Repository index

This thesis explores the concept of the immortality of the soul within the framework of Unitarian theology, integrating philosophical, theological, and contemporary scientific perspectives. Drawing upon both classical philosophical traditions and Christian theological reflections, the study investigates how the belief in the soul’s continuity after death has evolved and how it is interpreted today, particularly within Unitarian religious thought. The dissertation adopts an interdisciplinary and hermeneutical approach, with a particular emphasis on the existential and ethical implications of the doctrine of immortality. Rooted in the dignity of human reason and moral development, Unitarian theology emphasizes a rational faith dialogue over rigid dogma. The research highlights how this theological tradition addresses the question of immortality not merely as a metaphysical hypothesis but as a deeply human concern shaped by grief, hope, and the longing for transcendence.

A dolgozat a lélek halhatatlanságának kérdését vizsgálja az unitárius teológia keretében, filozófiai, teológiai és kortárs tudományos nézőpontokat ötvözve. A klasszikus filozófiai hagyományokból és a keresztény teológiai reflexiókból kiindulva elemzi, miként alakult a lélek halál utáni tovább élésébe vetett hit, és hogyan értelmezik azt napjainkban, különös tekintettel az unitárius vallási gondolkodásra. A dolgozat interdiszciplináris és hermeneutikai megközelítést alkalmaz, különös hangsúlyt fektetve a halhatatlanság tanításának egzisztenciális és etikai vonatkozásaira. Az emberi értelem és erkölcsi fejlődés méltóságába vetett bizalmon alapulva az unitárius teológia a hit és értelem párbeszédét helyezi előtérbe a dogmatikus megközelítések helyett. A kutatás rámutat arra, hogy ez a teológiai hagyomány nem pusztán metafizikai hipotézisként tekint a halhatatlanságra, hanem mint mélyen emberi kérdésre, amelyet a veszteség, a remény és a transzcendencia iránti vágy formál.

This thesis explores the Christological interpretations found in 16th–17th-century Unitarian theology, with a particular focus on how early Unitarian thinkers perceived the nature and role of Jesus Christ. The central research question asks whether Christ was understood merely as a moral teacher or rather as a divinely commissioned figure with spiritual authority. The study assumes that early Unitarian Christology was not only a rational theological construct but also a deeply held spiritual conviction grounded in faith. The main body of the thesis is structured around four theological focal points: the incarnation of Christ, the concept of atonement and redemption, the doctrine of justification, and the question of adoratio whether Christ should be worshipped. These themes serve as touchstones for evaluating the theological diversity and development within early Unitarian thought.

Ez a dolgozat a 16–17. századi unitárius teológia krisztológiai értelmezéseit vizsgálja, különös tekintettel arra, hogyan látták az első unitárius gondolkodók Jézus Krisztus természetét és szerepét. A központi kutatási kérdés azt vizsgálja, vajon Krisztust pusztán erkölcstanítónak tekintették-e, vagy inkább isteni megbízással rendelkező, lelki tekintéllyel bíró alaknak. A tanulmány abból indul ki, hogy a korai unitárius krisztológia nem csupán racionális teológiai konstrukció volt, hanem a hitben gyökerező, mélyen átélt lelki meggyőződés is. A dolgozat négy teológiai fókuszpont köré épül: Krisztus megtestesülése, a megváltás és kiengesztelődés fogalma, a megigazulás tana, valamint az adoratio kérdése, vagyis, hogy imádandó-e Krisztus. Ezek a témák kiindulópontként szolgálnak a korai unitárius gondolkodás teológiai sokszínűségének és fejlődésének értékeléséhez.

Luther a reformáció hajnalán, még szerzetesi bűntudatával küszködve, az alázatot az önleértékeléssel mosta össze, de már megsejti a mirifica commutatio, a reformátorok műveiben később oly markánsan visszaköszönő ún. „csodálatos csere” titkát. Ez a folyamat a leveleiben is kimutatható, hisz az érzékelés szünesztéziás együttesében a saját Istenfiúság-tudának magas önértékeléshez vezető bizonyosságának felismerése készíti elő azt a teológiai utat, ami a theologia crucis gyönyörű és krisztálytiszta látásához vezet – a megújulás, a reformáció potenciálja mintegy „hallótávolságán” belülre kerül. A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten Igéjéből – ezt a páli dictumot megértve ismeri fel, hogy a csodálatos cserében Isten fülére válthatjuk le saját bizonytalan hallásunk, hogy cserébe nemcsak őt, de egymást is végre hallhassuk és befogadjuk.

Liturgical renewal attempts in the Unitarian church from the early 20th century to the present. This research examines the liturgical reform efforts within the Unitarian Church from the early 20th century to today. Analysis of relevant literature reveals a consistent call for renewal among ministers and parishioners, though translating this desire into action is fraught with challenges. The study concludes by highlighting essential components of successful liturgical renewal to guide and motivate those contemplating such changes.

Acest scurt studiu aduce în atenție evoluția predării și practicii muzicale în cadrul colegiului unitarian din Cluj în perioada secolelor XVI–XIX. De la interdicția instrumentelor muzicale și a cântatului indecent la permisiunea treptată a practicii muzicale în incinta colegiului și introducerea predării muzicii, evoluția reflectă schimbările sociale și culturale din acele vremuri. Muzica a devenit, în cele din urmă, o parte acceptată și chiar integrată în viața colegiului, marcând o tranziție importantă în percepția și practica muzicală în colegiul unitarian din Cluj și comunitatea unitariană din Transilvania.

Colecția Blaj a Bibliotecii Filialei Academiei Române din Cluj reprezintă un important vestigiu cultural al greco-catolicismului din Ardeal. Nucleul bibliotecii este format din colecția mănăstirii basilitane ctitorite în 1747 cu hramul Sfintei Treimi. În același an a început activitatea seminarului diecezan. Se pare că cele două instituții au avut o bibliotecă comună. Cărțile au fost inventariate pentru prima dată în 1752. Materialul prezentat face parte dintr-o cercetare mai amplă, care vizează descrierea operelor teologilor protestanți din secolul XVI păstrate în colecțiile istorice din Ardeal. În Colecția Blaj a Bibliotecii Filialei Cluj a Academiei Române se găsesc 421 de tipărituri din secolul XVI.

Habacuc 2:4 este un text de o importanță majoră pentru teologia apostolului Pavel. Avem de-a face însă cu un text extrem de dificil (o constatare valabilă de altfel pentru întreaga carte a profetului Habacuc), iar traducerile – sau mai degrabă parafrazele – din edițiile de Biblie sau comentarii reprezintă doar variații interpretative ale textului ebraic. Acest studiu este dedicat impactului și interpretării lui Habacuc 2:4b, în special a conceptului credinței, pentru literatura teologică din epoca Reformei.

Elhangzott 2023. február 16-án a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári Vallásszabadság Házában megrendezett könyvbemutatón, ahol ft. Kovács István unitárius püspök üdvözlő szavai és az itt közölt bemutatás után dr. Bódis György igazgató-főorvos, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnöke ismertette a könyv orvosi vonatkozásait, majd pedig a szerző beszélt a kötet keletkezéséről.

In this research, I have explored the theme of the immortality of the soul in the light of Plato's and Calvin's view of the soul. The work is divided into two major parts: in the first part, I examined Plato's and Calvin's view of the soul and the immortality of the soul, and in the second part, I compared the results of the first part. In the course of this research, I have discovered the similarities and differences in the details of the two conceptions. Eight units of thought were identified for the comparison and within these units, different themes were compared between the two conceptions. In the last point, one of the main questions of the topic was answered, namely whether the soul is immortal or impermanent. Although Plato and Calvin had different points of view, in the end the two concepts were the same: the soul is immortal.

Dolgozatomban a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség klenódiumaival foglalkozom. A különböző kelyhek, poharak, kannák és tányérok adományozási körülményeiről gyűjtök adatokat, valamint azok eladásáról vagy eltünéséről. A tárgyalt ezüstnemük egy része nem liturgikus céllal, hanem zálog gyanánt került az egyházközség birtokába, a dolgozat célja, hogy felmérje a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség ezüstneműit és klenódiumait, azaz mindazt, amiről ma már csak a kéziratos jegyzőkönyvekben olvashatunk. A 17. századtól az 1807–1813-ben készült leltárig a különféle számadás- és jegyzőkönyvek őriztek meg fontos adatokat. Ezek vizsgálata során talán felmérhetjük, hogy melyek azok a kegyszerek, klenódiumok, amelyek egykor a leltárakban szerepeltek ma azonban már nincsenek az egyházközség tulajdonában. A dolgozatban elősorban történeti megközelítésből kívánok a klenódiumokkal foglalkozni, és nem művészettörténeti szempontból.

A dolgozat a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség textíliáinak adományozói közül a 16–18. században élt kiemelkedő személyiségeinek rövid bemutatására összpontosít. Az egyházközség életében fontos szerepet töltöttek be a patrónusok, mivel más feladataik és funkcióik mellett a tőlük származó adományokból tevődött össze az egyházközség ingó és ingatlan vagyonának számottevő része. A dolgozat az egyházközség régi számadáskönyveinek és leltárjegyzékeinek vizsgálata alapján igyekszik ismertetni az adományozókról fennmaradt információkat és az adományozások körülményeit. Az egyházközségnek adományozott textíliák jelentős részét nők ajándékozták, ez a jelenség sok más protestáns egyházközség esetében megfigyelhető. Az egyházközség textíliái művészettörténeti szempontból is értékes darabok, szakemberek már foglalkoztak a vizsgálatukkal, így én a dolgozatban nem kívánok ezzel foglalkozni.

A tanulmány Tavaszy Sándor azon írásait, beszámolóit tekinti át az unitáriusokról, amelyek a Református Szemle, Az Út református folyóiratokban és a korabeli erdélyi sajtóban jelentek meg, és Tavaszy írásainak három területét vizsgálja: 1. beszámolói az unitárius egyházi eseményekről (püspökbeiktatás, évforduló); 2. unitárius személyek (Brassai Sámuel, Orbán Balázs); 3. kölcsönös könyvismertetések (Tavaszy könyveinek ismertetései az unitáriusok által és az unitárius könyvek ismertetései Tavaszy által). Konklúzió: ezek az írások írások, beszámolók a két világháború közötti nehéz időkben erősítették a magyar egyházak közötti kapcsolatokat és a közös cselekvések lehetőségeit szorgalmazták az egyház-és nemzetmentő munkában.

Miklós Telegdi, a Roman Catholic bishop of the reformation period, was an important figure of his generation. The confessional guide of his Agendarius, first published in 1583 in nagyszombat (Trnava, now in Slovakia), is particular as to its structure and content. in Hungary, this is the first penitential guide that was written in a unique style, including vernacular parts and containing exhortations in a large number. The confessional includes a text discussing the strict obligation on the seal of confession as well as a confession mirror which, according to its genre, is a tool of individual self-examination. In my paper, I attempt to answer the question whether Telegdi’s confessional guide is only unique from a national point of view or also in a wider, international context.

My study approaches Unitarian sermon literature from the perspective of church discipline. There are several reasons for this: 1) Historical records of reception are scarce because in the early modern age, only a handful of Unitarian sermons could be published. 2) it was uncommon among Unitarian preachers to use theoretical works (ars concionandi/praedicandi) until the end of the 17th century, they learned instead by observing the written and oral practices of their colleagues. 3) Because of the medium of the manuscript, most early modern Unitarian sermons did not survive beyond the 17th–18th century. Therefore, in our exploration of the rules and ideals of sermon literature as well as the attitudes of followers, preachers, and schoolmasters to the genre, we are forced to rely on inferences based on the norms, especially the offences recorded in (ecclesiastical) court protocols.

Although György Enyedi’s (1555-1597) posthumous exegetical masterpiece Explicationes (Cluj, 1598) did not contain any explicit statements on political thinking, his Hungarian sermons testify his theoretical interest towards political philosophy. The paper focuses on sermons 67, 68 and 184, wherein Enyedi formulates his version of natural law. Due to his antitrinitarian theological presuppositions and his philosophical anthropology deeply inherent in the former, Enyedi’s position does not match fully the standard versions of natural law of his time. on the one hand, Enyedi’s approach proves to be much more intellectual in character than the voluntaristic correction of Thomist natural law in Scholastic-Suáresian theory. on the other hand, the antitrinitarian dismissal of original sin as a chief anthropological motif results in differences from the protestant natural law tradition, as Melanchthon developed it in the 1530s.

The Disputation of Pécs (Pécsi Disputa) by György Válaszúti is a unique segment of 16th-century antitrinitarian literature. Since pécs was occupied by the Ottoman empire, Christians had to live by strict rules. They had to live outside the city walls, and they could only use one church. The dispute is a chronicle of a religious debate between the reformed citizens of tolna and the antitrinitarian citizens of Pécs.

Francis David’s selected sermons were published by the printing press of Alba Iulia (Gyulafehérvár) in 1569. These sermons are structured in an almost identical way: biblical text, brief summary, lessons and the proper sermon. most of the sermons, which adhered very strictly to the explanation of the text, were probably preached in the court of John Sigismund, prince of Transylvania, while others at services and workshops for priests who came to the religious disputes. As modern readers, we might posit the likelihood that bishop Francis David held training courses for pastors to prepare them for propagating the antitrinitarian doctrines whenever they had the opportunity. This paper examines to what extent Francis David’s sermons can be considered miniature encyclopaedias or repositories of useful knowledge as were the sermons of the 16th century.

Francis David, or Ferenc Dávid, the first bishop of the Transylvanian Unitarian church, produced the only printed sermon collection published by the Unitarians in the 16th and 17th centuries. This folio-sized volume has an interesting publication history as it accompanied the most important Unitarian publications of the early period, such as Rövid magyarázat (Short explanation) and Rövid útmutatás (Short guide), De falsa et vera, Brevis enarratio, Dehortatio et descriptio Dei tripersonati, etc. This volume also ends an era of free printing, followed by a more than a century-long period of handwritten sermon collections. The paper focuses on the details of the writing and editing period, the features of the publication, and the afterlife of the work and the sermons within by examining the surviving cca. dozen copies.

In this study, I examine the works of ars praedicandi as used by the Unitarians. The paper focuses on the Unitarian use of the works of Bartholomaeus Keckermann, who attributed an important role to the exordium. The paper further registers an 18th-century Unitarian reader of Keckermann’s rhetoric, found in a composite volume in the Library of the Cluj-Napoca Branch of the Romanian Academy. This work’s earlier impact can also be studied in a Unitarian manuscript revision created as early as in 1653. There is another Unitarian work (Ms. U. 262) on sermon making from this period, a part of which contains examples of exordiums, that is, introductory parts of sermons. Based on all this, I argue that the exordiums were handled much more leniently by the Unitarians than by other Reformed denominations, and that from the late Renaissance to the 18th century, Unitarians were practitioners of a rather traditional type of preaching.

A kora újkori unitárius prédikációirodalom története Erdélyben és Magyarországon Kutatócsoport és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet 2021. április 30-án konferenciát szervezett Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, melynek témája a korai reformátorokhoz kapcsolódó prédikációk és a prédikációtörténet vizsgálata volt. Az alapvetően Erdélyre és Magyarországra, valamint a magyar nyelvű prédikációs anyagra koncentráló konferencia a 16. századi prédikációkkal kapcsolatban vizsgálta unitárius, katolikus, lutheránus és református prédikátorok, kötetek, korpuszok, kéziratos és nyomtatott források történetét. E kötet a konferencián elhangzott előadások bővített, írott változatát tartalmazza. Az első blokkban az unitárius, a másodikban a katolikus, míg a harmadikban a protestáns anyagra koncentráló kutatások, összesen tizenkét tanulmány részletes képet ad a 16.

A lélek zavarba ejtő korporalitásával nem csupán az Újszövetségben, hanem a görög filozófiában, a görög irodalomban, és az ógörög sírfeliratokon is találkozhatunk. Tanulmányunkban feltérképezzük a különféle antik filozófiai iskoláknak, a görög irodalomnak, valamint az ógörög sírszövegeknek a „lélek materialitásával” kapcsolatos meglátásait és elképzeléseit, ezeket összevetjük az újszövetségi elképzelésekkel, majd levonjuk a szükséges következtetéseket.

Pál apostol nyomán Habakuk 2:4 a keresztyén teológia egyik kulcsfontosságú szövege, amelyre az Újszövetség három alkalommal konkrétan hivatkozik. A reformáció korában, amikor a hit általi megigazulás újra a teológiai figyelem középpontjába kerül, ez a szövegrész, illetve ennek újszövetségi referenciái ismét jelentős szerephez jutnak. A tanulmány rámutat arra, hogy Hab 2:4 héber szövegének eltérő értelmezése milyen következményekkel járt a két nagy reformátor, Luther Márton és Kálvin János hit-értelmezésére nézve. Hab 2:4 reformátori olvasatának elemzése rávilágít ugyanakkor a (nyugati) keresztyén hagyomány egy másik kardinális problémájára is. A hit általi megigazulás kérdésében a héber szöveg alapján igyekszik egy olyan kérdést tisztázni, amely valójában a görög szöveghez (a Septuagintára hagyatkozó páli értelmezéshez) kötődik.

Kálvin János teológiájának és társadalmi elgondolásainak magyarországi recepciója megannyi történeti, jogi és teológiai kérdést vet fel. Méliusz Juhász Péter sokszínű irodalmi hagyatéka azonban világossá teszi, hogy Kálvin teológiai és etikai tanításai alapvető hatást gyakoroltak a 16. században Debrecen város lakosságára. Ám e hatástörténet gyakorlati aspektusainak feltárása mindmáig a kurrens Kálvin-kutatás hiátusa volt. Ennek okán, a jelen tanulmány alapintenciója, hogy bemutassa, vajon a közerkölcsök terén milyen gyakorlati következményei voltak a kora újkori genfi és debreceni prédikátorok egyházi és irodalmi szolgálatának. S bár látható, hogy a korai magyarországi reformátorok nem hivatkoztak közvetlenül Luther és Kálvin írott hagyatékára, mégis pl. a Debrecen Városi Magisztrátus jegyzőkönyveinek vizsgálata jelentősen hozzájárul a keleti országrész reformátorai által hirdetett tanítások eredményességének bemutatásához.

A 17. század utolsó, a 18. század első negyedének kiemelkedő alakjai közé tartozik Homoródszentmártoni Bíró Sámuel (1665–1721). Az erdélyi művelődés- gazdaság- és politikatörténetben is jelentős szerepet vállaló Bíró Sámuelt elsősorban Hídvégi Mikó Ferenc históriájának folytatójaként tartja számon a történettudomány. A magyar unitáriusok első főgondnokukat és az egyház nemes lelkű patrónusát tisztelik személyében.

A 18. századi református kollégiumi éneklés sajátos szerepet töltött be a magyar dal- és kórusirodalom történetének alakulásában. Bár az énektanításra és a zenei ismeretek elsajátítására már korábban is nagy hangsúlyt fektettek ezekben az iskolákban, mégis a 17. századi énekkarok megszervezésével, majd a Maróthi György által bevezetett többszólamú zsoltárénekléssel, az 1743-ban megjelentett Goudimel-féle négyszólamú zsoltároskönyv kiadásával új irányt vett az egyházi, ugyanakkor a világi magyar zenei élet is.

A reformáció ötszáz éves jubileumát övező nagyszabású emlékünnepélyek során gyakran elhangzott az a megállapítás, hogy ez az első olyan jellegű évforduló, amely az ökumené jegyében zajlott: a történelmi egyházak együtt idézték meg a reformáció kezdetét, a wittenbergi tézisek kibocsátását, és ugyanekkor az egyházzal együtt emlékezett a politikum is. Belelapozva a jubileumi ünnepségek történeti összefoglalóiba, végigkísérhetjük, hogy az adott korszakok vallási és politikai viszonyai milyen hatást gyakoroltak az egyes centenáriumi ünnepségekre. Az első ünneplő évszázadokban a nyomtatásban megjelenő ünnepi kiadványokat az erőteljes felekezetközi (protestáns-katolikus) polémia jellemezte.

A mai napon hálánk és kegyeletünk örökzöld koszorújával fonjuk körül a zürichi reformátornak, Zwingli Ulriknak hősies alakját. E hónap 11-én volt 400 esztendeje annak, hogy honfitársai seregében, 25 református lelkipásztor társával együtt, a r. kath. kantonok túlerejével vívott küzdelemben elesett. Fellengős szavak, regényes színezések helyett olvassuk el hü barátjának és munkatársának, Mykoniusnak beszámolóját e nap megrázó történetére.

Pál apostol a megváltott ember új életéről vallott nézeteit a Róm 6,1–23-ban fejti ki részletesen. A gonddal megrajzolt képet tovább árnyalja a 8,1–13-ban,1 ahol a Szentlélek munkája felől világítja meg az új élet lényeges vetületeit. Ebből a szempontból a 8,9–11 a szakasz legfontosabb tartalmi egysége.

A Szentírás egész sor szóval írja körül az ember lényegét, illetve jellemzi annak természetét, és ezek a kifejezések egyaránt beszélnek az emberi élet anyagi és anyagtalan hordozóiról. Az ószövetségi fogalmak vizsgálata rendjén főként Hans Walter Wolff és Molnár János, illetve Eszenyeiné Széles Mária kutatási eredményeire, illetve a szótárakra és a konkordanciákra támaszkodunk. Az Újszövetség antropológiai fogalmainak elemzése időigényesebb és nagyobb feladat, ugyanis számolnunk kell azzal, hogy a görög nyelvet használó újszövetségi szentíróknak figyelembe kellett venniük a görög nyelv LXX-ból is ismert filozófiai-antropológiai fogalmait, miközben ők minden valószínűség szerint és többnyire arámul vagy héberül gondolkoztak. Következésképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a görög nyelven írott sorok mögött rejlő ószövetségi sémi hátteret.

Minden tudományág művelőjének kiválóan kell ismernie tudománya tárgyát, és ez a követelmény az emberrel foglalkozó tudományok esetében is fennáll. Így például a jó orvosnak nem elég csupán a beteg fiziológiai panaszaival foglalkoznia, hiszen akkor csak a tüneteket kezeli, hanem a teljes embert kell szem előtt tartania. A jó pszichológusnak is hasonlóképpen kell cselekednie, ha érdemben akar foglalkozni az ember úgynevezett lelki világának gondozásával. Az említett követelmény fokozottan igaz a teológiára is. Ugyanis a teológiai tudománynak az ember is tárgya. Amikor azonban úgy beszélünk a teológiáról, mint amely az emberrel is foglalkozik, világosan kell látnunk néhány dolgot.

A tanulmány záró részében a reformáció korszakából (Erasmus, Calvin, Bullinger, II. Helvét Hitvallás, Heidelbergi Káté, Szegedi Kis István) a legfontosabb dichotómikus és trichotomikus antropológiai modellek állnak, és a 20. századi antropológiai szemlélet szintézise a század teológiája (Karl Barth, Wolfhart Pannenberg, Cullmann Oscar, Sebestyén Jenő, Török István, Gaál Botond és mások). A történeti bemutatásra vonatkozó következtetést az antropológiai vizsgálatok eredményeinek más teológiai területekre való alkalmazására vonatkozó lehetőségek vizsgálata követte.

Erasmus egy évvel a reformáció beindulása előtt, 1516-ban jelentette meg az általa lefordított Újszövetséget, amelyet ő Novum Instrumentumnak, nevezett. A fordítás előszavában, a Paraclesis traktátusban már hangsúlyozta, hogy minden embernek, tehát a laikusoknak is olvasniuk kell Szentírást. Műveiben gyakran kritizálta a papságot és a kiüresedett rítusokat, a belső, mélyebb kegyesség buzdította olvasóit.

A Szentírás viszonylag gyakran beszél a halálról, a halottak állapotáról az alvás képével. Mi több, valahányszor az Újszövetség kifejezetten a Krisztusban hívők vagy az ószövetségi kegyesek haláláról beszél, következetesen az alvás képét használja. Ez a kép viszont nem használatos a kívülállókkal vagy a súlyosan vétkező, „halálos” bűnt elkövető hívőkkel kapcsolatban. Kálvin is megjegyezte, hogy az aludni ige általánosan használt kép ott, ahol a Szentírás a halálról beszél, ő maga azonban kissé idegenkedett a kifejezéstől, mivel az a korban „terhelt” volt, ugyanis az anabaptisták számára éppen az aludni ige ilyen bibliai használata jelentette az egyik érvet arra nézve, hogy a lélek öntudatlan állapotban marad a feltámadásig, azaz a halál pillanatában gyakorlatilag a testtel együtt elpusztul.

Talán nem meglepő, hogy protestáns teológusként, illetve református teológiai tanárként a reformáció 500 éves jubileumi évében a reformációról kívánok elmélkedni, vagy inkább fogalmazzak így: a reformációról kívá- nok önök előtt hangosan gondolkodni még akkor is, ha a reformáció témájáról számtalan előadást, értelmezést hallhattunk már ebben az évben. Mégis válla- lom a kockázatot, mert sajátos és talán szokatlan szemszögből kívánok közelí- teni a témához, s olyan kérdéseket szeretnék ma feszegetni, amelyek a jubileumi év felfokozott hangulatának elmúltával várnak majd válaszra, kiértékelésre. Szemlélődésem kiinduló kérdése ez: vajon miben sajátos ez a mostani, a mi nemzedékünk által megélt reformációjubileum?

Az unitárius lelkészképzés története összefonódott Kolozsvárral. Az 1557. évi tordai országgyűlés határozata értelmében és az ország rendjeinek egyetértésével Izabella királyné városi iskolát létesített a kolozsvári domonkosok, a marosvásárhelyi ferencesek és a váradi Mindenszentek kolostorában. Az óvári kolostorépületben működő kolozsvári tanintézmény fenntartására a királyné tett alapítványt 1557-ben, ezt fia, János Zsigmond is megerősítette 1562-ben. Az iskola vezetését a város plébánosára, Dávid Ferencre bízták, aki reformátori céljainak megfelelően a protestáns iskolát teljességgel az unitarizmus szolgálatába állította.

A reformáció lényegét vizsgálva hajlamosak vagyunk az egyházi megújulást összekapcsolni a humanizmus néven elhíresült szellemi mozgalommal. Sokan úgy is határozzák meg a reformációt, mint amely a reneszánsz humanizmus egyházi lecsapódása, mondván, hogy miután az újjáéledt antik kultúra szinte teljes egészében birtokába vette Európát, csak az egyház állt ellene, mígnem végre a 16. században elesett ez az utolsó bástya is. A reformáció tehát betetőzése ennek a folyamatnak, és olyan megújulás, amelyet tulajdonképpen a humanizmus indított el és határozott meg az egyházban. Bármennyire is tetszetős ez az elmélet, mégsem igaz, mert ha a két jelenség lényegét nézzük, nem sok hasonlóságot találunk közöttük.

A görög nyelv tanulmányozásának fontossága - ezt a címet viseli az a tanulmány, amelyet Melanchthon 1549-ben készített és adott át Vitus Winshemiusnak elmondásra. Ebben már teljesen letisztulva jelenik meg a görög nyelv jelentősége a lelkészképzésben. Beszéde elején zavaros időkről beszél: a sátán pusztítással fenyegeti az egyházakat és az iskolákat.

Mi a szillogizmus? Az a beszédforma, amelyben több állításból szükségszerűen más állítás következik. Arisztotelész meghatározása ez, amelyet Melanchthon bővebben megmagyarázott tanítványainak: a szillogizmus olyan beszédforma, amelyben három tétel (terminus) úgy kapcsol össze két állító és megengedő mondatot, hogy szükségszerű következtetés származzék belőle. Például: Minden bor felhevít. A malvaticum bor. Szükségszerűen következik, hogy a malvaticum felhevít. Melyek a részei? A felső tétel (terminus maior), amely az első mondatban található, és később az alanynak tulajdonítjuk; az alsó tétel (terminus minor), amely csak a második mondatban fordul elő, és a vizsgált tárgy, amelyre nézve következtetünk; és a középső tétel (terminus medius), amelyet kétszer használunk a következtetés előtt, mert ez köti össze a két mondatot, és ez az az ok, amiért az állító következtetésben összekapcsoljuk az alanyt és az állítmányt, a tagadóban pedig különválasztjuk.

Az egész levél vezérszava az evangélium (9-szer fordul elő), az élet beszéde (2,16. v.), amelyet Pál oltalmazott (1,7. v.) s amelynek hirdetésében a filippiek részt vettek (1,5. v.). Az 1,27 szerint ehhez méltóan kell a gyülekezet tagjainak élniük, ami a textusban olvasható engedelmességet jelent.

Minden reformáció egyszerűsítést jelent. Az idők folyamán a teológia tételei és fogalmai bonyolulttá válnak. Újabb és újabb spekulációk és viták keletkeznek elméletben, újabb szokások a gyakorlatban. Amikor ezek egy bizonyos határt túllépnek, vagy amikor a társadalmi valóság túllép rajtuk, jön egy reformáció, ledobja magáról a rárakódott rétegeket, s az akkori világkép és gondolkozásmód szerinti legegyszerűbb megfogalmazásokkal és gyakorlattal visszaformálják az egyház hitét és hitgyakorlatát a krisztusi egyszerűségre, amennyire az abban a korban és társadalomban lehetséges. Az Istenben hívő és hinni akarók számára ez mindig lelki felszabadulást jelent és olyan erőket szabadít fel, melyek egész társadalmak megújítására képesek. A társadalmi fejlődés fáziseltolódásának törvénye szerint ez nem történhet meg egyszerre.

Minden reformáció egyszerűsítést jelent. Az idők folyamán a teológia tételei és fogalmai bonyolulttá válnak. Újabb és újabb spekulációk és viták keletkeznek elméletben, újabb szokások a gyakorlatban. Amikor ezek egy bizonyos határt túllépnek, vagy amikor a társadalmi valóság túllép rajtuk, jön egy reformáció, ledobja magáról a rárakódott rétegeket, s az akkori világkép és gondolkozásmód szerinti legegyszerűbb megfogalmazásokkal és gyakorlattal visszaformálják az egyház hitét és hitgyakorlatát a krisztusi egyszerűségre, amennyire az abban a korban és társadalomban lehetséges.

Jelen munka az erdélyi ev. ref. egyházkerület állandó igazgatótanácsának megbízása folytán készült. Magában foglalja az egyházkerületnek történetét abból az időből, a mikor az egyházkerület még önálló országos egyház volt.