Szakdolgozatok

Az Ószövetségben található Bírák könyvének egy igen izgalmas jelenségével találkozhatunk a negyedik és ötödik fejezet esetében. Mindkét fejezet Izráelnek egy kánaáni városállam, Hácor általi elnyomását dolgozza fel, Debóra prófétanő vezetésének idején. A fejezetek a szereplők és a leírt esemény tekintetében nem mutatnak szembetűnő eltéréseket, azonban a műnem és némely cselekményelem esetében jelentős különbséget figyelhetünk meg. Az sem elhanyagolható tény, hogy nemcsak prózai, de lírai megfogalmazásban is feldolgozásra kerül Izráel írásba foglalt történetének ezen epizódja. Bár nem ismeretlen számunkra a jelenség, hogy az Ószövetség könyveiben párhuzamos történetek is helyet kapnak, szövegtörténeti szempontból mégis kiemelkedő fontosságú ez a két fejezet.

A 20. század első felében az erdélyi református egyházi életet leginkább a megújulás szándéka határozta meg. Az egyházi élet minden vonatkozását e megújulás szolgálatába igyekeztek állítani. Különösen igaz ez arra a belmissziós intézményhálózatra, amely a két világháború között épült ki és erősödött meg (IKE, FIKE, Nőszövetség, Diakonissza Intézet, stb.). A belmisszió ügye kihatott továbbá az oktatásra is: a felekezeti iskolák (elsősorban kollégiumok) tanterveit igyekeztek ennek tükrében megújítani, de sürgető kérdésként állt elő a teológiai képzés megreformálásának igénye is. Az elérni kívánt változásokat illetően széles eszköztár állt az egyház rendelkezésére. E színes palettából dolgozatom kiemeli az ének-zene tárgykörét, mint a 20. századi református belmisszió egyik fontos ágát. A vizsgálódás központjában főként oktatástörténeti kérdések állnak (kollégiumi oktatás- és nevelés, lelkészképzés, kántorképzés).

Páratlanul különleges helyzetben lehettek azok az ifjak, akik az 50-60-as években megérezték a hívást a lelkészi szolgálat felé. Egy istent el nem ismerő, az egyént megbéklyózó hatalommal szemben a protestáns lelkészképzés ki tudott tartani, évszázados hagyományait megőrizve, Isten és emberek szolgálatára buzdítva hallgatóit, akkor is, amikor a rendszer emberei álruhában, vagy nyíltan, nem csak kívülről, de belülről is el akarták lehetetleníteni. Vajon mikor és honnan indultak azok a lánglelkű, az erdélyi magyarság egyiptomi fogságában is kitartó, az isteni út követésére bíztató lelkipásztorok, akiket ma már szinte csak mítosz szerű történetekből ismerünk? És kik lehettek azok, akik csak megfordultak a Bocskai téri épületben, vagy éppen a Magyar utca 9. sz. alatt, és úgy döntöttek nem vállalják a szolgálatot, amelyre elhívást kaptak?

Az utódoknak joguk van ahhoz, hogy egy szeretetteljes, bizalomra és méltányosságra épülő családi közegben növekedjenek fel. Az, hogy az „elég jó” szülők részéről miként tapasztalják optimális fejlődésük fentebb említett alapköveit, nagymértékben múlik azon, hogy a párok képesek-e a kapcsolatukban a harmonikus és egymást gazdagító házastársi kapcsolatra. A dolgozatban részletesebben taglalt posztmodern korral való szembesülés nem ragadhat meg a tudatosítás szintjén. Az egyháznak és a lelkipásztornak, mint Isten szolgájának fontos szerepe lehet a boldog és harmonikus családok létrejöttében és fennmaradásában. A dolgozatban taglalt kontextuális szemlélet – amely némiképp a posztmodernben tapasztalható változás, változtatni akarás és rendezetlenség ellentéte – ismerete segíthet abban, hogy támogassuk a relacionális etika fényében létrejött kapcsolatokat.