distinct context of Transylvania, through a blend of theological and philosophical discourse. Simultaneously, we endeavor to make sense of the rapid transformation occurring globally and within our own borders, interpreting it through contemporary anthropological theory and aligning it with missiological insights. The paper will also dissect the systematic theological implications of developing a Reformed theological anthropology, and then consider the pastoral ramifications and vocational prospects for fostering a more biblically accurate portrayal of man.

The objective of this study is not to provide an exhaustive theological analysis, but to explore the multifaceted implications—biblical, historical, theological, ecumenical, and ecclesiastical—that are essential for forming a well-rounded perspective on the contentious issue of rebaptism that has sparked considerable debate within our Church community.

Péter második levele fontos mondanivalóval, ugyanakkor szokatlan módon járul hozzá a bibliai eszkatológia megértéséhez. A levél egyértelműen azt üzeni, hogy ennek a világnak tűzben kell elpusztulnia azért, hogy új ég és új föld vegye át a helyét. Az Újszövetségben csak a Jelenések könyve beszél ilyen világosan az Úr napjának kozmikus következményeiről. A nagy végső tűzvészre vonatkozó kijelentés azonban irodalomritikai, szövegkritikai és teológiai kérdéseket is felvet. A tanulmányban ezeket a kérdéseket közelítjük meg úgy, hogy kitekintünk a levél keletkezésének körülményeire és feltérképezzük azt a teológiai vonulatot, amelynek szerves része a végső tűzvész motívuma.

Jelen rövid tanulmány a posztmodern folyamatot próbálja érzékelni és inkább a „hangsúlyos” pillanatokon keresztül rálátni erre a korunkat egyértelműen meghatározó szellemi vonulatra. Részben érinti a posztmodern talán előre nem számolható hatásait, másrészt egy olyan teológiai kísérletről számol be, amely megpróbált nem elzárkózni ettől a folyamattól, hanem posztmodernként teologizálni. Az, ami pár évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ma már egy posztvalóság, főleg Európában. Közben az ember önreflexiója is megváltozott, és észrevétlenül léptük át a poszthumán korszak kezdetének küszöbét.

Ebben a kiegészítő tanulmányban megpróbáljuk levonni a következtetéseket egy hasonló témában készült korábbi tanulmányunkból (Facie ad faciem – nincs tehát alibi a létben. Reflexiók Tavaszy Sándor és Lukács György Kierkegaard akéda-értelmezésének margójára). Ugyanakkor Tavaszy Kierkegaard-felfogásának Tavaszy-féle értelmezéséből kiindulva új kérdéseket próbálunk megfogalmazni, illetve annak aktualitását a magyar filozófiai gondolkodásban, Lukács György és Tavaszy Sándor írásaiban megjelenő reflexiókat boncolgatva (miközben erdélyi filozófusokra is kitérünk, azaz Bretter György, Molnár Gusztáv és Tatár György álláspontját értékelve a kérdésben). Kísérletet teszünk egy lehetséges teológiai antropológia felé való tájékozódásra a jelenlegi filozófiai megközelítésekkel folytatott párbeszédben.

A cikkemben arra a kérdésre kívántam választ keresni, hogy vajon mi jellemzi az embert, mi és hogyan befolyásolja emberképünk alakulását. Az elmúlt századokban határozott változás következett be abban, ahogyan az emberek egymásról gondolkodnak és egymáshoz viszonyulnak. Mindezek nagyban hozzájárultak az emberkép alakulásához, és sok új kutatáshoz vezettek, amelyek megcáfolják azt, hogy csak az erős maradhat fenn. Ezek a kutatások azt húzzák alá, hogy az ember alapvetően együttműködésre hivatott lény.

Jelen előadásban arra teszünk kísérletet, hogy a keresztyén életre nézve felmutassuk a Sabbatnak a teremtéstanon túlmutató, és azt kiszélesítő, eszkatologikus jellegét. Főként huszadik századi és kortárs teológusok munkáira alapozva a Sabbatot a teremtés, megváltás és eszkatológia összetartozásának foglalataként tekintjük. A „Novum”, „Shekinah”, „Katapause és Sabbatismos”, vagy éppen a jel és pecsét kategóriáin keresztül igyekszünk teológiai támpontokat nyújtani egy holisztikus eszkatológiai vízióhoz, valamint a nyugalom napjának gazdagabb átéléséhez.

Ez az előadás Péter első levelének azon összefüggéseit emeli ki, amelyekben a szerző a keresztyén identitás eszkatologikus megalapozását nyújtja. Ennek az identitásnak a sarokpontját pedig az 1Pt 2,2-ben találjuk: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre”. Amint látni fogjuk, ezek az összefüggések a homo viator kérdésfelvetéseivel metszik egymást, de bizonyos ponton azt meg is haladják.

A prozelita kifejezés az intertestamentális korban nyeri a zsidó hitre áttért pogány származású ember jelentést. Ebben a korszakban fogalmazzák meg az betérést megelőző feltételeket, és szögezik le a belépéshez nélkülözhetetlen rituális cselekedetek sorrendjét és értelmét. A zsidó társadalomban a prozeliták is jog által meghatározott státust nyernek, amit a rabbinikus irodalom kellőképpen tárgyal. Egyes konzervatív vagy fundamentalista beállítottságú csoportok ellenezték mind a térítést, mind a prozeliták befogadását. A diaszpórában viszont sokkal inkább misszió szándékú a nyitottság. Ez a kétféle magatartás erőteljesen jelentkezik a rabbik prozelitákkal kapcsolatos vitáiban is, jóllehet a farizeusi gondolkodású rabbik nem a prozelitizmus legitimitását tették kétségessé, hanem az áttérés feltételeinek részleges, elhanyagolhatónak vélt pontjait. A viták kiterjedtek a prozelita nők és gyermekek, a körülmetélés és bemerítés kérdéseire is.

Anthropological additions to the parable of the ten virgins Matthew 25:1–13 -- The parable of the ten virgins is generally considered to be as the most ambi-guous parable of Jesus in terms of its origin and meaning. Researchers wonder: can be viewed its context in Matthew’s little apocalypse as the very first interpretation of the early church? Is it a genuine, composite text or more a compilation of traditions at all? While these are relevant questions, this paper pays more attention to its final form. The research attempts to reasess its significance through anthro-pological interpretation. The analysis will address the five main issues of the parable: the relevance of the oil, the human choice, the time of man, the foolishness and cleverness of man, and virginity.

(A 25. Reál- és Humántudományok ETDK keretében bemutatott dolgozat)

A keresztyén és a többi vallás viszonyának vizsgálata, azok közötti kölcsönhatások keresése nem újkeletű kérdés, már több évszázada foglalkoznak vele, amint azt a dolgozat során látni is fogjuk. Az ő törekvéseiken felbátorodva keressük azokat a kapcsokat, amikkel valahogy meg tudjuk érteni, hogyan „lett” a keresztség, hiszen amikor Jézus megbízza a tanítványokat a keresztség és igehirdetés szolgálatával, akkor a tanítványok már tudják, mi az a keresztség. 

Ez a tanulmány a Kol 3,11 jelentését tisztázza, összehasonlítva azt a Gal 3,28 és az 1 Kor 12,13 verseivel. A visszatérő "görög és zsidó" vagy "rabszolga és szabad" kifejezések ellenére sem bizonyítható, hogy e három szöveg valamilyen rögzített beszédmódot képvisel. Ez pedig azt jelenti, hogy mindhárom felsorolás az adott szövegösszefüggésben nyeri el értelmét. Ennek megfelelően a Kolossébeliekhez írt levél, és különösen a Kol 3,5-17 kontextusának összefüggésében megállapítható, hogy az 5. és 8-9. versekben említett bűnök katalógusával ellentétben a Kol 3,11-ben felsorolt személyi jellemzők egyike sem összeegyeztethetetlen az új emberrel, sem a 12-17. versekben szereplő keresztény erények sorával. A rendelkezésre álló adatoktól függően a 11. v. egyes kifejezéseit a nagyobb páli korpuszon belül is értelmezzük.

Az 1Pt 3,18–22 különös és egyik legnehezebben értelmezhető szövege a Szentírásnak, amelyben a Kis-Ázsiában igazságtalanul szenvedő keresztyének számára megfogalmazott parainézis hitvallással egészül ki. A perikópa annak bizonyságnak ad hangot, hogy Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele és a szabadítása sokkal tágasabb térben és időben, mint ahogyan azt gondolnánk. Az előadás Krisztus és a börtönben levő lelkek rejtélyes találkozásának exegetikai és teológiai koordinátáit kívánja megjelölni, és három kérdéskört vizsgál: Kik ezek a lelkek? Miről prédikált nekik Krisztus? Mikor történt a találkozás?

My study focuses on the various apocalyptic calculations in the fifth postil written by Péter Bornemisza. According to the theologians of the magisterial Reformation, the exact time of the end cannot be calculated because only God knows this, as the Gospels clearly state it. Although Bornemisza accepts this doctrine too, he shares some assumptions about the approximate time of the second coming in a sermon of his postil. As my study demonstrates, Bornemisza follows the treatise of the German theologian Andreas Osiander (Coniecturae de ultimis temporibus ac de fine mundi, 1544). In this work, Osiander enumerates four calculations which can predict the time of the Apocalypse. The common feature of these calculations is their biblical origin, except for the first one, which is the apocryphal prophecy of Elijah about the 6000 years of the world. The other assumptions are based on the allegorical passages of the prophecies of Daniel and the Apocalypse.

Ez a dolgozat a nem-nyugati keresztyénség jellegzetességeinek leírása során felmerülő fogalmakat tisztázza. A koreai protestáns keresztyénség sikerességének vizsgálatához – a történeti, társadalmi és politikai kontextus figyelembevétele mellett – mindenképpen szükséges a vallási-kulturális dimenzió vizsgálata is. A dolgozat arra az általános jelenségre igyekezik felhívni a figyelmet, hogy a koreai protestáns keresztyénség, közelebbről a Yoidói Teljes Evangélium Gyülekezet és a korábbi, őshonos koreai vallások kapcsolatának kutatását a tudományos nézőpont (vallástudomány-teológia), az adott fogalmak értelmezése és a szemé­lyes vallási beállítottság is befolyásolja.

Mi a keresztség? A tisztulási szokás rituáléja? Vagy beavatási rituálé? Mindkettő esetleg? Milyen gyökerekkel rendelkezik? Csak zsidó háttérre tekint vissza, vagy ennél mélyebbre nyúlnak vissza gyökerei? E kérdésekre keressük a választ.

A mosakodás, mint rituális cselekedet, szinte minden vallásban megjelenik, bár különböző jelentésekkel. Eredetileg a testi szenny megtisztulásának rituáléjaként tekintettek erre, de a második templom korának irodalmában ez megváltozott. A dolgozat megvizsgálja mind a zsidó, mind a nem zsidó gyökereket. 

Tanulmányunkban olyan halálközeli megnyilvánulásokat vizsgálunk, amelyeknél az érintett emberek aránylag pozitívan állnak hozzá a halálhoz, ami megnyilvánul pl. a sírjaikra írt szövegekben is, amelyek amolyan élet-halál mottónak, hitvallásnak vagy akár posztmortális reménységnek is tekinthetők. Mivel a korai keresztyének olyan környezetben éltek, amelyben a görög–római kultúrát, vallásokat és társadalmat szó szerint testükön/bőrükön érezték, érdekes megfigyelni, mennyire hatott rájuk ez a valós „pogány” jelenség a halál küszöbén is.

A lélek zavarba ejtő korporalitásával nem csupán az Újszövetségben, hanem a görög filozófiában, a görög irodalomban, és az ógörög sírfeliratokon is találkozhatunk. Tanulmányunkban feltérképezzük a különféle antik filozófiai iskoláknak, a görög irodalomnak, valamint az ógörög sírszövegeknek a „lélek materialitásával” kapcsolatos meglátásait és elképzeléseit, ezeket összevetjük az újszövetségi elképzelésekkel, majd levonjuk a szükséges következtetéseket.

Kicsoda az ember? Hogyan került bele a hálóba? Azért nehéz kérdés ez, mert az ember esetében mindig ott van egy megfejthetetlen titok, nevezetesen az, hogy egyszerre teremtmény is, és ugyanakkor lelki-szellemi tulajdonságokkal bíró személy is. Az ember teremtmény volta azt jelenti, hogy teljességgel az őt körülvevő természet része. Annyira integráns része a világnak, hogy testiségében éppen úgy érvényesek reá a természettudomány által ismert törvények, mint bárhol ezen a világon. Ha viszont az ember személy voltát vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az embernek van cselekvési és választási lehetősége, döntési szabadsága, másik emberhez való viszonya, közösség iránti igénye, és még megannyi eshetőség, mint például a nemiségéből eredő vonzalom a férfi és nő között, sőt a transzcendencia iránti képesség is ide sorolandó. Persze ez mind benne van a Bibliában is, de azt más oldalról fogjuk bemutatni. Most maradunk a tudományos jellemzésnél.

Az ember az Istennel való együtt járásában létezik („létrejön”, pontosabban identitása ebben „jön létre”), következésképpen mind a lelkigondozó, mind a gondozottja identitása is, antropológiai értelemben (mint szerény kalauz / kísérő a klienssel való együtt-haladása sajátos történetében), e dinamikus reláció kontextusában valósul meg, azaz létezik, és abszolút értelemben ezt nevezhetjük terápiának, illetve bármilyen legitim lelkigondozói intervenció sajátos útjának és a lelki „egészség” teológiailag indokolt helyreállításának (azaz Istenképűségünk eszkatológiailag anticipált helyreállításának). A kliens gyógyulása ugyanígy „jön létre” és válik apró emberi története részévé az „Isten nagy történetének”, és ezzel mintegy a szabadulástörténetnek konkrét részesévé.

This paper presents the doctrine on baptism in the Haereticarum fabularum compendium of Theodoret of Cyrus. From this presentation we learn that Theodoret presents in this work a multi-contextual image of the “all-holy” baptism. The divine origin of the sacrament determined Theodoret to offer it a special place within his theological system. This special place is expressed through the setting of the chapter concerning baptism as well: it is put between the soteriological Christology and the chapters concerning Theodoret’s eschatology, the latter being an introduction to the ethical chapters.

This paper was my MA thesis, and its topic is the reception of the teaching of the Church Fathers concerning the baptism in the 1559 edition of John Calvin’s Institutes. In this thesis, I try to unfold some of the factors that determined the way Calvin used the writings of the Church Fathers in formulating his doctrine of baptism. After presenting the patristic quotations related to the ‘theoretical’ theology of baptism, I will present the quotations and references that are related rather to the practice of baptism. Here I analyse the references regarding the doctrine of baptism coming from the Donatists, the problematic of emergency baptism and women’s right to baptize. Finally, I will present the references from Inst IV 16, dealing with infant baptism. In the last chapter of this study, I will try to summarize the conclusions of the research. I hope the reader will have a clearer image on Calvin’s use of the Church Fathers’ theological heritage on baptism in the Institutes.

According to Gen 1, the “classical” story of the origin of humanity, God began and finished the creation of man on the sixth day. In this view, creation is a one-time divine act dated to the dawn of history. Psalm 139,13-16 provides an alternative concept regarding human origins. The ideas permeating this Psalm are less widespread in the Bible, and they were far less influential for later theological works than the classical biblical accounts of creation. Nonetheless, these anthropological notions appear to be firmly rooted in folk religion. Making lavish use of motifs familiar from ancient Near Eastern mythological texts, the poem considers that a divine act of creation is performed in the process of birth of every individual. In contrast to the historicising interpretations of Gen 1-2, this text emphasises the personal character of creation. The present study examines the philological problems in Ps 139,13-16, as well as the Near Eastern background of its language.

This volume contains selected papers from the broader field of History of Christian Doctrines, and more specifically from Patristics and Reformation studies, but also from the border between them. Most of them were written in the academic year 2014-2015, during my MA studies in the field of Patristics at the Theological University of the (vrijgemaakt) Reformed Churches in the Netherlands, in Kampen. The main topic of the MA programme was the Baptism in the Early Church, therefore the most of these papers presents various aspects of this question. In the following few paragraphs I will present short summary of each paper from this volume.

The spiritual atmosphere can be pure and impure, life nourishing or stifling. The physical atmosphere can also be pure or polluted, life nourishing or stifling. In this context pure air means the abundance of man’s physical living conditions, the pureness and the absence of harm in the whole ecological system, ensuring man’s living space. It also means the balance, which has to exist between the food- and energy resources of our planet for the daily needs of its 7 billion inhabitants. There is a highly tense struggle going on for clean air, habitable earth in ecological as well as economic aspects. Our thesis: it is significant in which spiritual medium this battle takes place. The mere spiritual medium can contribute towards the solution of the problems, which the more and more polluted physical and economic climate brings about.

A tanulmány Péter első és második levelének főbb etikai aspektusait tárgyalja. Megállapítja, hogy a kis-ázsiai keresztyének számára e levelek értékes és aktualizált etikai perspektívákat nyújtanak. Egyik levél esetében sem találkozunk letisztult etikával, ugyanis a szerzőnek nem célja valamiféle etikai szabályrendszer meghirdetése, hanem Isten és a hívő ember kapcsolatának minél tisztább megélése és átélése. Az 1Pt a szenvedésben tanúsított jócselekedetekre és az engedelmességre összpontosít az intuiciótól az imitatio Christi-ig történő ívelésben, a 2Pt pedig a törekedés és részesedés feszültségébe ágyazza a kapcsolatot.

Az igehirdetés, amennyiben nemcsak bitorolja ezt a nevet, nem lehet más, mint az Igének alázatos és hűséges tolmácsolója. Annak az Igének, mely a „szent Bibliában, azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész szent írásban" van adva számunkra. Olyan hűséges és alázatos tolmácsolója, hogy lényeges tartalmát csak az írásból veheti és ahhoz semmit nem tehet és abból semmit el nem vehet. Akár hozzátesz, akár elvesz, meghamisítja az Igét, hűtlen lesz megbizatásához és méltatlan az igehirdetés névre. Ennélfogva az eschatologiáról, mely az Igének integráns része, nem hallgathat az igehirdetés. Mert ha hallgat, önkényesen megcsonkítja és meghamisítja az Igét, és abba a vétekbe esik, melyről a Jelenések könyve a befejezésében olyan kíméletlen szigorral mond ítéletet (22:19.)

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges.

A lelkigondozás olyan keresztyén hiten alapuló segítségnyújtás, a lelkigondozástan (pojmenika) pedig olyan gyakorlati teológiai diszciplína, amely a Szentírásban gyökerezik, de amelynek tartalmát és gyakorlatát a Szentírás nem írja körül pontosan. Így adódik az a kérdés, hogy ez a viszonylag fiatal teológiai tudományág és annak gyakorlata, a lelkigondozás milyen ismérvek segítségével határozhatja meg önmagát. Szem előtt tartva a lelkigondozás, illetve a lelkigondozástan bibliai gyökereit, ebben a tanulmányban azt állítjuk, hogy ezek elsősorban „tárgyuk” alapján határozhatják meg önmagukat, vagyis afelől, akire néznek: az ember felől. Tehát ahhoz, hogy meghatározzuk a lelkigondozás célját, először azt kell körülírnunk, hogy kicsoda az ember.

Zsolt 139,13-16 az ószövetségi antropológia szempontjából fölvet néhány rendkívül izgalmas kérdést. A költemény a magzat anyaméhben való alakulását Isten teremtő munkájának tekinti. A 15. vers egymással párhuzamba állítja a magzat anyaméhben való formálódását és a föld mélyén való alakulást. Mit is jelent ez, az ószövetségi klasszikus teremtéstörténet fényében meglehetősen szokatlan képzet? Milyen könyvről beszél a 16. vers és milyen értelemben vonatkozik ez a könyv a még meg sem született ember életére?

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

Feltételezésünk szerint Jankélévitch megbocsátásfogalmának a helyenként megmutatkozó inkoherenciája összefüggésben van metafizikájának belső ellentmondásaival. A következőkben azt kívánjuk feltárni, hogy vajon megalapozott-e ez az elgondolás?

Jankélévitch embere a megtévesztésig hasonlít a Pascaléhoz: ugyanaz a létbe vetett lény, aki reszketve fülel a végtelen terek iszonyatos csöndjére, aki nem keres magának kívülálló kilátótornyot, ahonnan aztán elégedetten szemlélhetné, mint gróf a birtokát, a világot. Ez az ember sohasem fog Leibniz módjára grandiózus szinopszisokból ilyen magaslatot fabrikálni magának. Ellenkezőleg.

Minden tudományág művelőjének kiválóan kell ismernie tudománya tárgyát, és ez a követelmény az emberrel foglalkozó tudományok esetében is fennáll. Így például a jó orvosnak nem elég csupán a beteg fiziológiai panaszaival foglalkoznia, hiszen akkor csak a tüneteket kezeli, hanem a teljes embert kell szem előtt tartania. A jó pszichológusnak is hasonlóképpen kell cselekednie, ha érdemben akar foglalkozni az ember úgynevezett lelki világának gondozásával. Az említett követelmény fokozottan igaz a teológiára is. Ugyanis a teológiai tudománynak az ember is tárgya. Amikor azonban úgy beszélünk a teológiáról, mint amely az emberrel is foglalkozik, világosan kell látnunk néhány dolgot.

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

Philón, aki nem alapított családot, és nagyon közeli kapcsolatban állt a the- rapeutákkal, itt azt a nézetet vallja, hogy az első, „ideális ember aszexuális volt”. A therapeuták életviteléről és kegyességi irányzatukról írt könyvében, a De vita contemplativában azt juttatja kifejezésre, hogy a therapeuta cölibátus és a női therapeuták szüzessége mint létforma és minőség közelebb áll az 1Móz 1- ben leírt – szerinte – ideális emberhez.

Az 1Pt 3,18–24 perikópa rengeteg gondot okozott és okoz ma is az exegétáknak. Ez a rövid szövegrész olyan témát érint, amely kijelentésében egyedi az Újszövetségben, tartalmában pedig rengeteg vallástörténeti, ószövetségi és intertestamentális vonatkozású gondolatot érint, és mindezek mellett még a kezdődő dogmafejlődés is fontos szerepet kap értelmezésében.

Ernst Käsemann Egy őskeresztyén keresztelési liturgia címmel írt komoly tanulmányt a Kol 1,15 skk-ről, 1 és ebben úgy értelmezte a perikópa Krisztus-himnuszát, mint amely feltételezhetően keresztelési liturgia lehetett, s ugyanakkor ehhez rendkívül érdekes vallástörténeti párhuzamokat sorakoztatott fel, illetve tárgyalt. Azonban a tanulmány végső következtetése nem is annyira a keresztelésre, mint inkább az óember megöldöklésének és az új ember felöltözésének folyamatára, s ezen belül arra a „hatalmi váltásra” irányult, amely azzal következik be, hogy a keresztelés eldönti a hívőkké lettek kapcsolatát a hatalmakkal, vagyis azt, hogy kiszabadulnak a hatalmak uralma alól. Természetesen ez is hozzátartozik perikópánk gondolatköréhez, de ez sokkal határozottabban és markánsabban foglalkozik a keresztelés tényével és hatásmechanizmusával. Ezért most főleg erre szeretném fordítani a figyelmet.

Az Újszövetség keresztelésről szóló szövegrészei igen sokszínűek, ennek ellenére lényegében két csoportba sorolhatjuk ezeket. Az egyik csoportba olyan szövegrészek tartoznak, amelyek a történeti Jézushoz kötődnek. Ezekkel értelemszerűen a történeti iratokban találkozunk elsősorban, s így egy bizonyos „történetiség” határozza meg őket. A történetiség szót azért tettem idézőjelek közé, mert az Újszövetség történeti anyagának írásba foglalása általában későbbi az inkább elméleti jellegű levélirodalom darabjainál, és ezekben természetesen a történésekhez, az eseményekhez kötődve fogalmaznak. Bár nyilvánvaló, hogy a történeti Jézus alakjának felidézését a már létező egyház hitvallása, tapasztalata és gyakorlata is befolyásolta, ez a történeti jelleg mégis erősebb a nem történeti Jézussal foglalkozó írásokénál, ahol a személyes hitvallás és a már részben kidolgozott elvek az elsőrendűek

Eduard Böhl, a 19. század második felének tudós teológusa 1864-től 1899-ig volt a bécsi Protestáns Teológiai Fakultás Református dogmatikai tanszékének professzora. A Habsburg-kormányzat 1818-ban központi rendelettel tiltotta be a birodalom egész területén élő diákok számára a külföldi egyetemjárást, hogy ezzel az intézkedéssel akadályozza meg a német egyetemek liberális szellemiségének beszivárgását.

Jürgen Moltmann, a Tübingeni Egyetem nyugalmazott rendszeres teológia professzora a 20. század és napjaink egyik legjelesebb német református teológusa. Személyes és szakmai életpályája egyaránt rendkívüli és inspiráló. Világszerte ismert teológussá A reménység teológiája című könyve tette őt, amely már 1965-ös megjelenésekor nagy visszhangot keltett, és azóta számos nyelvre lefordították. Legnagyobb érdeme az eszkatológiának mint a keresztyén reménység forrásának „újrafelfedezése”, a jelenlegi világnak az eljövendő fényében történő megismerése. Jelen írásnak Jürgen Moltmann Gott in der Schöpfung című könyve a fő forrása, amelyben korunk ökológiai kihívásának összefüggésében fejti ki a maga teremtéstanát, hangsúlyosan eszkatologikus és pneümatikus megközelítésben.

Nem tudom, kicsoda az ember (szerencsére nem vagyok egyedül, többek között a nyolcadik zsoltár szerzője is szolidáris velem), következésképpen azt sem, ki a mai ember. Továbbmenve pedig, még a fölöttébb gyanús ki vagyok én kérdés sem tekinthető csupán amolyan pubertáskori identitáskeresésnek; ne feledjük súlyos teológia- és filozófiatörténeti hozadékát. Itt csupán három alapmodellre utalok.

A legnagyobb gondot a kutatóknak a két levél eszkatológiai tanítása okozza. Valóban ellent mond egymásnak a két levél eszkatológiai tanítása, vagy csupán más szemszögből közelíti meg az apostol a kérdést, a gyülekezet szükségeit szem előtt tartva? Helyet kaphat egymás mellett a két levél, mint két autentikus páli levél, vagy a második levél egy pszeudonim szerző munkája? Mikor keletkezett a két levél? Mi lehetett a 2Tessz megírásának az oka? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.

Az Újszövetség nem ad részletes útmutatást a keresztség módjáról, hiszen nem a vallásos szertartások helyes gyakorlásának az útmutatója, hanem Isten megtérésre hívó kijelentése, és a Megváltóról szóló hiteles bizonyságtétel, ezért előfordul, hogy egy bizonyos kérdés megválaszolásához nem csupán egy jól körülhatárolható igét, vagy bibliai történetet kell megvizsgálnunk, hanem az egész Szentírás tanítását kell figyelembe vennünk. A kérdés helyes megválaszolásához alaposabb és átfogóbb vizsgálat szükséges annál, amit az újszövetségi exegézis és biblika-teológia nyújthat.

Az ember magát csak Isten felől tudja helyesen értelmezni, amikor ebből a kapcsolatból kiszakad, olyankor téves következtetésekre jut, és saját magának a megértésében innentől már csak részeredményei lehetnek. Arra hogy ki az ember, mi a dolga, mi a feladata csakis Isten felől kaphat és adhat választ.

Jelen dolgozat – bár címében csupán Nüsszai Gergely nevét tartalmazza, – egyrészt egy olyan gyűjtemény, mely nem csak a nevesített, hanem mindhárom kappadókiai atya keresztségről szóló tanítását kívánja együttesen elemezni, másrészt e gyűjtőmunka után arra a kérdésre keresi a választ: hogyan, milyen mértékben lehet relevanciája a kappadókiai atyák letűnt korban született tanításának a mai református dogmatika, egyházi gyakorlat fényében.

A kutatás megegyezik abban, hogy Jézus tanításának központi üzenete Isten országának gondolata köré épült. Arról azonban, hogy Jézus a jelen vagy jövő idejű Isten országát hirdette máig viták folynak. Dolgozatomban arra törekedek, hogy a történeti Jézus-kutatás legnagyobb szaktekintélyének tekinthető John Dominic Crossan munkássága alapján mutassam be az Isten országát, mint jelen idejű valóságot. Fő célkitűzésem annak bemutatása, hogy mit jelentett és miként nyilvánult meg a történeti Jézus tanításában. Mi volt Jézus üzenete Isten országa mozgalma révén? Hol, hogyan és mikor alakult ki a mozgalom? Miért éppen ott? Mit jelentett Jézus kora társadalmában és milyen jelentőséggel bírt? Közösségi vízióként tekinthető-e szembefordulásként a fennálló politikai renddel?!