Írd meg, amiket láttál!

Nyolc évtized tapasztalata, hűséges szolgálata és gazdag teológiai látása teszi különlegessé ezt a beszélgetést. Juhász Tamás emeritus professzor életútjáról, hitvallásáról és az egyház szolgálatáról mesél a tőle megszokott közvetlenséggel és bölcsességgel, amely mindannyiunk számára példaértékű. A kérdések összeállítása közben döbbentem rá, hogy ezt a munkát legfeljebb abbahagyni lehet, igazán befejezni aligha. Visszatekintve, jó lett volna diákként többet faggatni, többet kérdezni az órákon; erre az ember rendszerint csak utólag ébred rá. Bíztam abban, hogy a professzor úr most is kedvet kap a meséléshez, úgy, mint régen, hiszen élénken él bennem az emléke annak, milyen nyelvi gazdagsággal, finom humorral és megragadó erővel, tisztánlátással tudott elbeszélni egy-egy említésre méltó történetet. Most már az olvasó is megbizonyosodhat róla, hogy a professzor úr ebben az interjúban sem hazudtolta meg magát.

Nagy örömmel fogadtam el a felkérést, hogy a mai alkalommal, kedves Levente, 65. születésnapod tiszteletére laudációt tartsak. Felidéződtek előttem közös teológushallgató éveink emlékei: a Tóközben és a Kétágúban tartott ifjúsági bibliaórák, a Szilágyi („tolószékes”) Andriskánál tartott összejövetelek, valamint a kirándulások, amelyeken olykor édesapád is velünk volt. De eszembe jutottak az elmúlt évtizedek találkozásai is – a Vártemplomban, a Malozsa-völgyében, Istvánházán és Magyarbükkösön, a vallástanárképző fakultáson, a továbbképzőkön és a Teológián. Úgy gondolom, az egykori közösség tagjai közül veled ápoltam a legintenzívebb kapcsolatot. Ezért ez a laudáció egy kicsit személyes is.

Karl Barth A rómaiakhoz írt levél című műve a 20. századi protestáns teológia egyik legmeghatározóbb alkotása, amely a korszak teológiai és hermeneutikai fordulatainak tárgyalásából nem hagyható ki. Jelen írás célja e mű sajátos helyének meghatározása a hermeneutikai manifesztumok és a klasszikus bibliai kommentárirodalom határmezsgyéjén, továbbá annak felvázolása, hogy Barth értelmezési stratégiája miként lép párbeszédbe a kortárs filozófiai, teológiai és kulturális diskurzusokkal. A tanulmány külön figyelmet fordít Barth művének intertextuális hálózatára, amelyben a szerző explicit és implicit szövegkapcsolatai, valamint teológiai előfeltevései a kor eszmetörténeti környezetében nyerik el értelmezői jelentőségüket. A mű szerkezetének és argumentatív ívének elemzése során jelen írás arra törekszik, hogy rávilágítson Barth dialektikus teológiájának belső logikájára, valamint arra, hogy ez a gondolkodásmód miként szembesíti az olvasót a Kijelentés radikalitásával és a teológiai beszéd határfeltételeivel. A vizsgálat egyúttal a magyar olvasóközönség számára is értelmezési támpontokat kíván nyújtani, különös tekintettel arra a fordítói (és hermeneutikai) kihívásra, amelyet Barth nyelvezete, metaforikája és érvelési szerkezete támaszt. Ennek megfelelően jelen írás nem csupán elemez, hanem indokolja is azokat a fordítói döntéseket, amelyek A rómaiakhoz írt levél magyar nyelvű tolmácsolását meghatározták.

Az elmúlt időszakban a globális és az európai, de a magyarországi és romániai civil társadalom is a szélsőséges politikai megnyilvánulásoktól, illetve a választási eredményektől volt hangos. Az egyre inkább polarizálódó közvéleményt, a politikai, vallási, etnikai és különböző kulturális irányelvek mentén tömörülő táborok összebékítését korántsem mozdítja elő a gyakori politikai ideológiai hatalmi attitűd, vagy éppen a közösségi média kommentszekcióiban folyó állóháború... Vajon a társadalomnak ebben az áldatlan állapotában milyen szerepe lehet a teológiának? Szükséges-e irányt mutatnia, és ha igen, ezt hogyan tegye? A két világháború közötti erdélyi református teológiai gondolkodók – köztük különösen Tavaszy Sándor – a történelmi idők sodrásában rámutattak egy másik valóságra, amely a világba törő mennyei fényével új színben tünteti fel az együttélés és a közösségépítés lehetőségeit. A teológia mai útkeresésében, az egyház tájékozódásában ma is kulcsfontosságú impulzusukat, példát és bátorítást adhat egy olyan teológusnemzedék, amely hasonló társadalmi dilemmák, ideológiai csaták között kereste a megmaradás, a párbeszéd, a közösségi együttélés útját, miközben nem mondott le saját identitásáról, reformátori őrállói szerepéről és ennek kritikai erejéről.

A nyilvánosságban gyakran előforduló vélekedés, hogy a nyugati ember eltávolodott a vallástól, vagy legalábbis annak hagyományosan megszokott formáitól. A kereső ember számtalan kínálkozó lehetőség közül választhat, hogy kielégítse spirituális igényeit. Ugyanakkor általános megfigyelés, hogy a Nyugat-Európában végbemenő folyamatok hosszabb vagy rövidebb (a világháló megjelenése óta inkább rövidebb) idő alatt a Kárpát-medencébe is eljutnak. A tanulmány során ezen feltevésekből kiindulva próbálom – főleg vallásszociológiai szempontból – bemutatni a 21. századi erdélyi ember vallásosságát.

A tanulmány az autoritás (tekintély) és a vezetés fogalmait vizsgálja, különösen az üzleti és teológiai kontextusban. Részletesen elemzi, hogyan különböztethető meg a menedzser és a vezető szerepe, valamint hogy a tekintély elfogadása milyen társadalmi és egyéni mechanizmusokon alapul. A szerző teológiai reflexiókat is beépít, például Kálvin és más gondolkodók nézeteit az autoritás eredetéről és a vezetői felelősségről. A dokumentum bemutatja a vezetői stílusok főbb típusait (transzformatív, delegáló, autoritatív, tranzakciós, participatív, szolgáló), és hangsúlyozza, hogy a helyzetfüggő vezetés etikailag is megalapozott kell legyen. Végül kitér arra, hogy a formális hatáskör nem feltétlenül jelent valódi autoritást, illetve hogy a vezetéshez személyiségjegyek és kockázatvállalás is szükséges. Az egyházi vezetés esetében az autoritás delegált, és mindenekelőtt Istennek kell megfelelni.

Vitán felül áll, hogy az újreformátori teológia a 20. századi európai, majd később a tengerentúli protestáns gondolkodásban meghatározó szerepet töltött be. Isten kijelentésének középpontba állításával dekonstruálva rekonstruálta a reformátori gondolkodást, miközben felhívta a figyelmet annak transzformatív, kritikai és konstruktív szerepére. Ám mint minden ilyen folyamat, ez sem maradt kritikai megjegyzések nélkül. Ezek sorában találjuk Reinhold Niebuhrt, akit joggal nevezhetünk az 20. századi észak-amerikai protestáns gondolkodás egyik megkerülhetetlen alakjának. Reinhold Niebuhr The Nature and Destiny of Man című, sajátos nézőpontú művében, mely a megjelenésekor és később is több kritikai megjegyzést kapott, nyomon követhető egyfajta Barth-kritika. Ennek a kritikának a műben fellelhető állomásait vesszük végig az előadás során. Olyan témákat érintünk, mint a kijelentés, a bűn és bűnös ember, a személy, vagy éppen az igazságosságért való küzdelem és az igazságos állam kérdése.

A tanulmány arra a jelenségre és hátterére kíván rávilágítani, miszerint bizonyos társtudományok szemszögéből nézve Isten csupán egy a többi hiedelemlény közül. Bár ez a besorolás megbotránkoztatja a hívő embert, mégis senki más nem tehet e megítélés változásáért, csak mi magunk. Amennyiben célunk az, hogy az érintett tudományágak másképp vélekedjenek Istenről, akkor az ehhez elvezető egyetlen út, ha a tanításunk fókusza finoman változik, hiszen e diszciplínák látása valójában egy túlságosan is éles képű tükre magának a keresztyén látásnak. Meglátásaimmal egy ezt orvosló változáshoz szeretnék szempontokat adni, miközben értelmezem azt a mechanizmust, mely révén Istenről kialakul egy kép ki a néprajz és a kulturális antropológia tudományában.

Az újlutheranizmus hibáinak feltérképezése során a fiatal Dietrich Bonhoeffer fontos írásához fordulunk. A Harmadik Birodalom első zsidóellenes törvényével szemben 1933 tavaszán írt dolgozata, Az egyház és a zsidókérdés egyszerre tükrözi Bonhoeffer bátor elszántságát az ellenállásra és teológiájának azokat az elemeit, amelyek megakadályozták abban, hogy hatékony ellenálló lehessen. Bonhoeffer teológiai fejlődése, amely még a börtönben töltött éveiben is tart, az újlutheranizmus hibái legalább részbeni megértéseként és kijavításaként is érthetők. Ennek a folyamatnak a jelentőségét akkor tudjuk igazán megérteni, ha alaposan megnézzük, honnan indult el a tehetséges és bátor teológus.

A Trianon utáni erdélyi magyar valósággal nehezen cseng össze a derült jövőbe nézés gondolata. Jelen tanulmányban annak járunk utána, hogy a kor egyik meghatározó teológusa, Tavaszy Sándor miként nézhetett úgy szembe a fenyegető valósággal, hogy az nem rendítette meg derűs és elszánt jövőépítő szolgálatát. Először áttekintjük, miképpen látta és értelmezte az erdélyi és európai valóság sokrétűségét: az általános hangulatot, a változó életmódot, az ijesztően megtestesülő ideológiákat, és mindebben az egyház és teológia helyzetét. Másodszor ismertetjük, amint kritikai éleslátással és az evangéliumhoz való hűséggel ellenállt annak, hogy a teológia bármely szellemi, politikai, szociális vagy gazdasági irányzattal azonosuljon a megmaradás és boldogulás biztosítékaként. Harmadszor, összefoglaljuk, hogy a fentiek tanulságait leszűrve hogyan körvonalazza a létfölötti élet paradigmájának teológiai-etikai aspektusait. Végül megvilágítjuk, miképpen válhat ma is példává Tavaszy öröksége arra, hogy a teológia művelését a lét és az élet szolgálatába állítsuk, hűnek maradva az élet Urához.

A magyar reformátusság turbulens időszakot él át. Népszámlálási adatok és vallásszociológiai kutatások tagságukban zsugorodó gyülekezeteket mutatnak, lelkészi és nem lelkészi tisztségviselők önértelemzése változáson megy át, közéleti szerepvállalás és társadalmi nyilvánosságban való megítélés tekintetében számos kritika irányul a történelmi egyházak felé. Ilyen helyzetben a teológiai reflexiók felértékelődnek – vagy éppen ezek hiánya mutatkozik meg alig titkolható módon, mégis súlyos következményekkel. Mi az oka annak, hogy az egyház intézményes és szervezeti életét érintő kérdésekben, etikai és politikai állásfoglalásokban vagy ezek hiányában elmarad a szakmai diskurzus és a teológiai önreflexió? És mi lehet az oka annak, hogy a teológiai tudományművelés egyre inkább elveszíti egyházi jellegét? Az előadás során kiemelésre kerül néhány olyan témakör (pl. a teológia helye az egyházban, a képzésben és a tudományok világában, a teológiai kompetenciák inflálódása, a protestantizmus politizálódása vagy a teológia normatív szerepe), amelyek teológiatörténeti fejlődése és társadalmi kontextualizációja értelmezésre vár. A teológiai értelmezés és a nevezett problémák összefüggésbe állítása segíthet abban, hogy a kihívásokra keressük az adekvát válaszokat.

A niceai hitvallás normatív ereje az emberi lét határhelyzeteiben abban áll, hogy Krisztus Atyával való egylényegűségét (homoousios) nem elvont metafizikai tételként, hanem a szenvedés, bűn, halál és istenhiány közepette megtapasztalható isteni jelenlét garanciájaként érti. A tanulmány Athanasius niceai–kalcedóni krisztológiájából, valamint a református recepció (különösen Kálvin) norma normans–norma normata megkülönböztetéséből kiindulva vizsgálja, miként válhat a homoousios a Fil 2,6–11 kenózishorizontjában az egyházi hit és gyakorlat normatív mércéjévé. A Victor Turner-féle liminalitásfogalom segítségével az egyház olyan „küszöbhelyzetű” közösségként jelenik meg, amely Isten országa és a világ, hatalom és szolgálat, szentség és profán tér feszültségében él. A tanulmány amellett érvel, hogy a niceai dogma csak akkor őrzi felszabadító erejét a posztmodern és metamodern kontextus kritikái között, ha az egyház Krisztus egylényegű, önkiüresítő szeretetét nem pusztán dogmaként vallja, hanem liminális létmódjában egzisztenciálisan is megtestesíti.

A keresztyén egyház a zenét Isten ajándékaként fogadja el, hiszen Isten a zenén keresztül is hirdeti az evangéliumot.1 Az egyházi zene mint Krisztus hangzó igéje hitre hív, vigasztal, megnyugtat. Könyörögve, panaszkodva, hálát adva tiszteli, dicsőíti és magasztalja a Szentháromság Istent. A liturgikus zene mindenekelőtt a testté lett ige dicsőítésére szólal meg, közösségi cselekmény és ünnep. Nemcsak válasz az ige és a szentségek hirdetésére, hanem maga is Krisztus műve és eszköze a gyülekezet megszólítására. Így tehát igehordozó funkciója van. Ha ez így van – és hisszük, hogy így van –, akkor nem szabad hagyni, hogy az egyházi vokális és instrumentális zene, és azzal együtt a szolgálattevő szerepe jelentéktelenné váljon a református gyakorlatban. A dávidi rend szerint jelentős szerepe volt az istentiszteleten a zenés és énekes szolgálattevőknek, Luther és Kálvin is látja – bár más hangsúllyal – a zene és az ének liturgikus funkcióját és jelentőségét. Az egyházi tisztségek jelenkori értelmezése során érdemes figyelmet fordítani a gyakorlatban kevéssé hangsúlyos, ám teológiailag és a liturgia szempontjából annál jelentősebb szolgálati területekre is.

„Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen.” (Ef 6,12) A tanulmány fókuszában az erőkről és hatalmasságokról szóló huszadik századi protestáns teológiai tanítás (exousziológia) vizsgálata áll. Túl a mitológiátlanítási programon, az olyan protestáns gondolkodók, mint Barth, Cullmann, Ellul, Stringfellow vagy Wink komoly figyelmet fordítottak erre az újszövetségi tanúságtételre. A társadalmi és politikai intézmények, az ideológiák és izmusok mögött megbúvó erők megnevezése, leleplezése és a velük szembeni keresztyén harc az egyéni és társadalmi felelősségvállalás irányait is megszabják a hívő ember és az egyház számára. A tanulmány a hatalmak természetéről, a Krisztusban történő legyőzetésükről és az egyház e világi feladatáról szóló modern teológiai diskurzus eredményeit ismerteti.

Böhm Károlyra úgy tekinthetünk, mint az első magyar filozófiai rendszer megalkotójára. Filozófiájának kiindulópontja a protestantizmus eszmevilága volt, ugyanakkor a görög, a keresztény és a német gondolkodáshoz kapcsolódó, széles távlataival és rendszerező képességével nemzetközileg is figyelemre méltó, erdélyi bölcseletünkben pedig kiemelkedő teljesítmény. Kétségtelen tény, hogy munkássága nemcsak a filozófiai bölcseletre volt hatással, hanem a 20. század elejének teológiai gondolkodásmódját is intenzíven befolyásolta. Erdély két meghatározó református teológusa, Tavaszy Sándor és Makkai Sándor munkásságában is ott találjuk Böhm gondolkodásmódjának lenyomatait.

Az isteni megtapasztalásának a rögzítése és átadása kulcstoposza minden vallásnak. Az üzenettel legtöbbször az utasítás is megérkezik: Írd meg! A feladat itt maga a közvetítés, gondolnánk, pedig ennél sokkal többről van szó. Mit ír erről Augustinus vagy akár Richard Wurmbrand? A pszichológusok a 20. században vették górcső alá a nyelvhasználat és az élmények kiírásának és megírásnak különböző folyamatait. Minél többet tudunk róla, annál inkább bizonyosságot nyer, hogy az írás valóban egy isteni ajándék. Ugyanis az isteni megtapasztalásának megírása nem egy lezárult folyamatnak a rögzítése, hanem az üzenetátadás szerves része.

Vak Didümosz a 4. században az alexandriai teológiai iskola kiemelkedő tanítója és a szentháromságtani vitákban Athanasziosz harcostársa volt. 370 körül írta meg a Szentlélekről (De Spiritu Sancto) készített munkáját, amelynek célja az volt, hogy a nikaiai zsinat utáni vitákban az eretnekek ellen védelmezze a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ennek érdekében először tisztázza azt, hogy a Szentlélek személy, isteni személy, aki nem keverhető össze valamelyik angyallal, és akinek munkája az Atya és Fiú munkájától egyszerre elkülönül, ugyanakkor azonosul vele, kiteljesíti. Didümosz teológiai érvelésének jellemzője a következetes biblicitás, jóllehet Órigenész teológiájának és logikájának nyomán halad, kerüli a spekulatív, filozófiai érvelést.

A 21. század legújabb technológiai vívmánya a mesterséges intelligencia és az általa támogatott eszközök sora, melyek használata etikai aggályokat vet fel. Jelen tanulmány célja kiemelni és összegezni az említett technológia emberi autonómiára gyakorolt hatását, illetve feltérképezni ennek etikai vonzatát. Bemutatjuk és elemezzük azokat a mesterségesintelligencia-technológiákat és -modelleket, amelyek az egyén mindennapjaiban jelen vannak, annak érdekében, hogy pontosabb képet kapjunk azoknak az emberi autonómiára és erkölcsi cselekvésre gyakorolt hatásáról.

Isten népe számára a szétszóratás mind Babilonban, mind az újszövetségi korban azt jelentette, hogy kényszerű vagy küldetése részeként vállalt helyzetben kisebbségként kell élnie. Bár a nemzetközi irodalomban csak a 20. század közepétől kezdik a diaszpóra kifejezést kisebbségek megnevezésére használni, valójában a Dánielék babiloni példája, majd az első keresztyén gyülekezetek Földközi-tenger térségbeli küzdelme is kisebbségi létben fogant. Ebben a kisebbségi létben az eredeti küldetés felismerése és elfogadása jelentette a paradigmaváltást a borúlátó beletörődéstől a derűs jelenlétig. Ma a kisebbségivé vált keresztyén egyháznak is erre a váltásra van szüksége.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, miként válhat a szépség a transzcendens, azaz az isteni jelenlét érzékelhető jelévé a keresztény gondolkodásban. A teológiai hagyományban a szépség nem csupán esztétikai kategória, hanem a szent egyik kifejeződése, amely képes túlmutatni önmagán, és megnyitni a valóság mélyebb, spirituális dimenzióit. A szép valósága sok esetben a transzcendencia felé vezető kapuként jelenik meg, különösen a liturgiában, a vallásos művészetekben és az egyéni áhítatban. A tanulmány három fő vizsgálati irányt követ: teológiai alapfogalmakat tisztáz, elemzi a szépség és szentség kapcsolatát a művészet példáin keresztül, valamint értelmezi a szépség szerepét a hit személyes megélésében. Külön figyelmet fordítunk a szépség értelmezésére a keresztény teológiában, mint ami az isteni „nyoma” vagy „ikonja” a világban. A tanulmány célja bemutatni, hogy a szépség nem puszta díszítés vagy érzéki öröm, hanem a szent megtapasztalásának egyik valóságos és érvényes útja. A tanulmány egyik fontos következtetése, hogy a szépség esztétikai hatása spirituális érzékenységet ébreszthet, és így előkészítheti a hitben való elmélyülést és a transzcendenssel való találkozást.

A tanulmány Barth 1919-es tambachi előadását vizsgálva érvel amellett, hogy a református identitás nem a dogmatika ismétlésével, hanem a radikális krisztológiai fókusszal újítható meg. Bemutatom, hogyan cseréli fel Barth a vallási-politikai „kötőjeleket” a regnum gloriae szintézisére. A bevezetett „giroszkopikus metodológia” fogalma azt a dinamikus stabilitást írja le, ahol az emberi aktivizmus helyett a feltámadott Krisztus mozgása tartja egyensúlyban a hívőt, lehetővé téve a valódi, Isten szerinti cselekvést.

Az alábbi előadás célja először az, hogy bevezessen egy olyan gondolkodó belső logikájába, aki önmeghatározása szerint „zsidó újszövetséges”. Második lépésben felidézzük a II. vatikáni zsinat tanítását a zsidó–keresztény viszonyról, mely a maga korában egészen új alapokra helyezte ezt a történelmileg olyannyira terhelt kérdést. Harmadsorban ismertetjük annak a huszonöt tekintélyes ortodox rabbinak a 2015-ben kiadott nyilatkozatát, akik a kereszténység értékeit elismerve szintén a két fél közötti párbeszédet szorgalmazzák. Záró reflexiónk annak a döbbenetes lehetőségnek ad hangot, hogy kétezer év átkos ellenségeskedése után talán valamilyen gyökeresen új – akár üdvtörténetinek is nevezhető – korszak küszöbén állunk az ősatyák népe és Krisztus gyermekei viszonyában.

A tanulmány a bibliai ősélmények antropológiai dimenzióját a „véges horizont” paradox valóságán keresztül értelmezi: az isteni cselekvés és az emberi percepció találkozása felemelő tapasztalat, ugyanakkor a halandóság és az időbeliség „gravitációja” visszarántja az embert saját korlátjai közé. A tanulmány amellett érvel, hogy ez a kettősség nem Isten lényegéről, hanem az emberi lét feltételeiről szól, és rávilágít arra, hogy a véges horizont egyszerre kényszerítő korlát, ugyanakkor belátható, otthonosságot adó keret. A tanulmány a rítust mint az emlékezés kitüntetett terét és idejét vizsgálja: a rítus formát ad az autentikus találkozásnak, lehetővé teszi a közös belépést és participációt, miközben transzformatív hatást gyakorol közösségre és egyénre egyaránt. Az emlékezés pszichológiai mechanizmusának vázlata (észlelés–értelmezés–rögzülés, gyors és lassú feldolgozás) után a szöveg a kollektív emlékezet identitásformáló erejét emeli ki, különösen a szabadítás narratíváinak (Exodus, Krisztus kereszthalála) rituális megismétlésében. A következtetés szerint a közösségi emlékezés akkor válik gyógyítóvá, ha a testvéri elfogadás integratív közege felülírja az autonómia töredezettségének negatív tapasztalatát, és az imago Dei identitása felől új mintákat és motivációkat formál.

tanulmány azt vizsgálja, hogy a digitális eszközök hogyan hatnak a gyülekezeti közösségek működésére. Miközben evidenciának számít, hogy a digitális eszközök térnyerése gyengíti az emberi kapcsolatokat, a közösségépítésben elkerülhetetlen azok használata. A tanulmány árnyaltan elemzi ezt a kettősséget, áttekintve az egyház és média kapcsolódásainak a történetét, illetve azokat a társadalomban és kommunikációs kontextusban zajló változásokat, amelyek a hálózatosodás kényszerével szembesítik az egyházat.