Repository index

Péter második levele fontos mondanivalóval, ugyanakkor szokatlan módon járul hozzá a bibliai eszkatológia megértéséhez. A levél egyértelműen azt üzeni, hogy ennek a világnak tűzben kell elpusztulnia azért, hogy új ég és új föld vegye át a helyét. Az Újszövetségben csak a Jelenések könyve beszél ilyen világosan az Úr napjának kozmikus következményeiről. A nagy végső tűzvészre vonatkozó kijelentés azonban irodalomritikai, szövegkritikai és teológiai kérdéseket is felvet. A tanulmányban ezeket a kérdéseket közelítjük meg úgy, hogy kitekintünk a levél keletkezésének körülményeire és feltérképezzük azt a teológiai vonulatot, amelynek szerves része a végső tűzvész motívuma.

Jelen előadásban arra teszünk kísérletet, hogy a keresztyén életre nézve felmutassuk a Sabbatnak a teremtéstanon túlmutató, és azt kiszélesítő, eszkatologikus jellegét. Főként huszadik századi és kortárs teológusok munkáira alapozva a Sabbatot a teremtés, megváltás és eszkatológia összetartozásának foglalataként tekintjük. A „Novum”, „Shekinah”, „Katapause és Sabbatismos”, vagy éppen a jel és pecsét kategóriáin keresztül igyekszünk teológiai támpontokat nyújtani egy holisztikus eszkatológiai vízióhoz, valamint a nyugalom napjának gazdagabb átéléséhez.

În acest eseu, îmi propun să conturez doctrina referitoare la întruparea lui Isus Hristos așa cum este reflectată în cele mai semnificative crezuri ale creștinismului. Totuși, pentru a înțelege evoluția acestei doctrine, voi începe prin a prezenta câteva imagini din lumea primelor declarații asemănătoare cu crezul care au apărut în perioada post-biblică.

Ez az előadás Péter első levelének azon összefüggéseit emeli ki, amelyekben a szerző a keresztyén identitás eszkatologikus megalapozását nyújtja. Ennek az identitásnak a sarokpontját pedig az 1Pt 2,2-ben találjuk: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre”. Amint látni fogjuk, ezek az összefüggések a homo viator kérdésfelvetéseivel metszik egymást, de bizonyos ponton azt meg is haladják.

A dolgozatom témája a Brassóban kiadott magyar evangélikus káték a 18-19. században. A dolgozat célja, hogy felkutassa, összesítse az idők folyamán már feledésbe merült brassói magyar evangélikus kátékról rendelkezésre álló adatokat, valamint, hogy a dolgozat eredményeinek népszerűsítése révén visszahozza a köztudatba az erdélyi magyar evangélikus vallásos irodalomnak ezeket a példáit. Kutatásomhoz szükség volt levéltári kutatómunkára, valamint különböző szakirodalom elolvasására és feldolgozására is (egyháztörténet, teológiatörténet, liturgika, kateketika). Kutatásom célcsoportjához tartoznak mindazok, akik érdeklődnek az erdélyi magyar evangélikus egyháztörténelem, a katekizmus kialakulása és magyar területen való elterjedése, valamint az erdélyi magyar evangélikus vallásos irodalom iránt.

Anthropological additions to the parable of the ten virgins Matthew 25:1–13 -- The parable of the ten virgins is generally considered to be as the most ambi-guous parable of Jesus in terms of its origin and meaning. Researchers wonder: can be viewed its context in Matthew’s little apocalypse as the very first interpretation of the early church? Is it a genuine, composite text or more a compilation of traditions at all? While these are relevant questions, this paper pays more attention to its final form. The research attempts to reasess its significance through anthro-pological interpretation. The analysis will address the five main issues of the parable: the relevance of the oil, the human choice, the time of man, the foolishness and cleverness of man, and virginity.

Az 1Pt 3,18–22 különös és egyik legnehezebben értelmezhető szövege a Szentírásnak, amelyben a Kis-Ázsiában igazságtalanul szenvedő keresztyének számára megfogalmazott parainézis hitvallással egészül ki. A perikópa annak bizonyságnak ad hangot, hogy Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele és a szabadítása sokkal tágasabb térben és időben, mint ahogyan azt gondolnánk. Az előadás Krisztus és a börtönben levő lelkek rejtélyes találkozásának exegetikai és teológiai koordinátáit kívánja megjelölni, és három kérdéskört vizsgál: Kik ezek a lelkek? Miről prédikált nekik Krisztus? Mikor történt a találkozás?

My study focuses on the various apocalyptic calculations in the fifth postil written by Péter Bornemisza. According to the theologians of the magisterial Reformation, the exact time of the end cannot be calculated because only God knows this, as the Gospels clearly state it. Although Bornemisza accepts this doctrine too, he shares some assumptions about the approximate time of the second coming in a sermon of his postil. As my study demonstrates, Bornemisza follows the treatise of the German theologian Andreas Osiander (Coniecturae de ultimis temporibus ac de fine mundi, 1544). In this work, Osiander enumerates four calculations which can predict the time of the Apocalypse. The common feature of these calculations is their biblical origin, except for the first one, which is the apocryphal prophecy of Elijah about the 6000 years of the world. The other assumptions are based on the allegorical passages of the prophecies of Daniel and the Apocalypse.

Tanulmányunkban olyan halálközeli megnyilvánulásokat vizsgálunk, amelyeknél az érintett emberek aránylag pozitívan állnak hozzá a halálhoz, ami megnyilvánul pl. a sírjaikra írt szövegekben is, amelyek amolyan élet-halál mottónak, hitvallásnak vagy akár posztmortális reménységnek is tekinthetők. Mivel a korai keresztyének olyan környezetben éltek, amelyben a görög–római kultúrát, vallásokat és társadalmat szó szerint testükön/bőrükön érezték, érdekes megfigyelni, mennyire hatott rájuk ez a valós „pogány” jelenség a halál küszöbén is.

Az elmúlt években az erdélyi református és unitárius gyökerű gyűjtemények-ben vizsgáltuk tizenöt, a 16. században élő protestáns teológus, ún. „reformátor” 1601 előtt megjelent, teológiai tárgyú munkáit. A possessorbejegyzések és széljegyzetek segítségével próbáltuk megállapítani, hogy a kötetek mikor kerültek Magyarországra, illetve hungarus-tulajdonos kezébe, azután kik adták-vették, olvasták, használták őket. A mennyiségi vizsgálat segít válaszolni arra a kérdésre is, hogy mely európai teológusok hatottak a hazai reformációra, felekezetképződésre, illetve mely nyugati tudósok teológiai látása határozta meg az Erdélyi Református Egyház 16–17. századi életét és tanítását.

A lélek zavarba ejtő korporalitásával nem csupán az Újszövetségben, hanem a görög filozófiában, a görög irodalomban, és az ógörög sírfeliratokon is találkozhatunk. Tanulmányunkban feltérképezzük a különféle antik filozófiai iskoláknak, a görög irodalomnak, valamint az ógörög sírszövegeknek a „lélek materialitásával” kapcsolatos meglátásait és elképzeléseit, ezeket összevetjük az újszövetségi elképzelésekkel, majd levonjuk a szükséges következtetéseket.

A vallás nem megoldás. A vallás a probléma maga! – hangzik korunk vallás-kritikájának tenorja, amely világunk, s benne életünk, szabadságunk és békességünk veszélyeztetettségét és fenyegetettségét a fundamentalista vallási meggyőződés számlájára írja. Valóban, egyrészt nem kevés azon megnyilvánulások száma, amelyekben félelem tükröződik a vallásokkal, különösen az iszlám fundamentalizmussal szemben, amely egy isteni vagy vallási tekintély nevében abszolút engedelmességet és alávetettséget követel, s ennek eléréséhez az erőszak alkalmazásától sem riad vissza. De már az újkori vallási fundamentalizmus előtt is közkedvelt narratíva volt, hogy a vallás és politika szimbiózisa, illetve a reformáció által kiváltott konfesszionális ellentétek és brutális vallásháborúk csak pusztulást és romokat hagytak maguk után az öreg kontinens társadalmaiban.

The spiritual atmosphere can be pure and impure, life nourishing or stifling. The physical atmosphere can also be pure or polluted, life nourishing or stifling. In this context pure air means the abundance of man’s physical living conditions, the pureness and the absence of harm in the whole ecological system, ensuring man’s living space. It also means the balance, which has to exist between the food- and energy resources of our planet for the daily needs of its 7 billion inhabitants. There is a highly tense struggle going on for clean air, habitable earth in ecological as well as economic aspects. Our thesis: it is significant in which spiritual medium this battle takes place. The mere spiritual medium can contribute towards the solution of the problems, which the more and more polluted physical and economic climate brings about.

E rövid tanulmány a Karl Barth Egyházi Dogmatikájának III/4-es kötetében bemutatott hitvallás és imádság értelemzésére összpontosít. A hitvallás és az imádság a keresztyén gondolkodás központi kérdése, de legtöbbször csupán a keresztyén hitvallásos kegyesség témájaként jelenik meg a theológiai irodalomban. E rövid tanulmány arra keres választ, hogy az imádság és a hitvallás hordoz-e egyszerre kifelé és befelé ható etikai töltetet a keresztyén gondolkodásban. E témát Barth a sajátos etika területéhez illesztve tárgyalja. A hitvallás – legyen az elrejtett, vagy pedig kimondott – mindig Krisztusra mutat, s mint ilyen nem kerülheti meg a világ valóságának megerősítését, illetve annak kritikai értékelését. Így alapvetően az etikai tudatosság kifejezőjévé válik. Ehhez hasonlóan az Isten kijelentésében gyökerező imádáság, amely az Isten és ember kapcsolatát aktualizálja, minden helyzetben az Isten és a felebarát melletti döntés alkalmává lesz.

A tanulmány Péter első és második levelének főbb etikai aspektusait tárgyalja. Megállapítja, hogy a kis-ázsiai keresztyének számára e levelek értékes és aktualizált etikai perspektívákat nyújtanak. Egyik levél esetében sem találkozunk letisztult etikával, ugyanis a szerzőnek nem célja valamiféle etikai szabályrendszer meghirdetése, hanem Isten és a hívő ember kapcsolatának minél tisztább megélése és átélése. Az 1Pt a szenvedésben tanúsított jócselekedetekre és az engedelmességre összpontosít az intuiciótól az imitatio Christi-ig történő ívelésben, a 2Pt pedig a törekedés és részesedés feszültségébe ágyazza a kapcsolatot.

Az igehirdetés, amennyiben nemcsak bitorolja ezt a nevet, nem lehet más, mint az Igének alázatos és hűséges tolmácsolója. Annak az Igének, mely a „szent Bibliában, azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész szent írásban" van adva számunkra. Olyan hűséges és alázatos tolmácsolója, hogy lényeges tartalmát csak az írásból veheti és ahhoz semmit nem tehet és abból semmit el nem vehet. Akár hozzátesz, akár elvesz, meghamisítja az Igét, hűtlen lesz megbizatásához és méltatlan az igehirdetés névre. Ennélfogva az eschatologiáról, mely az Igének integráns része, nem hallgathat az igehirdetés. Mert ha hallgat, önkényesen megcsonkítja és meghamisítja az Igét, és abba a vétekbe esik, melyről a Jelenések könyve a befejezésében olyan kíméletlen szigorral mond ítéletet (22:19.)

Az ún. katolikus (közönséges) levelek között számon tartott újszövetségi irat szoros kapcsolatot mutat Pál apostol, illetve a páli iskola hitbeli szemléletével. Ezért esett választásom a Kolossei és az Efézusi episztolák után e levél szövegének kifejtésére. Munka közben ismertem fel, hogy a Péter apostol neve alatt ismert irat nemcsak a páli hagyományt, hanem a szinoptikus evangéliumok tradícióját is képviseli. Az újabb kutatás szerint a levél az ún. péteri iskola körében született Rómában az első század végén. Ez az őskeresztyén teológiai csoport önállóan bontakozott ki a Pál által meghatározott iskola mellett. Luther Márton az Újszövetség legfontosabb írásai közé sorolta, és azt ajánlotta a bibliaolvasóknak, hogy naponta olvassák és úgy táplálkozzanak vele, mint a mindennapi kenyérrel.

Az Efézusi levél kutatásának mai irodalma igen gazdag. Ezt az új exegetikai termést szándékoztam összefoglalni és alkalmazni a magyar olvasók számára. Az Efézusi levél az ún. páli iskola tanítását képviseli, amely azzal a szándékkal foglalja össze Pál apostol hagyatékát, hogy azt egy új egyházi-gyülekezeti élethelyzetre alkalmazza. Mintaszerű az az eljárás, amellyel a következő kérdésekre válaszol: az egyház egysége, a gyülekezeti szolgálatok, a hívő ember harca a világi kísértésekkel, a keresztyének mindennapi élete a szűkebb és tágabb társadalmi egységekben. Ezenkívül a gyülekezeti istentisztelete formai és lelki gazdagságának bemutatása teszik érdekfeszítővé a levél olvasását és tanulmányozását.

Dolgozatunkban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért és milyen értelemben használja az Újszövetség az alvók, elaludtak, illetve az alvás képét a halottakra, illetve a halálra? Ez általános, közhelyszerű(nek tűnő) kép, amely nemcsak az ókori Keleten, a görög–római kultúrában, hanem feltehetően minden nemzeti mitológiában megtalálható, ezért könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy az Újszövetség is közhelyszerűen, minden különösebb teológiai intenció nélkül használja. Dolgozatunkban amellett érvelünk, hogy az alvás képe, amelyet az Újszövetség következetesen csakis és kizárólag a hívők (és ószövetségi kegyesek) halálával kapcsolatban használ, teológiai – és közelebbről eszkatológiai szempontból – nem lehet érdektelen, mellékes és semleges.

Protestáns hagyományunkban hangsúlyos tantétel a sola scriptura elve, azaz, hogy mind az egyházi tanításunknak mind a tanítás tettekbe átültetett megnyilvánulásainak bibliai alapja kell hogy legyen. Nem lehet ez másként a hitvallás esetében sem. Annak, hogy megvalljuk a hitünket nyilvánosan, pontokba szedetten kinyilvánítjuk az álláspontunkat vallási és abból kiindulva más, társadalmi téren, bibliai gyökere kell hogy legyen. Nemcsak a tartalomnak kell a Bibliából kiindulnia, hanem a a megvallott hit gyakorlatának is. A kutatásban konszenzus, hogy e téren a deuteronomista mozgalom csúcspontot képvisel, éppen ezért kézenfekvő innen kiindulva vizsgálni a kérdést. E tanulmány az Ószövetségben keresi a hitvallásosság bibliai gyökereit.

Az előadás első felében azt szeretnénk megvizsgálni, hogy Szentírás milyen közlést kifejező igékkel írja körül a hit megvallásának folyamatát, ezeket milyen szövegösszefüggésbe és élethelyzetbe ágyazza bele, illetve hogy ez milyen teológiai következményekkel jár. Ez a vizsgálódás hozzájárulhat ahhoz, hogy a hitvallást mint műfajt pontosabban tudjuk körülírni és elhatárolni más szövegtípusoktól. Az előadás másik fele arra keresi a választ, hogy milyen bibliai gyökerük van azoknak a kifejezéseknek, amelyek az ókeresztyén teológiai irodalomban jelölték a hitvallás fogalmát. Ezáltal egyrészt jobban megértjük az óegyház hitvallásról alkotott felfogását, másrészt pedig hozzájárulunk a jelenkori hitvalláskép értelmezéséhez.

E tanulmány azzal a céllal követi a Genfi Káté útját, hogy a fellelhető nyomoknak, de főleg a fordításoknak köszönhetően jelezhessük, hogy mikor jelenhettek meg a „kálvini vonások a magyarság lelki arcán”. Az Institutio 1624-es magyar szövegének megjelenése Szenczi Molnár Alberthez kötődik. Ezután hosszúnak vagy éppen túl hosszúnak mondható szünet állt be Kálvin műveinek magyar nyelvre történő fordításai tekintetében, ez viszont nem aka­dályozta meg a magyar református egyház önazonosságának kialakulását.

Huszti Andrást, Nádudvari Pétert és Makfalvi Józsefet a szakirodalom az univerzalista tanok vagy más néven a remonstráns teológia erdélyi követőjeként tartja számon. Huszti András és Nádudvari Péter története többé-kevésbé már feldolgozott, de ezekből éppen teológiai tévelygésük pontos rekonstruálása maradt ki. Makfalvi Józsefről viszont keveset tudunk. Róla csupán néhány közlemény jelent meg, s így neve szinte ismeretlen a szakirodalomban.

Az elmúlt évtizedekben megnőtt az érdeklődés a kora újkori református identitás alkotóelemei iránt. Kevesebb figyelem fordult az „önelnevezés” irányába. Meghatározó volt ifjabb Révész Imre (1889–1967) 1934-ben megjelent tanulmánya, amely bemutatta, hogy idővel miként lett az egyháztörténeti hagyományokon alapuló eretnekbélyegből karakteres nemzeti vonással rendelkező értékjelző. A szerző a református egyházak között kivételként határozta meg a magyarországi gyakorlatot, ahol a felekezet (nem hivatalosan) önmagára is alkalmazta a Kálvin nevéből képzett, eredetileg negatív jelzőt. Korábban teológusaink kifejezetten tiltakoztak ellene, és helyette a „keresztyén”, a „helvét hitvallású”, az „evangelicus” és az „ortodoxa reformata” elnevezéseket használták. Ezúttal a „kálvinista” jelzőt tesszük a vizsgálat tárgyává a 17. századi református teológiai szövegekben.

Eduard Böhl, a 19. század második felének tudós teológusa 1864-től 1899-ig volt a bécsi Protestáns Teológiai Fakultás Református dogmatikai tanszékének professzora. A Habsburg-kormányzat 1818-ban központi rendelettel tiltotta be a birodalom egész területén élő diákok számára a külföldi egyetemjárást, hogy ezzel az intézkedéssel akadályozza meg a német egyetemek liberális szellemiségének beszivárgását.

Jürgen Moltmann, a Tübingeni Egyetem nyugalmazott rendszeres teológia professzora a 20. század és napjaink egyik legjelesebb német református teológusa. Személyes és szakmai életpályája egyaránt rendkívüli és inspiráló. Világszerte ismert teológussá A reménység teológiája című könyve tette őt, amely már 1965-ös megjelenésekor nagy visszhangot keltett, és azóta számos nyelvre lefordították. Legnagyobb érdeme az eszkatológiának mint a keresztyén reménység forrásának „újrafelfedezése”, a jelenlegi világnak az eljövendő fényében történő megismerése. Jelen írásnak Jürgen Moltmann Gott in der Schöpfung című könyve a fő forrása, amelyben korunk ökológiai kihívásának összefüggésében fejti ki a maga teremtéstanát, hangsúlyosan eszkatologikus és pneümatikus megközelítésben.

A 20. század harmadik és negyedik évtizedében Tavaszy Sándor volt az, aki felmérte, milyen hatással volt Kálvin a magyar népre: „A kálvinizmus belekapcsolta a magyar lelket Isten országa mindent átfogó világába anélkül, hogy a magyar lélek magyar nemzeti karakterét megölte volna. Kivirágoztatta a magyar lélekben Isten országa igazságát anélkül, hogy Isten országa egyetemes valóságát bármely vonatkozásban is elszűkítette volna.” De Kálvin nemcsak „magyar teológus”, hanem kisebbségi teológus is volt, hiszen köztudott, hogy Kálvin egy üldözött kisebbség, a francia reformátusok számára írta teológiai főművét, az Institutiót.

Amint a cím alapján már sejthető, Geréb Zsolt jelen munkájában arra törekszik, hogy a két thesszalonikai levél tanítását egyetlen egységbe fogva, igei üzenetként tárja azt az olvasó elé.

Első helyre kívánkozó sajátosság az apostol Ige-szolgai-helytállása az élet forgatagában, valamint az elviselt próbák sorozata. Egyetlen más olyan újszövetségi irat sincs, melyben annyira szembeszökően világosodik meg, hogy az elhívott és kiküldött Ige-szolgáknak miképpen kell helytállaniok bánatban és örvendezésben, mélységben és magasságban, ellenségek és barátok között egyaránt. Helye és ideje van a szelíd szónak és a türelmes beszédnek éppúgy, mint a legszigorúbb és !egkíméletlenebb ítéletes megnyilatkozásnak. Aki vállalja a hív szolgálatot és a Krisztusról szóló vallástételt az emberek előtt, nem nélkülözheti a 2Kor levél "szép harcának" a bátor bizonyságtételét.

Minden bizonnyal állítható, hogy az egész páli irodalomban a gyülekezeti életet és állapotokat a legszélesebb skálán épp az első Korinthusi levél rajzolja meg; a mindenkori egyház életének sok-sok és állandóan időszerű kérdése tárul elénk. Minőségileg ugyan nem több, s nem is kevesebb, mint Pál apostol bármelyik írása, de a színek változatosságában és sajátosságaiban valamennyitől különbözik. "Leggazdagabban tájékoztat arról, hogy az apostol miképpen alapított és épített föl egy gyülekezetet, s eközben valamennyi intése és tanácsa hogyan irányul az egész gyülekezet építésére" (Wendland). És hozzátehetjük: gazdagon és mélyrehatóan ösztönöz, késztet és képesít a jelenkori egyház evangélium-hű építésére. A többi levél más színeket ragyogtat erőteljesebben, hogy aztán így valamennyit a maga helyén egyenlő értékűnek tekinthessünk. Most épp az első Korinthusi levél üzenete árad életünkbe, hogy nyomában felismerjük: a benne nyert ajándék nélkülözhetetlen az Úr Krisztus földi testében (12.

A szerzőt az a szempont vezette, hogy a kommentárban história-kritikai alapvetéssel meg kell érteni az I. század betűjét (litteráját), s ennek segítségével a bibliai írót a lehető legteljesebb kongenialitással. Mindezt pedig úgy kell írásban rögzíteni, hogy a feldolgozott anyag exegézise tartalmazza Szentléleknek az „itt és most" nyelvére átültetett üzenetét. Nincs tehát külön exegézis, és külön homiletikai alkalmazás (mint például Kecskeméthynél); nincs nyelvészeti apróságokban elvesző vizsgálódás; nincs kortörténeti és vallástörténeti adathalmaz; nincs egy bizonyos theologiai irány kiszolgálása; nincs a bibliai szöveghez lazán kapcsolódó elmélkedés, és mindezek mellett nincs semmiféle l'art pour l'art tevékenység. Ezért maradtak el a görög szavak és a grammatikai magyarázatok, valamint a szóelemzéshez tartozó részletvizsgálódások. Az ilyen fermészetű munkát is elvégezte a szerző, de a nyersanyagot dolgozószobájában hagyta.

Obadja neve alatt tizennégy hatsoros strófa maradt ránk, melyek közül az öt elsőben (az 1-9. v.) egy régebbi balladát találunk, mely Jer. 49, 7-22. vben is megvan. Nagyon valószínű, hogy ennek a balladának a szerzőjét hívták Obadjának; mostani könyvecskénk írójának a nevét pedig nem ismerjük. --- Egy kései irodalmi termék a Jóél könyve is, amelynek keletkezési korát pontosabban nem is lehet meghatározni. Csak annyit mondhatunk egész általánosságban, hogy Tritozekarjánál, akinek művét mi 134 utánra tettük, valamivel későbbi lehet, mert eschatologiai anyaga, amivel dolgozik, már valamivel kiképzettebbnek és megállapodottabbnak látszik azénál.

E könyvecske nem egy ember alkotása, hanem a néplélek szülötte. Úgy termett, mint a népdalok, népmondák stb. teremni szoktak. Hogy történeti személy a hőse, az inkább e mellett szól, mint ez ellen. Ha eredetileg tényleg a Királyok midrásában volt a helye és onnét (2 Kir. 14, 27 mögül) vétetett át a Dodekaprophetonba, az sem mond ellene népies eredetének. Ellenben feltétlenül mellette szól annak minden izében népies hangja, természetes eszejárása és az, hogy irodalmi anyagát, mint pl. a veszedelembe jutott hajóról a bűnös vizbedobása, a csodálatos hal, a csoda nagy város, annak napi járóföldekben megadott méretei, a csodafa stb., mind a népmeséknek — jórészt régi mythosok maradványaiból gyűjtött — közös kincseiből meríti.

Habakuk könyvének egész gondolatvilága határozottan a Nagy Sándor korára és körülményeire utal. Az egész egy művészileg három fejezetre tagolt egységes és kerek irodalmi mű. Tartalma az, hogy Nagy Sándornak szinte isten-ellenesen emberfeletti sikereit az magyarázza, hogy Jahve őt büntetésül bocsátotta a világra. De túlkapásaiért ő ellene is kész már a bűntető ítélet, amit a leigázott népek fognak rajta végre hajtani. Ez oly rettenetes katasztrófába sodorja a világot, hogy még az egyptomi szabadítás alkalmával történteket is felül múlja.

A zsidó népet általában „a vallás népének“ nevezik. Ezzel azonban a legnagyobbat még nem mondtuk meg róla. Nevezhetjük a „próféták népének".

Mal’akinak sem látomásai sem elragadtatásai nincsenek. Ezeket helyettesíti nála az eschatalogikus világnézlet, melynek alapján állva, ő is, mint a régi nagy próféták, Jahve szempontjából, az örökkévalóság szempontjából ítéli meg a véges dolgokat. A prófétai isteniismeret magaslatán áll, mikora vallásos viszonyt Jahve közt és népe közt az atya és fiú, egyben az úr és szolga viszonyának fogja fel, és úgy a kultuszi, mint az erkölcsi kötelességek teljesítését az e viszonyból folyó őszinte tisztelet külső megnyilvánulásának tekinti.

Az Apokalypsis a világ- és egyháztörténet folyásáról vagy épen a mai világháborúról nem beszél. A könyvnek legnagyobb része inkább az őskereszténység történetével és lelki világával foglalkozik, m int a messze jövővel. Egyáltalában a könyv sokkal reálisabb, józanabb és kevésbé fantasztikus, mint az exegézisben járatlan világi és papi közönség hiszi. Lehet, hogy ennek megállapítása sokat levon a könyv érdekességéből a képzelődésre és miszticizmusra hajló emberek szemében, de annál jobban növeli annak értékét és érdekességét a komoly tudomány előtt.

1. Az eset. (I. Móz, III, 1—8.)
2. Az első átok az első igéret. (I. Móz. III, 9—24.)
3. Az első jel (I. Móz. VII, 1—16.)
4. A második jel. (IV. Móz. XXI, 4—9.)
5. A Messiás személye. (És. XI, 1—2. és Lili, 2 -7.)
6. A Messiás országa. (És. LXV, 17 —25.)
7. A tizenkettedik órában. (Lukács III, 2—17.)
8. Az utolsó próféta. (Ján. I, 19—29.)
9. Jézus születése. (Lukács II, 1—7)
10. Örömhír. (Lukács II, 8—14.)

Az 1996-os Magyar Református Énekeskönyv énekanyagának eszkatológiáját vizsgálja e dolgozat. A teológiai megalapozásban a XX-XXI. század nevesebb teológusainak eszkatológiai tanítása kerül bemutatásra: teológiai fejlődéstörténet, kialakult iskolák/irányzatok, nevesebb teológusok nézetei, az eszkatológia teológiai hangsúlyai. A második fejezet leíró jelleggel, valamint kritikailag vizsgálva mutatja be az énekeskönyv eszkatológiai tanítását. Mindezek tematikusan rendszerezve vannak, így: jeleneszkatológia, ima-témák, halál, parúzia, feltámadás, utolsó ítélet, örökélet, Isten országa - mennyország. A részletes bemutatást, szakaszokra lebontva, gondolatokban megragadva a harmadik fejezet tartalmazza. E kutatás segédeszközt jelenthet a gyülekezeti szolgálatban: széleskörűen megismerhető általa a jelenlegi, protestáns eszkatológiai tanítás; rendszerezetten áttekinthető az énekeskönyv tanítása az eszkatológiára vonatkozóan; végül egy segédeszközt találhat az olvasó.

Dolgozatom fő témája a bűn és a hozzá kapcsolható teológiai fogalmak (az ember bűneset előtti állapota, eredendő bűn, bűnbánat és bűnbocsánat) vizsgálata a 16-17. századi protestáns hitvallási iratokban. Kutatásomban fogalmakra bontva vizsgáltam meg, hogy egyes hitvallások hogyan vélekednek és mindezek végén végeztem egy szintézist. Megállapítottam, hogy azok a hitvallások, amelyek Kálvin János személyének vonzáskörében íródtak, mint például a La Rochellei Hitvallás vagy a Belga Hitvallás, magukon hordozzák a Kálvini gondolkodást. A szigetországi hitvallásoknál ez nem figyelhető meg. Továbbá a hitvallások nagyon egységesen vélekednek mindegyik fogalommal kapcsolatban, azt is lehet mondani, hogy egymást egészítik ki, lényegi eltérések nincsenek. A 16-17. századi hitvallások egy egységes képet tárnak az olvasó elé a bűn fogalmával kapcsolatba. Végül pedig egy összehasonlítást végeztem, hogy pár száz év elteltével mennyit változtak a 16.

A legnagyobb gondot a kutatóknak a két levél eszkatológiai tanítása okozza. Valóban ellent mond egymásnak a két levél eszkatológiai tanítása, vagy csupán más szemszögből közelíti meg az apostol a kérdést, a gyülekezet szükségeit szem előtt tartva? Helyet kaphat egymás mellett a két levél, mint két autentikus páli levél, vagy a második levél egy pszeudonim szerző munkája? Mikor keletkezett a két levél? Mi lehetett a 2Tessz megírásának az oka? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat.