Repozitórium index

A tanulmány az autoritás (tekintély) és a vezetés fogalmait vizsgálja, különösen az üzleti és teológiai kontextusban. Részletesen elemzi, hogyan különböztethető meg a menedzser és a vezető szerepe, valamint hogy a tekintély elfogadása milyen társadalmi és egyéni mechanizmusokon alapul. A szerző teológiai reflexiókat is beépít, például Kálvin és más gondolkodók nézeteit az autoritás eredetéről és a vezetői felelősségről. A dokumentum bemutatja a vezetői stílusok főbb típusait (transzformatív, delegáló, autoritatív, tranzakciós, participatív, szolgáló), és hangsúlyozza, hogy a helyzetfüggő vezetés etikailag is megalapozott kell legyen. Végül kitér arra, hogy a formális hatáskör nem feltétlenül jelent valódi autoritást, illetve hogy a vezetéshez személyiségjegyek és kockázatvállalás is szükséges. Az egyházi vezetés esetében az autoritás delegált, és mindenekelőtt Istennek kell megfelelni.

Vitán felül áll, hogy az újreformátori teológia a 20. századi európai, majd később a tengerentúli protestáns gondolkodásban meghatározó szerepet töltött be. Isten kijelentésének középpontba állításával dekonstruálva rekonstruálta a reformátori gondolkodást, miközben felhívta a figyelmet annak transzformatív, kritikai és konstruktív szerepére. Ám mint minden ilyen folyamat, ez sem maradt kritikai megjegyzések nélkül. Ezek sorában találjuk Reinhold Niebuhrt, akit joggal nevezhetünk az 20. századi észak-amerikai protestáns gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakjának. Reinhold Niebuhr The Nature and Destiny of Man című, sajátos nézőpontú művében, mely a megjelenésekor és később is több kritikai megjegyzést kapott, nyomon követhető egyfajta Barth-kritika. Ennek a kritikának a műben fellelhető állomásait vesszük végig az előadás során. Olyan témákat érintünk, mint a kijelentés, a bűn és bűnös ember, a személy, vagy éppen az igazságosságért való küzdelem és az igazságos állam kérdése.

Isten halálának a kultúrájában élve a nihilizmus egyre nagyobb teret hódít és lassan átszövi az egész társadalmat. Szorgos kezű és harsány hangú prédikátorai próbálják elhitetni, hogy a vertikális horizontálódott és a transzcendensnek nyoma veszett, mert nincs már szükség rá. Az értékek elértéktelenedtek és helyükbe más értékek kellenek. Ez pedig észrevétlenül is a keresztény Isten malmára hajtja a vizet, de szükség van ránk, a mi bátorságunkra. Ahhoz, hogy a beteljesült nihilizmus korában az új érték ugyanazon Isten korhű megjelenése lehessen, szükség van hívő gondolkodókra, akik a beteljesült nihilizmust képesek átalakítani beteljesült keresztény nihilizmussá.

A tervezett előadás célkitűzése filológiai és tudományelméleti alapon megvizsgálni a dogma szó szemantikai mezejét, és az így nyert eredmények alapján tágabb összefüggésrendszerben szemléltetni a dogmatörténet és a dogmatika viszonyát. Vizsgálatunk során arra összpontosítunk, hogy felmutassuk: a rendszeres teológiának eme két ága (a szemantikai mező által meghatározott természetéből adódóan) hogyan mutat egy zárt, vagy bezáródófélben lévő földi rendszer felől az istenismeret végtelenül nyitott világa felé.

A jézusi erkölcs kompromisszummentessége elutasítja mind az önző, önfenntartó impulzusokat, mind pedig azt az ösztönös önvédelmet, amely másokkal szembeni agresszióval hoz létre különböző egyéni és politikai felépítményeket. Ezen a ponton feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mennyire alapozhatjuk a jézusi tanításra keresztyén kultúránk politikai eszközök útján történő védelmét? Nyilvánvaló, hogy lelki és társadalmi nyugalmunk szempontjából egy keresztyén alapokon álló nemzetpolitika értéke felbecsülhetetlen számunkra. Ennek ellenére, nagyon óvatosan kell a keresztyén minősítést használnunk az önkonzerválás folyamatában, hiszen Jézus etikai tanítása éppen a földi biztonságtól és komfortzónánktól próbál bennünket elmozdítani. Ebben a gyakorlatban pedig számítanunk kell a kötődéseink elszakadásával és hagyományaink szétmorzsolódásával is…

A tanulmány arra a jelenségre és hátterére kíván rávilágítani, miszerint bizonyos társtudományok szemszögéből nézve Isten csupán egy a többi hiedelemlény közül. Bár ez a besorolás megbotránkoztatja a hívő embert, mégis senki más nem tehet e megítélés változásáért, csak mi magunk. Amennyiben célunk az, hogy az érintett tudományágak másképp vélekedjenek Istenről, akkor az ehhez elvezető egyetlen út, ha a tanításunk fókusza finoman változik, hiszen e diszciplínák látása valójában egy túlságosan is éles képű tükre magának a keresztyén látásnak. Meglátásaimmal egy ezt orvosló változáshoz szeretnék szempontokat adni, miközben értelmezem azt a mechanizmust, mely révén Istenről kialakul egy kép ki a néprajz és a kulturális antropológia tudományában.

Az újlutheranizmus hibáinak feltérképezése során a fiatal Dietrich Bonhoeffer fontos írásához fordulunk. A Harmadik Birodalom első zsidóellenes törvényével szemben 1933 tavaszán írt dolgozata, Az egyház és a zsidókérdés egyszerre tükrözi Bonhoeffer bátor elszántságát az ellenállásra és teológiájának azokat az elemeit, amelyek megakadályozták abban, hogy hatékony ellenálló lehessen. Bonhoeffer teológiai fejlődése, amely még a börtönben töltött éveiben is tart, az újlutheranizmus hibái legalább részbeni megértéseként és kijavításaként is érthetők. Ennek a folyamatnak a jelentőségét akkor tudjuk igazán megérteni, ha alaposan megnézzük, honnan indult el a tehetséges és bátor teológus.

A 21. század nagy vitáit rólunk (is), de már nélkülünk vitatják meg. Ma már mindenki tudja, a teológia (újból) megkerülhetetlenné vált. Mégis az elmúlt évtized talán legfontosabb morálfilozófia vitáján egy teológus sem volt. Egy amerikai filozófus (Sam Harris) és egy kanadai származású klinikai pszichológus (Jordan B. Peterson) szállt vitába, olyan kérdésekre keresve a választ, amelyek számunkra, teológusok számára, több mint otthonosan „szólnak”. Ott se voltunk. Meg sem hívtak.

Tavaszy Sándort az 1920-as években egyszerre éri két alapvető hatás: egyrészt a dialektikus teológia, amelyből az egyház közéleti jelenlétből való visszahúzódása fakadna, másrészt az erdélyi magyarság kisebbséggé válása, amely éppen az ellenkezőt követeli meg az egyháztól. A kettő összeegyeztetésére irányuló teológiai kísérletei ma is inspirálók arra nézve, hogy mi a teológia, mit jelent teológusnak lenni.

„Minél jobban érzi magát valamely földi egyház a világban, annál nagyobb a veszedelem, amely fenyegeti, mert ez azt jelenti, hogy elszakadóban van láthatatlan életfeltételeitől, láthatatlan alapjától. Az önmagában álló és az önmagában élő egyház hamarosan a hitnek és az evangéliumnak álpótlékává válik és hamarosan oda húzódik a polgári jóllét közelébe s a Kijelentéstől elszakadva. Szociális, vagy nemzeti hasznossági egyletté válik. Mindezekből egészen világos, hogy bármely látható egyház a láthatatlan egyház nélkül lehet nagyszerű szervezet, de nem egyház. [...] Amelyik egyház földi hatalommal és eszközökkel, emberi találékonysággal és megalkuvásokkal az Új-Jeruzsálemet, Isten országát megvalósíthatónak véli, annak az egyháznak nincs szüksége az isteni kegyelemre, vagy ha igen, akkor azt egyszer s mindenkorra birtokba vette és emberi-papi adminisztráció alatt tartja.

Ez a kötet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet által szervezett I. Tavaszy-konferencia előadásainak publikált változatait tartalmazza.

A Trianon utáni erdélyi magyar valósággal nehezen cseng össze a derült jövőbe nézés gondolata. Jelen tanulmányban annak járunk utána, hogy a kor egyik meghatározó teológusa, Tavaszy Sándor miként nézhetett úgy szembe a fenyegető valósággal, hogy az nem rendítette meg derűs és elszánt jövőépítő szolgálatát. Először áttekintjük, miképpen látta és értelmezte az erdélyi és európai valóság sokrétűségét: az általános hangulatot, a változó életmódot, az ijesztően megtestesülő ideológiákat, és mindebben az egyház és teológia helyzetét. Másodszor ismertetjük, amint kritikai éleslátással és az evangéliumhoz való hűséggel ellenállt annak, hogy a teológia bármely szellemi, politikai, szociális vagy gazdasági irányzattal azonosuljon a megmaradás és boldogulás biztosítékaként. Harmadszor, összefoglaljuk, hogy a fentiek tanulságait leszűrve hogyan körvonalazza a létfölötti élet paradigmájának teológiai-etikai aspektusait.

A magyar reformátusság turbulens időszakot él át. Népszámlálási adatok és vallásszociológiai kutatások tagságukban zsugorodó gyülekezeteket mutatnak, lelkészi és nem lelkészi tisztségviselők önértelemzése változáson megy át, közéleti szerepvállalás és társadalmi nyilvánosságban való megítélés tekintetében számos kritika irányul a történelmi egyházak felé. Ilyen helyzetben a teológiai reflexiók felértékelődnek – vagy éppen ezek hiánya mutatkozik meg alig titkolható módon, mégis súlyos következményekkel. Mi az oka annak, hogy az egyház intézményes és szervezeti életét érintő kérdésekben, etikai és politikai állásfoglalásokban vagy ezek hiányában elmarad a szakmai diskurzus és a teológiai önreflexió? És mi lehet az oka annak, hogy a teológiai tudományművelés egyre inkább elveszíti egyházi jellegét? Az előadás során kiemelésre kerül néhány olyan témakör (pl.

A niceai hitvallás normatív ereje az emberi lét határhelyzeteiben abban áll, hogy Krisztus Atyával való egylényegűségét (homoousios) nem elvont metafizikai tételként, hanem a szenvedés, bűn, halál és istenhiány közepette megtapasztalható isteni jelenlét garanciájaként érti. A tanulmány Athanasius niceai–kalcedóni krisztológiájából, valamint a református recepció (különösen Kálvin) norma normans–norma normata megkülönböztetéséből kiindulva vizsgálja, miként válhat a homoousios a Fil 2,6–11 kenózishorizontjában az egyházi hit és gyakorlat normatív mércéjévé. A Victor Turner-féle liminalitásfogalom segítségével az egyház olyan „küszöbhelyzetű” közösségként jelenik meg, amely Isten országa és a világ, hatalom és szolgálat, szentség és profán tér feszültségében él.

Böhm Károlyra úgy tekinthetünk, mint az első magyar filozófiai rendszer megalkotójára. Filozófiájának kiindulópontja a protestantizmus eszmevilága volt, ugyanakkor a görög, a keresztény és a német gondolkodáshoz kapcsolódó, széles távlataival és rendszerező képességével nemzetközileg is figyelemre méltó, erdélyi bölcseletünkben pedig kiemelkedő teljesítmény. Kétségtelen tény, hogy munkássága nemcsak a filozófiai bölcseletre volt hatással, hanem a 20. század elejének teológiai gondolkodásmódját is intenzíven befolyásolta. Erdély két meghatározó református teológusa, Tavaszy Sándor és Makkai Sándor munkásságában is ott találjuk Böhm gondolkodásmódjának lenyomatait.

Az isteni megtapasztalásának a rögzítése és átadása kulcstoposza minden vallásnak. Az üzenettel legtöbbször az utasítás is megérkezik: Írd meg! A feladat itt maga a közvetítés, gondolnánk, pedig ennél sokkal többről van szó. Mit ír erről Augustinus vagy akár Richard Wurmbrand? A pszichológusok a 20. században vették górcső alá a nyelvhasználat és az élmények kiírásának és megírásnak különböző folyamatait. Minél többet tudunk róla, annál inkább bizonyosságot nyer, hogy az írás valóban egy isteni ajándék. Ugyanis az isteni megtapasztalásának megírása nem egy lezárult folyamatnak a rögzítése, hanem az üzenetátadás szerves része.

Vak Didümosz a 4. században az alexandriai teológiai iskola kiemelkedő tanítója és a szentháromságtani vitákban Athanasziosz harcostársa volt. 370 körül írta meg a Szentlélekről (De Spiritu Sancto) készített munkáját, amelynek célja az volt, hogy a nikaiai zsinat utáni vitákban az eretnekek ellen védelmezze a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ennek érdekében először tisztázza azt, hogy a Szentlélek személy, isteni személy, aki nem keverhető össze valamelyik angyallal, és akinek munkája az Atya és Fiú munkájától egyszerre elkülönül, ugyanakkor azonosul vele, kiteljesíti. Didümosz teológiai érvelésének jellemzője a következetes biblicitás, jóllehet Órigenész teológiájának és logikájának nyomán halad, kerüli a spekulatív, filozófiai érvelést.

Kivonat Több mint száz évvel elkészülte, és majdnem ugyanennyivel első megjelenése (1926) után először jelent meg most magyarul Somló Bódog posztumusz filozófiai műve, a Gedanken zu einer ersten Philosophie – Pethő Sándor fordításában. A könyv a magyar filozófiatörténet igazi legendája; nemzedékek emlegették, de töredékes formája, nehéz nyelvhasználata miatt mindeddig kevéssė épült be a tudományos köztudatba. Mitől jelentős ez a mű? Mennyiben változtatja meg Somlóról kialakult képünket? Érdemes-e teológusként is kézbe venni? Az előadás ezekre a kérdésekre keres választ.

A politikai teológia egyik fontos 20. századi vitája Erik Peterson és Carl Schmitt között zajlott. Különböző álláspontokból közelítették meg annak a kérdését, hogy lehetséges-e egy olyan politikai teológia, melyben a fogalom két alkotóeleme megőrzi eredeti jelentését. A különböző álláspontokból adódik, hogy elbeszélnek egymás mellett, így a vitát ugyan lezárni nem lehet, de tanulni belőle igen: a Szentháromság jelentőségét egy teológiai politikai teológiában.

A teremtéstörténet nemi differenciáltsággal megalkotott emberére Isten kimondja: „igen jó”. Ez az isteni judícium kérdőjeleződik meg akkor, amikor az első emberpár önmagát emancipálva azt látja jónak, amit Teremtője rossznak mondott, és fordítva: rossznak azt, amit Isten jónak ítélt. A nemek vonatkozásában ezt a fordított értékítéletet látjuk akkor, amikor a kétpólusú „szex” már kevésnek tűnik, és az isteni nívóra törő ember egyre inkább hasadó, multipólusú „gendert” teremt.

Pierre Abélard személye és munkássága több szempontból is színfoltot jelent a 11–12. században. Előadásomban egy kis szeletét szeretném körbejárni életművének: a két etikai művét vizsgálom. A Dialógus és az Etika is befejezetlen formában maradt ránk, viszont a szövegek elméleti jellegük mellett egy bábáskodó hangot is hallatnak, mely az Hadot-féle lelkigyakorlatra emlékeztethet bennünket. Mindennek fényében feltehetjük a kérdést: mi „hasznunk” származhat abból, ha dialógusra lépünk ezen szövegekkel?

Mi mozdítja ki a ma emberét otthonából? Az idegenbe való kimozdulás három formáját vizsgáljuk: a turizmust, a menekült krízist és a kortárs zarándoklat jelenségét. A turizmus manapság egyre inkább vitatott jelenség. Miközben a globális felmelegedés a természeti környezet beszennyezésének egyik fő forrása, egyre többen élnek vele. A menekült jelenség is többféleképpen értelmezhető. Másként látják Közép-Kelet-Európában és másként Nyugat-Európában. A zarándoklat új formáit egyre többen gyakorolják. A zarándoklat penitencia jellege (az önmagamtól, és saját vágyaimtól való eltávolodás, mint cél) átalakult és inkább az „önmagam megkeresésének” egyik bevett módja lett. A teológiai etika lencséjén át szemlélve: vajon mi az, amit e jelenségek megértéséhez hozzá tehetünk?

A tanulmány teológiai és történeti nézőpontból vizsgálja az egyház mai világban betöltött küldetését. Az írás a Filippi levél 2,6–8-ból származó kenózis, vagyis az önkiüresítés fogalmára épít, amely szerint Krisztus lemondott isteni dicsőségéről, hogy az emberiséget szolgálja. A szerző kiemeli Comenius gondolatát, miszerint az egyház még a legnehezebb időkben is képes a megúju lásra. Comenius Egy haldokló anya hagyatéka című művéből kiindulva a tanulmány azt hangsúlyozza, hogy az egyház akkor találja meg igazi önazonosságát, ha lemond a földi hatalomról, és az alázatos szolgálat útjára lép. A tanulmány szembeállítja a világi hatalom fogalmát, amely gyakran az elnyomással és irányítással kapcsolódik össze, az egyház kenotikus hatalomgyakorlásával, amely a szolgálatban valósul meg.

A tanulmány az „ortodoxia” és „eretnekség” témaköreit és problematikájának teológiai vizsgálatát tűzi ki célul Vályi Nagy Ervin írásai alapján. Amellett érvel, hogy a helyes viszonyulás (orthos doxa) keresése az egyházban csakis eszkatologikus dimenzióban, dialogikus módon valósulhat meg, igazi közösségi beágyazottságban. Ennek a megközelítésnek a figyelmen kívül hagyása valamilyen autoritatív és definitív igazság melletti kiállás érdekében veszélyezteti a hitben nyert szabadságot és felelősségvállalást.

A nyilvánosságban gyakran előforduló vélekedés, hogy a nyugati ember eltávolodott a vallástól, vagy legalábbis annak hagyományosan megszokott formáitól. A kereső ember számtalan kínálkozó lehetőség közül választhat, hogy kielégítse spirituális igényeit. Ugyanakkor általános megfigyelés, hogy a Nyugat-Európában végbemenő folyamatok hosszabb vagy rövidebb (a világháló megjelenése óta inkább rövidebb) idő alatt a Kárpát-medencébe is eljutnak. A tanulmány során ezen feltevésekből kiindulva próbálom – főleg vallásszociológiai szempontból – bemutatni a 21. századi erdélyi ember vallásosságát.

Honnan indult az egyház, és merre tart? Jelenleg mi az egyház? Ez a protestantizmus megoldatlan nagy kérdése. Minden időben a kontextusok változása okán az egyház mindig kell hogy foglalkozzon önmeghatározásával. „Hogyan viszonyul Jézus Krisztus gyülekezete azokhoz az intézményekhez, amik az egyház nevet viselik?” – teszi fel a kérdést a múlt század ötvenes éveiben Emil Brunner. Ez ma is aktuális kérdés, hogy megtudjuk ítélni, merre tartunk. Azonban az egyház cselekvéseiből könnyen lehet arra következtetni, hogy mihez áll közelebb, az eklézsiához, Jézus Krisztus gyülekezetéhez vagy az intézményhez.

A 21. század legújabb technológiai vívmánya a mesterséges intelligencia és az általa támogatott eszközök sora, melyek használata etikai aggályokat vet fel. Jelen tanulmány célja kiemelni és összegezni az említett technológia emberi autonómiára gyakorolt hatását, illetve feltérképezni ennek etikai vonzatát. Bemutatjuk és elemezzük azokat a mesterségesintelligencia-technológiákat és -modelleket, amelyek az egyén mindennapjaiban jelen vannak, annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk azoknak az emberi autonómiára és erkölcsi cselekvésre gyakorolt hatásáról.

Isten népe számára a szétszóratás mind Babilonban, mind az újszövetségi korban azt jelentette, hogy kényszerű vagy küldetése részeként vállalt helyzetben kisebbségként kell élnie. Bár a nemzetközi irodalomban csak a 20. század közepétől kezdik a diaszpóra kifejezést kisebbségek megnevezésére használni, valójában a Dánielék babiloni példája, majd az első keresztyén gyülekezetek Földközi-tenger térségbeli küzdelme is kisebbségi létben fogant. Ebben a kisebbségi létben az eredeti küldetés felismerése és elfogadása jelentette a paradigmaváltást a borúlátó beletörődéstől a derűs jelenlétig. Ma a kisebbségivé vált keresztyén egyháznak is erre a váltásra van szüksége.

Ebben a tanulmányban a jó élet kérdésével foglalkozunk, különösen is a téma filozófiai és teológiai gyökereit kutatva, illetve nagy léptékben vázoljuk azok kiha(j)tásait egészen napjainkig. E kérdés látszólagos egyszerűsége ellenére a filozófiai és teológiai etika története során a válaszadásra tett kísérletek bonyolultnak bizonyultak. Arisztotelész eudaimonisztikus erényetikájától indulunk, amely teleológiai keretet adott egy – a fogalom sajátos értelmében vett – boldogságközpontú morálfilozófiai rendszernek, amely évszázadokon át alakította az etika irányvonalát. Aquinói Tamás keresztyén kontextusba integrálta Arisztotelész gondolatát, és az evangélium többletértékével gazdagította azt azáltal, hogy a Krisztusban megtestesülő Istent mint legfőbb jót állította a középpontba. A reformáció és az azt követő évszázadok során máig meghatározó fordulat következett be.

Furcsának, különös gondolatpárosításnak tűnik a posztmodern eszme és a megigazulásról szóló reformátori tanítás bármilyen formában történő találkoztatása. Mégis, szükségesnek látszik e kettő szembesítése egymással. A megigazulásról szóló reformátori tanítás, éppen a Közös nyilatkozat néven ismert dokumentum 25. évfordulójakor, újra arra hív bennünket, hogy párbeszédet kezdeményezzünk a két értelmezés között, azaz tegyük fel a kérdést: mi köze van a posztmodernnek a megigazulásról szóló tanításhoz, illetve milyen üzenete van a megigazulásról szóló tanításnak a posztmodern (utáni?) ember, teremtett világ, egyház és közélet számára? Állításunk szerint ennek megválaszolására, ahogy azt a tanulmány is felmutatja, három meghatározó kifejezésen keresztül nyílik lehetőség: dekontrukció, re-konstrukció és transzformatív integráció.

Igehirdetésekben és teológiai munkákban gyakran találkozhatunk azzal a megkülönböztetéssel, amely szerint a Szentírás görög szövegében a φιλέω ige és szócsaládja a baráti ragaszkodást és érdekvezérelt szeretetet fejezi ki, míg az ἀγαπάω ige és rokonszavai a szeretet egy magasabb rendű formáját, az isteni, feltétel nélküli szeretetet jelölik. Kérdés azonban, hogy ezt a megkülönböztetést valóban alátámasztják-e a bibliai és nyelvészeti adatok, vagy inkább egy későbbi teológiai interpretáció eredményéről van szó. Tanulmányomban bemutatom a φιλ- és az ἀγαπ- tövekhez tartozó szócsaládok bibliai előfordulásait és kontextusait, valamint összegzem azokat a szemantikai és etimológiai eredményeket, amelyek a két ige használati körét és jelentésbeli sajátosságait tárják fel. Az elemzés rámutat arra, hogy a két ige a bibliai szövegekben gyakran szinonim módon szerepel, és az ἀγαπάω használata nem kizárólag az isteni szeretetre korlátozódik.

Gerhard Ebeling (1912–2001) evangélikus teológus. Fiatal lelkészként a német Hitvalló Egyház tagja volt. 1936/37 téli félévében Bonhoeffer tanítványa a finkenwaldei szemináriumban, 1938-ban illegálisan avatják lelkésszé. Az egyházi harc a második világháború után kibontakozó tudományos és egyetemi oktatói élete számára örök minta marad. Formálisan először egyháztörténész, később rendszeres teológus, de mindkét minőségében két nagy téma foglalkoztatja: Luther értelmezése és Isten igéjének megszólalása, azaz a hermeneutika. Előadásomban néhány tanulmánya és magyarul is olvasható Luther-könyve alapján arról fogok beszélni, hogy mivel járult hozzá Ebeling a 19. századi eredetű „új lutheranizmus” lebontásához és ahhoz a Luther-értelmezéshez, amely a politikai hatalom visszaéléseivel szemben hatékonyabb ellenállást képes inspirálni.

A megigazulás kérdése a katolikus, evangélikus, metodista és református egy házak között elfogadott Közös nyilatkozat (1999, 2006, 2017) új távlatot nyit az egyházak közötti ökumenikus párbeszéd számára. A megigazuláshoz kapcsolódó fogalmaknak – kegyelem, hit, cselekvés – fontos és szükséges teológiai elemzések tárgyává kell válniuk. Jelen tanulmányban a szóeseményt mint mód szertani kiindulópont tekintjük az isteni és emberi szféra kapcsolata megvalósulásának. Ez egy eszkatologikus folyamat, amelyben az ember soha nem válik istenné, és amelyben a krisztusi új létbe való felvétel beteljesülő távlat, maga a kapcsolat megvalósulása. A tanulmányban vázlatosan bemutatjuk a megigazu lás fogalmának alakulását az unitárius teológia kontextusában, a hagyományos és radikális kereszténység közötti közeledés szolgálatának szándékával.

A Református Egyházak Világközössége 2017. július 5-én csatlakozott a megigazulás tanításáról szóló, 1999-ben a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség által Augsburgban aláírt, a megigazulásról szóló Közös nyilatkozathoz. Mind a megállapodás, mind pedig a reformátusok csatlakozása mérföldkőnek tekinthető az ökumené történetében, egy olyan kérdésben, amely a reformáció idején megosztotta az egyházakat. Református részről a csatlakozás kezdeti fenntartások és aggályok után, de kiterjedt mérlegelést követően történt meg. E csatlakozásnak református részről voltak teológiai előfeltételei, mint például az, hogy kerüljön hangsúlyozásra a református teológia és hagyomány számára néhány fontosabb szempont, mint pl.

A tanulmány a Közös nyilatkozat katolikus nézőpontját értékeli a megigazulás tanáról. A dokumentum, amely mérföldkőnek tekinthető, a megigazulás protestáns és katolikus értelmezése közötti teológiai szakadék áthidalására törekszik. Rávilágít azokra a pontokra, melyekben egyetértés van, kiemelve a megigazulás szentháromságtani alapját és annak hitre és kegyelemre vonatkozó következményeit. Míg Kasper bíboros és más katolikus teológusok értékelik, hogy a dokumentum előrelépést jelent az ökumenikus gondolkodás útján, addig kritikák is megfogalmazódnak, többek között tradicionalista és lutheránus oldalról. A tanulmány olyan jelentős teológiai témákat vizsgál, mint a „simul iustus et peccator” értelmezése, valamint a megigazulás és megszentelődés kapcsolata, hangsúlyozva a nyilatkozat ökumenikus párbeszédben betöltött szerepét.

Pál apostol a Római- és a Galata-levélben azért küzd, hogy bizonyítsa: az ember nem cselekedetekből, hanem hitből igazul meg Isten előtt. Igazolásként Ábrahám példáját említi, aki megigazult, mert hitt Istenben. A Jakab-levél szerzője azonban vitázik ezzel a szemlélettel, amikor azt állítja, hogy a cselekedet nélküli hit önmagában halott. Ő is Ábrahámmal érvel, aki hitét cselekedetével – Izsák feláldozásának a készségével – mutatta meg és ennek nyomán igazult meg. Ez az ellentmondást egyoldalúan is fel lehet oldani, ahogyan például Luther tette, amikor Jakab iratát leértékelve azt szalma-levélnek nevezte. Ebben az esetben Jakab mellőzésével egyoldalúan lehet ragaszkodni a páli teológiához. Az alábbi értelmezésben másként járunk el: szembeállítjuk ugyan e kétféle teológiai látást, de úgy, hogy azok kölcsönösen rákérdezzenek egymásra, majd pedig igazoljuk, hogy a kettő összeegyeztethető és kölcsönösen kiegészíti egymást.

Olyan társadalomban élünk, ahol a teológiának is utakat kell találni ahhoz, hogy reflexiója releváns legyen. Ez a tanulmány a munkamániára reflektál, ami a Covid-időszak utáni hibrid környezetben kialakult. Áttekinti a Barth–Brunner-vita lényegét. Bonhoeffer alapján fenntarthatónak ítéli a munka mandátumként értelmezését. Volf és Moltmann segítségével árnyalja azt, hogy hogyan lehet a munkáról mint az önmegvalósítás eszközéről beszélni. A „hivatás” fogalmának az értelemezhetősége is sokat változott a nagyon komplexszé vált társadalmi munkamegosztásban, de a teológusok útkeresése lehetőségeket jelent a relevancia fenntartására. A munka az imago Dei fontos aspektusa marad, de az élet több, mint munka!

Hogyan válhatunk érzékennyé a segítő hivatás jelenkori problémáira, mire van szükség a hatékony segítő háló kiépítéséhez? Vizsgálódásom tárgya, hogy hogyan befolyásolhatja a transzgenerációs delegáltság, a társadalmi igény és presztízs, a digitális kor a segítő kapcsolatokat. Milyen változásokat hoz a segítő hivatások területén, módszereiben, az etikai gondolkodásban, a különböző társadalmi szereplők közötti párbeszédben? Fókuszban a hiteles segítő valósága, az emberkép körüli tisztánlátás és az etikai gondolkodás, valamint a fogalmak tisztázása és a helyén kezelése.

Az úttörőnek számító hálózatelméleti szakkönyvek alapvetően a reáltudományok eszköztárával közelítenek a hálózatok kérdéséhez, és pontosan dokumentált adathalmazokat vizsgálnak. Mégis az első mesterséges hálózatok között említik a Pál apostol hálózatépítő munkája nyomán létrejött keresztyén egyházat – annak ellenére, hogy az egyház lényegének töredéke számszerűsíthető. A hálózatkutatók által felismert szabályszerűségeket a tudomány és társadalmi élet számtalan területen hasznosítják. Ha az egyház hálózat volta ilyen evidencia a tudósok szerint, akkor érdemes megvizsgálnunk, hogy a hálózatkutatók által felhalmozott tudás hogyan tudna hasznosulni az egyházban.

Ebben a kiegészítő tanulmányban megpróbáljuk levonni a következtetéseket egy hasonló témában készült korábbi tanulmányunkból (Facie ad faciem – nincs tehát alibi a létben. Reflexiók Tavaszy Sándor és Lukács György Kierkegaard akéda-értelmezésének margójára). Ugyanakkor Tavaszy Kierkegaard-felfogásának Tavaszy-féle értelmezéséből kiindulva új kérdéseket próbálunk megfogalmazni, illetve annak aktualitását a magyar filozófiai gondolkodásban, Lukács György és Tavaszy Sándor írásaiban megjelenő reflexiókat boncolgatva (miközben erdélyi filozófusokra is kitérünk, azaz Bretter György, Molnár Gusztáv és Tatár György álláspontját értékelve a kérdésben). Kísérletet teszünk egy lehetséges teológiai antropológia felé való tájékozódásra a jelenlegi filozófiai megközelítésekkel folytatott párbeszédben.

Tanulmányom két tudásterület, a természettudomány és a teológia alapvető különbségeit vizsgálja. Közismert tény, hogy a természettudomány empirikus megfigyelésen és kísérleteken alapszik, míg a teológia a hitre és a kinyilatkoztatásra támaszkodik. A természettudományos ismeretek értelemmel ellenőrizhetőek, a teológiai igazságokat viszont hittel elfogadjuk vagy logikusan kikövetkeztethetjük, így ezen igazságok nem mindig ellenőrizhetőek empirikusan. Mindkét tudásterület az ember szellemi erőfeszítésének eredménye, így közös céljuk, hogy eligazítást nyújtsanak a létezés nehezen hozzáférhető részeivel kapcsolatban. Lehetséges igaz kijelentéseket tenni olyan valóságokról, amelyek nem hozzáférhetők az empirikus tapasztalatok számára? Tanulmányomban erre és ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ.

Az identitás szó általános jelentése a valamivel való azonosság, azonosulás, valamely közösséghez való tartozás. Önazonosságról akkor beszélhetünk, ha az énképünk vagy önazonosság-tudatunk (mindenkinek az önmagáról alkotott elképzelése) megegyezik vagy hasonlít valaki más, mások, tehát egy közösség önazonosság-tudatával. A keresztyén éntudat és a krízistudat is egyidős a keresztyén közösséggel, a gyülekezettel. Az őskeresztyéneknél a megkeresztelkedés jelentette az újjászületést, az új identitás kezdetét (Róm 6,4). Ez nem kettős identitást jelentett, az óemberét és az új emberét, hanem egyetlen identitást, a Krisztus által újjászült ember önazonosságát. Református identitásunk állandó része tehát a Krisztusban való lét, mert Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok. Identitásunk változó része az a szituáció, amelyben élünk, s amelyben naponta erkölcsi felelősségünk az adódó helyzetre, konfliktusra az állandó identitásunknak megfelelően erkölcsi választ adni.

Kétségtelen, hogy amikor az erdélyi református egyház jellegéről beszélünk, akkor mindenkinek a népegyházi sajátosság jut elsőként eszébe. Ha bármilyen közegyházi beszédben az egyházban végzett szolgálat kudarcairól, sikertelenségeiről, a nehéz, sokszor szinte lehetetlennek tűnő próbálkozásokról esik szó, a népegyházi jelleget okoljuk, vagy legalábbis nagyon pejoratív értelemben használjuk ezt a jellemzőt, szinte minden további próbálkozás lehetőségét kizárva. Vajon mennyiben helytálló ez? Nem csak a könnyebbik út választása-e, vagy éppen kibúvó a nagy erőfeszítéseket kívánó próbálkozások, stratégiák, struktúrák újragondolása alól? Igaz, megszoktuk, hogy a gyülekezeti munka – legalábbis itt, Erdélyben – eddig inerciából működött, de az utóbbi évek jelenségei (elsősorban a Covid-19- re gondolok közelebbről) megmutatták, hogy a helyzet nem ennyire nyilvánvaló, hanem sokkal árnyaltabb.

Stanley Hauerwas (szül. 1940) Amerikai Egyesült Államokbeli kortárs teológus. Ekkléziológiáját meghatározza a civil vallás kritikája, a keresztyén kultúra hanyatlásának tudomásul vétele. Mára az egyház és a világi hatalom összefonódása miatt az evangéliumból sok minden elveszett. Az egyháznak nem kell a világi hatalmat keresnie, hogy megváltoztassa a világot, mert már önmagában is egy politikai közösség.

Az analógia fogalma a katolikus teológiában Aquinói Tamás után inkább a fogalom értelmezésével, rendszerezésével vagy alkalmazhatóságával foglalkozik. Protestáns körökben sem történt lényeges áttörés a fogalom körül. Kierkegaard mondja a Filozófiai töredékekben, hogy Isten a hitben, Igéjében, Jézus Krisztusban újjáteremti az embert: megszűnteti a köztük lévő hasonlótlanságot azáltal, hogy megérteti és megszeretteti önmagát. Különösen a szeretetben valósul meg az új analógia Isten és az ember között, mert Isten természete a szeretet. A szeretet által mozgatva Isten így örökké elhatározza, hogy kinyilatkoztatja Önmagát.

A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és féltucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, melyek a teológia új helyzetéről, a posztmodern teológiáról, az ontológiai erőszak és az Ágoston-féle mennyei béke szembeállításáról, valamint Krisztus áldozatának és feltámadásának értelméről szólnak.

Olyan korban élünk, melyet sok szociológus posztindusztriális kornak nevez. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság eddigi törvényszerűsége ellenére már nem az ember igényei és szükségletei határozzák meg a termelés mértékét. A kereslet és kínálat közti egyensúly és időrendi sorrend teljesen felborult. A 21. század em berének szükségleteit marketingesek állítják elő, azzal a kimondott vagy kimondatlan elgondolással, hogy az ember identitása a fogyasztói kosarával azonos. ,,Az vagy, amit megvásárolsz!” Ezen jelenséggel gyakran a ,,fogyasztói kultúra” fogalmaiba zárva találkozhatunk. Az előadás célja, hogy választ keressen arra a kérdésre: milyen hatásai vannak ezen kultúrának a 21. század egyházában?

A posztmodern önmeghatározásának negatív előjele van. A modernséggel szemben, a modern eszmék tagadásaként, a modern „zsákutcáira” való reakcióként határozza meg önmagát. A posztmodern ember tagadja a modern világ eszméinek érvényességét, szkeptikusan tekint az egyetemes és abszolút igazságokra. Ezen szellemiség kétségtelenül jelen van egyházunk életében. Az értékek viszonylagossága, a vallási pluralizmus nem kerülte el a mai egyháztagokat. A tanulmány során arra a kérdésre keresem a választ, hogy a 20. században mártírhalált halt német teológus egyháztana kiállta-e annyira az idő próbáját, hogy kapaszkodókat nyújtson a posztmodern világban élő egyház számára.

A feltámadás csodája olyan keresztény hittétel, amely a felvilágosodás kora és a természettudomány térhódítása óta számos kérdést vet fel. A 21. század emberének is szüksége lehet olyan támpontokra, amelyek segítenek tisztázni, hogy miként tekinthetünk a húsvéti eseményekre. Az előadás során a címben említett három neves kutató munkáira támaszkodva keressük ezeket.

Jézus Krisztus feltámadása, mint apologetikai kérdés egy igen bonyolult kérdés. A felvilágosodás kora óta viták folynak ezzel kapcslatosan, és egészen biztos vagyok abban, hogy ezután is kétségeket és kérdéseket fog ébreszteni a hívő és hitetlen emberekben egyaránt. Mégis úgy érzem, hogy van létjogosultsága annak a kérdésnek, amely a húsvéti eseményeknek a történetiségére vonatkozik, de kizárólag akkor, ha a választól nem várjuk el azt, hogy biztos alapja legyen a mi hitünknek vagy mások hitének. Le kell tisztáznunk önmagukban, hogy mit keresünk akkor, amikor ennek a rendkívüli eseménynek szeretnénk utána járni. Ha egy mértani pontosságú mérlegre szeretnénk helyezni azokat az érveket, amelyek a feltámadás valósága mellett szólnak és azokat, amelyek ellene, ezután pedig a mérleg nyelvének a helyzetéből kiindulva szeretnénk eldönteni a keresztény hit és az evangélium igazságának a mértékét, fel kell készülnünk arra, hogy csalódás ér bennünket.

The aim of this thesis is to examine the extent to which the elusive postmodern zeitgeist influences ordinary people's faith in God, their relationship to the church, and the congregational demands of the Christian church. It also seeks to answer how far the teachings of Dietrich Bonhoeffer, the influential theologian who was martyred during World War II, can respond to these congregational needs. The topicality of the paper lies in its aim to provide a systematic theological framework for Reformed congregational pastors and members, with the aim of providing them with a theoretical basis for confronting postmodern problems. One such problem may be the scepticism and relativism that is characteristic of postmodernism and that is present in the life of the average church member today. A further challenge for the church may be the change in postmodern language and the isolation of individuals from one another.